Kereső toggle

Könyvajánló

Nemzedékről nemzedékre

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Felejtés és emlékezet, múlt és jelen, múlt és jövő harcol elkeseredetten Szántó T. Gábor a holokauszt hatvanadik évfordulójára megjelent novelláskötetében, a Lágermikulásban. A kerek évforduló szembenézésre kényszerít a hatvan évvel ezelőtt és az azóta történtekkel, a kommunizmusban elfoglalt helyünkkel. A túlélőknek és leszármazottjaiknak ez a szembenézés még a kényszernél is több: egy új élet kezdetének feltétele. A kötet felütése, az első novella rögtön szembesít bennünket a kérdéssel és az egyik lehetséges válasszal – amely azonban nem hoz megnyugvást, csak újabb kérdéseket vet fel. A Szétszóratás címében a diaszpórára, de ugyanakkor a személyiség és identitás szétszóratására is utal. A kilencvenes évek második felében játszódó történet főhőse igyekszik eltávolodni zsidóságától, de hiába. Amerikában tanuló fia visszatér a valláshoz, és egy haszid közösséghez csatlakozik. A probléma tehát adott: nem lehet menekülni a kérdés és a válasz elől, valamilyen módon – a zsidóság felvállalásával, vagy éppen a vele való teljes szakítással –, de tudatosan végig kell menni az úton.

Ehhez viszont vissza kell utazni a múltba, valahogy úgy, ahogy a kötet szerkezete is sugallja. A novellák visszafelé haladnak a múlt, a holokauszt felé. A Kérem, engedjék előre a holokauszt-túlélőket első olvasatra a mai magyarországi zsidó élet maró kritikája, mélyebb értelemben viszont a kommunizmusban megoldást remélő, majd csalódott túlélők kiábrándultságának portréja akárcsak a Biztonságba helyezés és a Székfoglaló. A szereplőknek szinte semmi kapcsolatuk a zsidó hagyománnyal, identitásérzetük zavaros és sérült. A Retúr hitehagyott egykori rabbi, majd egyetemi tanár főszereplője csak titokban, vidéken mer elmenni a zsinagógába jóm kipurra. A szocializmus évtizedeinek tipikus zsidó életútjaira a magyarázatot a lágerekből való visszatérés és maga a soá adja meg. A Hazatérésben a kis magyar falu lakói, különösen az egykori zsidó boltos parfümériáját megszerző jegyző aggódva figyeli az egy évvel a deportálás után a faluba érkező ismeretlen zsidókat, attól tartva, hogy talán az elhurcoltak elrabolt javait követelik. A Játék a hazautat örökíti meg a koncentrációs táborból – immár egy gyerek szemével, hiszen az ilyen gyerekek és gyermekei lehetnek szereplői a megelőző történeteknek. Gyerekszemmel látjuk a lágert a kötet címét adó novellában, míg a Jancsika a munkaszolgálatos apa elvesztésének története. És talán épp ez a válasz: a szülők nélkül felnőtt generáció nem kaphatta örökül a hagyományt, amelyet az apának kell elmondani fiának. Az utolsó novellában az író főszereplő könyvét a szülők sírjába helyezi: ezzel lezárja a múltat, és talán reménye lesz az újrakezdésre is. Az újrakezdés egyik módja az unokák generációjának visszatérése a vallásos gyökerekhez. 

Ez viszont azt is sejteti, hogy a felejtés vágya illúzió. Azokban az elbeszélésekben, amelyek már a háború után játszódnak, a temetés, az ősöknek adott végtisztesség főszerepet játszik. A rájuk való emlékezés nemcsak meggátolja a felejtést, de visszavisz a múltba, segít megérteni a holokauszt utáni második és harmadik generáció identitásválságát, vagy keményebben fogalmazva arctalanságát. Az ide-oda csapódó, zsidóságukkal kezdeni semmit nem tudó, látszatra sikeres emberek is valahol arctalanok, és sokuknak ezért nincs nevük az elbeszélésekben. 

Az eltávolodás a hagyománytól azonban már jóval a soá előtt megkezdődött, és ezt a kötet címe is kifejezi – a zsidó kisfiú a keresztény Mikulást várja. A skála másik végén elhelyezkedő ortodox vallásosságot a vidéki zsidóság képviselte, s a Hazatérés ennek a zsidóságnak az eltűnéséről ad számot. Így annak, aki ebben a vallásosságban találja meg saját zsidóságát, messzire kell mennie, mert a hitközségi vezetést kritizáló írások arra figyelmeztetnek, hogy a vallási külsőség valódi tartalom nélkül ugyanannyira veszélyes, mint a sodródás. Az alapjában véve távolságtartó stílusban megírt novellákban ezért érezhető, hogy az író tárgyilagos hangja egy helyen önkéntelenül személyessé válik: a haszidizmust választó András levelében. Nem az a lényeg, hogy mit választott, hanem az, hogy választott, volt mersze szembenézni önmagával és meghozni egy döntést, ráadásul egy zsidó döntést. Azonban ez új problémát is felvet: a legmélyebb vallásosságot választani is egy lehetőség, de csak ez a lehetőség létezik? A 20. század végén, a 21. század elején kizárólag egy olyan életforma képviselheti az autentikus zsidó életet, amelyet gyakorlatilag nem érintett meg a zsidó felvilágosodás, megannyi modernizációs-asszimilációs elmélet, a cionizmus? Tényleg lehetetlen magyar nemzetiségűnek és zsidó vallásúnak lenni, vagy új tartalommal megtöltve ez mégis járható út? És végül: az eltávolodás, az elutazás Amerikába, és a vallás ultraortodox formáihoz való visszatérés nem menekülés-e azon problémák elől, amelyeket a szülők nem tudtak megoldani, és egyúttal beismerése annak, hogy a friss generáció sem? Választ nem kapunk, de egy irodalmi műnek nem is ez a feladata. A választ mindenkinek magának kell megadnia. (Szántó T. Gábor: Lágermikulás. Új Palatinus Könyvesház Kft., 2004.)

Olvasson tovább: