Kereső toggle

Hogyan újítható meg a futball? - Így fociznak ők

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Mit csinálnak másként? Inkább mondjuk azt, hogy ők csinálnak valamit!” – reagált Hegyi Iván szakújságíró arra a kérdésünkre, hogy mi lehet azoknak a Magyarországnál kisebb és egyben szerényebb futballmúlttal rendelkező országoknak a titka, akik velünk ellentétben kijutottak a világbajnokságra.

A kép persze ennél nyilvánvalóan árnyaltabb, ám a kérdés joggal merül fel: mit tudnak a vb-résztvevő „kicsik”, amit mi magyarok nem tudunk, és lehet-e tőlük tanulni, adoptálhatók-e a sikeres módszerek. Egy nemzet mai futballteljesítményének szempontjából alapadottságnak számít, hogy a sportág mennyire van beágyazódva a társadalomba, milyen tradíciói vannak.

A logika azt diktálná, hogy az ország népessége is lényeges összetevő (minél nagyobb, elvileg annál többen fociz[hat]nak, és annál több tehetség választódhat ki), ám Hegyi Iván szerint éppen Magyarország múltbeli sportdicsősége példa arra, hogy nem a népességszám, hanem a tradíció és a befektetett munka a meghatározó.

Brazília nem bírt Svájccal a Rosztovban megrendezett csoportmérkőzésen.
„Mi magyarok a foci beágyazottságát tekintve a legnagyobbak között vagyunk: már a múlt század tízes éveiben két 25 ezres stadion volt Budapesten. A világbajnoki örökranglistán még ma is a 16. helyen állunk, pedig ehhez 32 éve már semmit nem tettünk hozzá” – említette példaként a szakújságíró.

De akkor mit csinálnak jobban azokban az országokban, amelyekben sem a futballdicsőség, sem a sportág nemzeti szerepe nem volt akkora, mint nálunk – ellenben nemcsak a mostani vébére jutottak ki, hanem évek óta stabil nemzetközi színvonalon teljesítenek? Nézzük meg közelebbről Izlandot, Belgiumot és Svájcot ebből a szempontból!

Izland: nem csoda

„Ki az a Messi?” – élcelődött címlapján az egyik izlandi újság, miután a bő 300 ezer lelket számláló szigetország válogatottja 1–1-es döntetlent ért el az argentinok ellen az oroszországi világbajnokság csoportkörében. A túláradó nemzeti büszkeség érthető, már csak azért is, mert a Messi büntetőjét hárító Halldórsson kapus „civilben” filmrendező, aki több csapattársához hasonlóan nem a labdarúgásból, hanem hétköznapi munkájából él (az egyik hátvéd, Birkir Már Saevarsson például sót csomagol egy gyárban és szabadságot vett ki a vébé miatt, Heimir Hallgrímsson szövetségi kapitány – aki szintén izlandi! – pedig fogorvos).

„25 éve még gyakorlatilag egyetlen profi játékosuk sem volt, a keretet azért nem tudták összehívni hétfőre, mert csak keddre ért haza a kamionsofőr csapattag” – jegyezte meg Hegyi Iván, aki többször is tudósított a szigetországból válogatott mérkőzést. Az igazi változások a kétezres évek elején kezdődtek. Az alapot ehhez az az ifjúságvédelmi stratégia adta, amelynek keretében nemcsak a drog és az alkohol elleni küzdelmet hirdették meg az ország vezetői, hanem a tömegsportra is nagy hangsúlyt fektettek. Ami közelebbről a futballt illeti: kiemelten kezelték az infrastruktúra fejlesztését és az

edzőképzést is. Ma már gyakorlatilag nincs olyan kistelepülés amely mellett ne lenne (fedett) focipálya, az igazolt focisták száma pedig meghaladja a 20 ezret, ami a lakosság 6 százaléka (nálunk 2,5 százalék). „Nem számít, hogy fiú vagy lány vagy, mennyire focizol jól, 19 éves korodig annyit edzhetsz, amennyit szeretnél. Egy közepes képességű játékosnak is lehet öt foci- és mellé még számos erőnléti edzése, ami elképzelhetetlen más országokban, ahol ez csak az akadémiákon nevelkedő játékosok kiváltsága” – nyilatkozta korábban a goal.comnak Arnar Bill Gunnarsson, az izlandi szövetség fejlesztésekért felelős vezetője. Az edzőképzés pedig odáig fejlődött, hogy 500 lakosra jut egy UEFA-licensszel rendelkező tréner.

Lukaku gólöröme a Panama elleni, 3–0-s belga győzelemmel végződött csoportmeccsen.
„Nem csoda történt: az izlandiak követték a brit mintát, a kemény munka párosult a szakértelemmel. Ez a világ bármely pontján megvalósítható ma már: elegendő gyakorlással és elszántsággal – kis túlzással – bárki tud úgy játszani, ahogy Gunnarsson” – vonja le a tanulságot Hegyi Iván, megjegyezve, hogy miután az első izlandi profik elkezdtek megjelenni a topligákban, a helyiek felismerték, hogy ez a tudás és ezek a kvalifikált labdarúgók nemzeti kincsnek számítanak – ami tovább gerjeszti az izlandi futball népszerűségét.

Belgium: átszervezett futballgyár

Azt nem lehet mondani, hogy a belgáknak nem lenne futballmúltjuk. Azontúl, hogy alapító tagjai a FIFA-nak, van egy olimpiai bajnoki címük (1920), egy Európa-bajnoki bronzuk (1972 – a bronzmeccsen a magyarokat győzték le) és egy ezüstérmük (1980), valamint 1986-tól 2002-ig minden világbajnokságon ott voltak.

A kilencvenes években azonban a belga foci felélte tartalékait és kifulladt: 1998-ban a franciaországi vébén a csoportkörből sem tudtak továbbjutni, mint ahogy két évvel később a Hollandiával közös rendezésű Európa-bajnokságon sem. „2002-ben még kijutottak a vébére, de nekem már 2001-ben mondta egy ottani, azóta is a labdarúgásban dolgozó »futballvezetőként« tevékenykedő barátom, hogy le kell ülni és újra kell tervezni a belga futballt” – mondta a Heteknek Bánfi János, huszonötszörös magyar válogatott, aki a kilencvenes évek második felében öt évet játszott Belgiumban, ahol utánpótlásnevelési feladatokat is ellátott. Azt mondja, a belgák sikerének az egyik kulcsa, hogy a mélyponton őszintén szembe mertek nézni saját hibáikkal, és mertek új, reális célokat megfogalmazni. „A cél akkor nem az volt, ilyen meg olyan eredményeket érjenek el nemzetközi világversenyeken, hanem hogy a futószalagról újra jó labdarúgók jöjjenek le, vagyis a futballisták nevelésére, »gyártására« helyezték a hangsúlyt. Ezen a téren az itthoni és a belga gyakorlat között talán a legnagyobb különbség az, hogy ott 15-16 éves korig a képzés nem arról szól, hogy szigorú légkörben, bármi áron győzelemre vezessék a srácokat. Nem olyan fontosak a korosztályos bajnoki eredmények, inkább az a lényeg, hogy megkapják az aktuális koruknak megfelelő fizikai és mentális felkészítést, amire elengedhetetlen szükségük van. Ez nem azt jelenti, hogy a győzni akarást ne hangsúlyoznák, csak talán másként: ha például kúszás a feladat, abban is mindenki első akar lenni. A célt mosolygósabb légkörben és más pedagógiai eszközökkel érik el” – magyarázta Bánfi János. Úgy látja, a belgák még nem értek az út végére. A mostani válogatottjuk az egyes játékosokat tekintve magasabb színvonalat képvisel, mint maga a csapat, amelynek további építése vezethet odáig, hogy a belgák csapatként is rendre jó eredményeket érjenek el a nemzetközi „piactéren” – vélekedett a szakember.

Megjegyezte azt is, hogy az infrastruktúra is fontos ugyan a sikerhez – Belgiumban ezzel nem volt gond –, de legalább ilyen fontos, hogy az állami támogatások „ne nyomják agyon” a futballt és a környezetét, az megmaradjon teljesítmény- vagy ha tetszik, üzleti alapúnak.

Svájc: korszerűsített hagyományok

„Hiba lenne azt gondolni, hogy a svájci válogatott a bevándorlók miatt tart ott ahol, hiszen vannak, akik külföldi származásúak ugyan, de már Svájcban születtek, és az ottani képzésben vettek részt” – hívta fel a figyelmet Hegyi Iván, aki azt is kiemelte, hogy az alpesi ország a futballtörténelemnek is jeles szereplője. Egyrészt – nyilván angol közreműködéssel – a kontinensen innen terjedt el a futball, másrészt Svájc is alapító tagja a FIFA-nak. A harmincas évektől rendszeres résztvevői voltak a világbajnokságoknak, ám 1970-től kezdve több, mint harminc éven keresztül csak egyszer jutottak ki. 2006-tól viszont folyamatos résztvevők.

„A hagyományaikra építettek, most is azt játsszák, amit a hatvanas években, de folyamatosan korszerűsítették a tudásanyagukat, szakértők dolgoznak náluk. A képzés színvonala közti különbség tette Svájcot 14 ponttal jobbá Magyarországnál a vébéselejtezőben, és zárkóztatta fel a náluk sokkal jobb futballt játszó Portugáliához. Amíg nálunk az NBI-ben szereplő csapatok edzői is egybehangzóan állítják, hogy az akadémiákból nem jön egyetlen játékos sem, akit foglalkoztatni lehetne, addig a svájci tehetségek topbajnokságokban szerepelnek” – folytatta a szakújságíró.

Szavait megerősíti Mauro Giussani, a Svájci Labdarúgó Szövetség utánpótlás-képzési szakemberének nyilatkozata, aki 2015-ben a Debreceni Egyetemre látogatva arról beszélt, hogy a svájci sikerek mögött az áll, hogy „a ránk jellemző precizitással kidolgoztunk egy programot, amelyet hosszú éveken keresztül igyekeztünk alkalmazni, és szigorúan számon kértük a futball minden egyes szereplőjétől. A szövetség felkérte a profi klubokat, alkalmazzák a kidolgozott módszert a kisgyerekektől egészen a felnőtt futballistákig”. Ittjártakor foglalkozott magyar 14-15 éves focistákkal is, és tapasztalatai alapján elmondta: „az előírt feladatok kissé nehezek voltak a srácok számára, éppen a gondolkodásban vannak elmaradva. Túlságosan irányítottak, az edzők által vezetettek, és talán félnek is az itteni fiúk. Mi úgy gondoljuk, ne adja meg az edző a megoldásokat, fedezzék fel a futballistapalánták.”

Nekünk így is jó?

„Jobb nem is jár, ha nekünk így is jó” – énekelte 1977-ben Zorán. A jövőbe látott. Ez a magyar futball utóbbi 30 évének slágere lehetne. Ám Hegyi Iván szerint, amit látunk, az 2011 óta minősített eset, mert ennyi pénz még soha nem ömlött a hazai futballba, a színvonal mégis tovább romlik. Pedig a világ futballjában ma két dologra van szükség: taktikailag legyen felkészített a játékos és tudjon akármennyit futni. „Ez bárhol működik, akkor is, ha nincsenek világklasszis játékosok, még Kazahsztánban is. Csak nálunk nem. El kellene jutnunk végre a nulla kilométerkőig, és nekilátni a munkának” – fogalmazott végül Hegyi Iván.

Olvasson tovább: