Kereső toggle

Árnyfaktor

A sztárgyár sötét oldala

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Elérkezett az ősz, és elindultak Magyarországon, de a világ számos táján is az énekes-tehetségkutató műsorok. Emberek százezrei utaznak a meghallgatásra, mert úgy hiszik, most végre valóra válthatják álmaikat, és belőlük lesz a következő világsztár. A rendkívül magas nézettséggel rendelkező televíziós műsorok negatív hatásairól azonban ritkán esik szó.

A valóság ugyanis az, hogy míg a jelentkezők többnyire a 15 perc hírnévvel rendelkezők táborát szaporítják, már a válogatás során is sokak álma, akár élete törik össze a producerek „jóvoltából”. Az álom eléréséhez ugyanis teljesen ki kell vetkőzniük magukból a könyörtelen közönség előtt a minél nagyobb nézettség érdekében. Kényszerűen lemondanak a magánéletük védelmét megillető jogukról, mivel semmilyen eszközük nincs arra, hogy befolyással legyenek arra, mi jelenik meg róluk a képernyőn. A műsorkészítők sokszor mesterségesen megalázó helyzeteket teremtenek, amelyekben a résztvevők jó hírnevén esik csorba, ez pedig kihatással van a magánéletükre, a családi vagy baráti kapcsolataikra, akár a munkahelyükre is, nem beszélve fizikai és mentális egészségükről.

A műsorok szórakoztatási faktora egyenes arányban nő a zsűri kegyetlen, szókimondó kritikájának mennyiségével – egy „szokás”, amelyet Simon Cowell, a tehetségkutató műsorok atyja alapított meg. Azóta már minden országban van egy olyan tagja a zsűrinek, aki nyíltan sértegeti a résztvevőket a kinézetük, képességeik, adottságaik miatt.

Sokszor elhangzik az az érv, hogy a „tehetségtelen” emberek maguknak okozzák a bajt azzal, hogy ilyen műsorokba jelentkeznek. Természetesen nekik is megvan a maguk felelőssége ebben, hiszen nem rendelkeznek kellő önismerettel és önkritikával, csakhogy a műsorokban erre még rá is tesznek egy lapáttal: az előválogatásokon tudatosan továbbküldik őket, tudván, hogy nevetség tárgyává fogják tenni magukat a zsűri és a kamerák előtt is. A zsűriben ülők megszégyenítik őket, a szereplésükról készült felvételt pedig beteszik a válogatásról szóló epizódokba, és a műsor nézői, de később a YouTube-on keresztül az egész világ gúnyolódik rajtuk. Szalai Annamária, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke szerint a fellépők közül a kevésbé tehetséges emberek is védelemre szorulnak, éppen az emberi méltóság szempontjából, ez a szempont azonban jelenleg egyáltalán nem valósul meg.

Tavaly Ceri Rees, egy 54 éves hölgy negyedszer „próbálkozott” meg azzal, hogy bekerüljön az X Factor angol műsorába. Állítása szerint a műsor producerei rendszeresen felhívták azzal, hogy próbálja meg újra. Ceri – barátai kérése ellenére – végül újra próbálkozott, és a zsűri a közönséggel együtt nevetett, szörnyülködött rajta, majd újra hazaküldték. 2010-ben Alyn Jamest, egy 60 éves férfit öngyilkosságra való hajlammal kezeltek, miután közönség előtt tették nevetségessé a Britain’s Got Talent című műsorban.

Számos pszichológus véli úgy, hogy ha a műsor készítői tovább folytatják ezt a kiválasztási gyakorlatot, előbb-utóbb tragikus következményei lesznek. „Az, hogy érzékeny embereket ilyen megszégyenítő helyzetnek tesznek ki, rendkívül visszataszító. Túllép minden etikai határon. A magam részéről a legrosszabbtól tartok. Statisztikailag elkerülhetetlen, hogy ha sok embert tesznek ki ekkora stressznek, valaki öngyilkosságot fog elkövetni” – mondta az üggyel kapcsolatban Andrew McCulloch, a brit Mentális Egészség Alapítvány vezetője.

Azoknak sem jobb a helyzetük, akik végül bejutnak az élő műsorokba versenyezni. A műsorok szerkezete gondosan ki van találva és fel van építve, ahogyan az egyes versenyzők kitalált imázsa is, amellyel könnyebben eladhatóak. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy a nézők könnyebben tudjanak azonosulni a versenyzőkkel, nem törődve azzal, hogy így megfosztják őket saját személyiségüktől. Rachel Adedejit például az X Factor 2009-es brit szériájában vagy Katie Waisselt a 2010-es évadban teljes stílusváltásra kötelezték. Nem beszélve azokról a szereplőkről, akik teljesen nyilvánvalóan nem a tehetségük alapján kerülnek be az élő műsorba, hanem azért, hogy „bohócként” a nézettséget növeljék, miközben ők azt gondolják magukról, hogy tehetséges énekesek. Ilyen szerepet osztottak például az X Factor brit adásaiban Johnny Robinsonra 2011-ben, Brazilian Wagnerre 2010-ben, vagy a John és Edwardra 2009-ben.

2009-ben a Britain’s Got Talent című műsorban tűnt fel Susan Boyle egykori szociális munkás, és vált azonnal világhírűvé. Már a verseny során is több probléma merült fel pszichés állapotával kapcsolatban, de amikor a várt első helyett második lett, kimerültség és pszichés gondok miatt egy londoni magánkórházba szállították. Ne felejtsük, ezek az emberek az ismeretlenből válnak hirtelen híressé, és bár a műsor alatt biztosítják a pszichológiai felügyeletet, a versenyzők hosszú távon nehezen birkóznak meg a kieséssel vagy éppen a győzelemmel. Nehéz feldolgozni, hogy a tehetségkutató idején tele vannak velük a bulvárújságok, minden lépésük, kijelentésük hírértékűnek számít, majd mindez hirtelen köddé válik, mert jön az új műsor, új résztvevőkkel, és a legtöbb versenyző visszasüllyed ugyanoda, ahonnan jött. Többnyire még az első helyezés sem garancia arra, hogy valaki befut és hosszú távon sikeres énekes vagy előadó lesz, a mindennapi élet ugyanakkor már idegenné válik számukra a műsor rivaldafénye után.

Olvasson tovább: