Kereső toggle

Elveszett apák listája

Andrzej Wajda filmje Katyn tragédiájáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A befejező képsorok után a moziban teljes a csend. A hangtalanul futó,
számunkra érdektelen stáblistát nézzük mind – inkább, mint nézőtársaink arcát.
Meg vagyunk rendülve. Ritka az ilyen ma, mozgóképek után. Akkor is, ha tudjuk, a
hatás előre megtervezett. És hogy az egyesével, a szemünk előtt tarkón lőtt
embereket csak a múlt órában ismertük meg valamelyest.

Lengyelország többször is eltűnt Európa térképéről. Két éhes szomszédja
emésztette fel mindig, legutóbb 1939 szeptemberében. A tankönyvekben látható
szomorú karikatúrán a „munkásosztály véres kezű gyilkosa” szorít kezet „a föld
söpredékével”. Hitler és Sztálin fenevadvigyora a lengyel hulla felett – lehet
tömörebben gaztettet láttatni?

A nyolcvanon túli világhíres Andrzej Wajdának (a lengyelek Szabó Istvánja)
vannak személyes indokai is. Apja, Jakub ott veszett a katiny erdőben azzal a
több mint húszezerrel, akiket a „szovjet SS”, az NKVD likvidált, miután a titkos
paktum értelmében hátba támadták a német invázióban haldokló országot. A
szétvert lengyel hadsereg megadta magát, a szovjetek tehát nem hadibosszúból
öltek. Tervszerű népirtás volt ez, egy nemzet katonai és értelmiségi elitjének
eltüntetése. Ráadásul rituális hazugságként – orwelli „duplagondol” – a háború
után mindezt a németek számlájára kellett írni. Több mint fél század múlva adta
át Jelcin akkori elnök az igazságot beismerő aktákat. Mélyebb tényfeltárásra nem
került sor; Putyin alatt újra záródtak az irattárak – a két ország viszonyát
azóta is terheli az ügy.

Wajda filmje mindezek dacára nem vádirat. Inkább tisztes vázlatrajz sajnos, mert
az említett felkavaró lezáráson kívül a film messze nem tudja A zongorista vagy
a Schindler listája „élményét” átadni. Pedig hasonló a szándék, hisz a rendező
ajánlása szerint „filmem az egyéni szenvedésről fog szólni, mely jóval nagyobb
érzelmi töltetű képeket képes előhívni, mint a puszta történelmi tények ”. Az
átjön, hogy Wajda hősei a „hűséges és megingathatatlan asszonyok”, akik minden
ajtónyitásnál a szeretett apát, férjet vagy testvért remélték belépni. A reményt
éltette, hogy még a német megszállás idején feltárták a tömegsírokat (a náci
propaganda ki is használta ezt), nemzetközi tanúkat hívtak a helyszínre – a
Vöröskereszt részéről magyar szakértő is volt köztük –, és hosszú listákat
tettek közzé az azonosítható áldozatokról. Aki nem volt a listákon, talán egy
szibériai munkatáborban még életben lehetett…

Wajda nem akar bosszút állni. Filmjében a szovjet és német megszállók nem
sematikus szörnyek, hanem a közös koncon haverkodva osztozó tányérsapkás
hivatalnokok és határőrök, akik a lengyeleket természetes tulajdonként kezelik,
és szelektálják kedvük szerint. A kissé kapkodó történet lelassul egy-egy
jelzésértékű tárgynál. A katonaköpennyel letakart fekvő alakról meglátjuk,
valójában egy Krisztus-szobor. A piros-fehér lengyel zászlóról a szovjet katonák
tépik le a fehér sávot, és máris kapcának használják – a maradék jó vörös
zászlónak. És ott egy zsebnaptár, amibe az egyik tiszt jegyezte fogsága
történetét. Aztán csak a foltos lapokat pörgeti a szél. Gazdátlan lett, akár
Radnóti bori notesze.

A Katynt jelölték a legjobb külföldi film Oscarjára. Nem kapta meg, de különös,
hogy két másik díjazott alkotásban (Vérző olaj, Nem vénnek való vidék) is igen
hasonló a lezárás. Hirtelen megszakad a kép, nincs se búcsúzó snitt, se katarzis
vagy feloldó zene. Csak a bizonytalan a biztos – vallják e mai művek sorra. Mi
meg tűnődhetünk, igaz-e, hogy a film saját korának pontos barlangrajza.

(A filmet a Duna Televízió mutatja be május 3-án, szombaton, 21:55-kor.)

Olvasson tovább: