Kisvártatva bekanyarodik a Főtaxi autója, köröz a parkolóban, szemrevételez. Csak akkor lassít, de így is vagy húsz méteres, biztonságos távolságban, amikor végre meglátja a hadonászó civileket. Rohanás gyorsan az autóhoz, nehogy meggondolja magát. A sofőr hallani sem akar arról, hogy segítsen a többi csomagot is kihozni a kocsihoz. "Nézze uram, egy percre itt hagyom az autómat, semmi sem marad belőle. Ha sokat dekkolok itt, a többiek idejönnek, és azzal kezdik, hogy legörbítik az antennámat, hogy ne tudjak segítséget hívni." Végre betuszkolódik a család az autóba, elindulunk, a vezetőből folyik a szó. "Szégyen gyalázat ez az egész, a cég az önkormányzatnak fizeti a helyet, aki a kisujját sem mozdítja, miközben az autóinkat elkergetik. De nemcsak itt, hanem máshol is hasonló a helyzet. Mindenki le van fizetve, meg van félemlítve: a reptérnél az autóink a fizetett drosztunktól távol, a préri szélén parkolnak. Vagy tíz hiéna állomásozik a helyünkön, fejenként havi százhúszezret adnak le az ottani illetékesnek. Persze ők is megkérik az árat: a reptérről 200 euróért hozzák be a városba a külföldieket, egy debreceni kisöregtől pedig 24 ezer forintot kértek el nemrégiben – a reptéri transzfer normál esetben 3500 forint. Legközelebb a pályaudvarról a Podmaniczky utca felőli oldalra jöjjenek ki, jelenleg ott állnak a kocsijaink" – ad tanácsot búcsúzásképpen.
Zúgó fejjel kászálódunk ki az autóból, egy csapásra sikerült átállnunk a vidéki idillből a nagyvárosi közegbe.
(Révész Anikó)
2003. 08. 22. (VII/34)
