Kereső toggle

Az elitliga és az MLSZ

Bekeményítenek a BL szervezői

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az UEFA legújabb terveivel szemben csak egyértelmű tiltakozással lehet fellépni. „Gyors és hatalmas változások jönnek.” „Miért osztozzunk a pénzen, ha ti senkit nem érdekeltek?” Ezekkel a mondatokkal foglalható össze egy nyilatkozat az elmúlt napokból, amely elgondolkodtató folyamatokra mutat rá a labdarúgásban. És amely eklatáns példaként szolgál – valamelyest a sport világától függetlenül is –arra, hogyan nyúlhatnak át emberek millióinak a feje fölött „öltönyös” bürokraták bármiféle szakmai vitát ignorálva, kulturális vívmányokat szétcincálva, természetesen a „nemzetköziesítés” és a profit (egyoldalú) csiholása jegyében.

A nyilatkozat egy bizonyos francia labdarúgó-edzőtől, Arsene Wengertől származik. Wenger annak apropóján szólalt meg, hogy 22 év edzői munka után távozik Angliából. Távozása egy régi világ eltűnésének is a jelképe lehet egyúttal, amely képet a nyilatkozata csak még erőteljesebben alátámaszt.

Wenger szerint az európai labdarúgás világa alapvetően és gyorsan változik majd a következő években egy új, úgynevezett „elitliga” bevezetésével. A Nemzetközi és Európai Labdarúgó Szövetség (FIFA, UEFA) köreiben is bennfentes edző utalást tett arra, hogy az elitligával a labdarúgás úgymond hagyományos közegei, a nemzeti bajnokságok is gyorsan marginalizálódnának. Az elitligában a legismertebb angol, spanyol, német stb. klubok játszhatnának, az átszervezés indoka pedig – legalábbis elsőre – triviálisnak tűnik: ezek a klubok kiemelkedően a legjobbak, a legismertebbek és világszerte százmilliókat ültetnek a képernyők elé. Ráadásul valójában már most is amolyan világválogatottként működnek, egyre jobban elszakadva a nemzeti keretektől. (Erre csak egy kiragadott példa az „újgazdag” Manchester City, amelynek idei 27 fős keretében mindössze 7 angol szerepel, egyebek mellett chilei, német, belga, elefántcsontparti, spanyol stb. nemzetiségű játékosokkal.)

Az átszervezés erősödő, további hajtóereje a sport rohamos kommercializálódása. Vagyis, hogy a világpiac megnyílásával a sportklubok és márkák, sztársportolók nevével az egyszeri ember számára felfoghatatlan pénzek váltak felhajthatóvá a közvetítési és reklámjogokból, mez-eladásokból. Ezekből az összegekből pedig a legnagyobb klubok a jelenleginél is kizárólagosabban akarnak részesedni. „Miért osztozzunk a pénzen, ha ti senkit nem érdekeltek?” – tette fel a nagy klubok szempontjából logikus kérdést Wenger a kisebbek irányába.

Ezek a változások természetesen súlyosan érintenék a labdarúgás nemzeti-kulturális hagyományait, továbbá olyan kis országok futballját, mint a magyar (és a szlovák, a román, az osztrák, a lengyel, a horvát stb.). És hogy Wenger nem a levegőbe beszél, arról már tanúskodik az UEFA februári lépése is az elitliga irányába. Eszerint a jelenleg Bajnokok Ligája néven évente futó sorozat még erőteljesebben az elitcsapatok küzdelmévé válik, és a selejtezőkör átszervezésével a kisebb országok bajnokai közül alig néhány verekedheti be magát a 2018 szeptemberében kezdődő tornára.

Az elitliga kialakítása irányában hozott döntés és a további – prognosztizálható – változások már csak azért is fájhatnak nekünk, magyaroknak, mert hazánk az utóbbi években – az épülő Puskás Ferenc Stadion költségeit nem számolva – nagyságrendileg legalább 140 milliárd forintot költött csak a hazai labdarúgócsapatok stadionjainak felújítására, jelentős részt éppen a nemzeti bajnokság (NB1) felpörgetése céljából.

Ennek fényében különösen feltűnő, mondhatni érthetetlen, hogy úgy tetszik, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) és egyáltalán a teljes hazai futballszakma szinte szó nélkül veszi tudomásul a számunkra kedvezőtlen döntéseket. (Üdítő kivétel volt a Nemzeti Sportban Csurka Gergely hétfői, (Ny)erőviszonyok című írása, amely igyekezett felhívni a hazai közvélemény figyelmét a magyar labdarúgás számára életveszélyes folyamatokra.)

A labdarúgást csak felszínesebben figyelők persze rögtön felkiálthatnak: Ugyan már! Hát mit akarnánk, amikor a kelet-európai focicsapatok mára szinte egyáltalán nem tudnak labdába rúgni a legnagyobb csapatok mellett?

Igen ám, csak érdemes megnézni a Bajnokok Ligája példáján keresztül, hogyan is jutottunk el idáig!

A mára már a világ minden részén milliók által követett Bajnokok Ligájának elődje, a Bajnokcsapatok Európa Kupája nevű sorozat eredetileg az európai nemzeti labdarúgó bajnokságok első helyezettjeinek éves küzdelme volt, egészen annak 1997-es reformjáig és névváltásáig. Ekkor – a bajnokságok közötti erőkülönbségre hivatkozással – megváltoztatták a rendszert, és a nyugat-európai bajnokságok egyre több csapatot küldhettek a sorozatba (2018-tól szám szerint közvetlenül négyet!), míg a közép-, és kelet-európaiaknak mára egymással kell vetekedniük a fennmaradó néhány szabad helyért. Hogy mi volt a döntéshozók eredeti szándéka 1997-ben, azt nem tudni. De ma már megállapítható, hogy a döntésnek – utóbbi bajnokságok számára – katasztrofális következményei lettek.

Egyrészt a hátrányba került országok és az angol, spanyol, német, olasz, francia bajnokságok között valóságos szakadék nyílt, a felzárkózás esélyéből így lett leszakadás. Az „aki kimarad, lemarad” elve alapján a Bajnokok Ligája „fényéből” eltűnő klubok iránti lelkesedés még saját hazájukban is zuhanni kezdett, ellentétben az európai (és később világ-) szintű érdeklődés marketinglehetőségeit jól kiaknázó topklubok népszerűségével. (Nagyjából így fordulhat elő, hogy manapság Szlovákiában az FC Barcelonának több szimpatizánsa lehet, mint a Slovannak, Magyarországon pedig a Real Madrid játékosait jobban ismerik, mint a Ferencvároséit.) Míg például 1986-ban és ’89-ben a Steaua Bukarest, 1992-ben a belgrádi Crvena Zvezda is döntőt játszhatott a sorozatban, a változtatás óta szinte egyetlen közép- és kelet-európai csapat sem jutott még csak a BL finálé közelébe sem.

A rendszer végül magát kezdte el felszámolni az elmúlt időszakban: az utóbbi évtizedben egyre többször ugyanazok a csapatok kerültek a BL-döntő közelébe, ráadásul sok esetben az edzők és még a játékosok is a néhány elitcsapat között cserélődtek (ennek példája José Mourinho vagy Joseph Guardiola pályafutása). Nem véletlen, hogy a ’80-as, ’90-es évek finom futballhagyományain szocializálódottak közül mind többen fogalmaznak meg kritikákat a jelenséggel szemben. Az újabb változtatás szándékát azonban nem a kritikák, hanem a Bajnokok Ligája iránti érdeklődés stagnálása hozta el.

Úgy tűnik azonban, hogy a nemzetközi labdarúgás irányítói a helyzetet nem helyreállítanák (például a BEK, KEK, UEFA-kupa hármas rendszerének visszaállításával) – hanem az elitligával még csavarnának is rajta egyet.

Márpedig ha a Magyar Labdarúgó Szövetség – összhangban a látható kormányzati szándékokkal – komolyan gondolja a nemzeti bajnokság felvirágoztatását, mindenképpen lépnie kell. Mégpedig a sportdiplomácia létező teljes eszköztárával. Az elitliga létrehozását követően ugyanis a nemzeti labdarúgó szövetségeknek még kevesebb tekintélye és befolyása lenne a sportág nemzetközi szintű változásaira és a futball klasszikus hagyományainak, társadalmi szerveződései felbomlásának megakadályozására.

Természetesen a magyar labdarúgás immár 30 éve megoldatlan, sajátos dilemmáira egy ilyen „VIP bajnokság” létrejöttének megakadályozása sem jelentene megoldást. De legalább megmaradna az az ügy, amelynek intézésére az MLSZ-t egyáltalán létrehozták.

Olvasson tovább: