Kereső toggle

Interjú Csere Gáspár olimpikonnal

„Mindenre van erőm a Krisztusban”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Verseny közben rengeteg holtpont van. Ezeket a félelem szüli, a félelmet pedig csak hittel lehet legyőzni – vallja Csere Gáspár maratonfutó, a Jeruzsálem Maraton magyar arca.

Hogyan lettél hosszútávfutó? Ki vagy mi motivált arra, hogy ezt a sportágat válaszd?

– Kisgyerekkoromban szerettem meg a futást, apukámnak köszönhetően, aki amatőr futó volt és folyton vitt magával a versenyeire már óvodás koromban. Ekkor még csak rövidebb távokat, 5-6 kilométereket futottam vele. 7-8 évesen megnyertem az első versenyeimet, úgyhogy innen már nem volt megállás.

Hogyan emlékszel vissza a riói olimpiára?

– Életem eddigi legmeghatározóbb élménye volt, hogy részt vehettem az ötkarikás játékokon. Két héten át közel tízezer sportolóval – köztük a világ legjobbjaival – éltem az olimpiai faluban. Ott volt egy 2,5 kilométeres futópálya, ahol lehetőségünk volt edzeni. Itt rendszeresen „összefutottam” a világhírű kenyai és etióp futócsapattal. A legnagyobb hatással az előző olimpiai bajnok, az ugandai maratonfutó, Stephen Kiprotich volt rám, akivel volt szerencsém hosszabban is beszélgetni.

Magán a versenyen nem voltam az esélyesek között számon tartva. Az előre kitűzött célom az volt, hogy egyéni csúccsal tudjam végigfutni a maratoni versenytávot. Sajnos az előjelek nem úgy alakultak, ahogy vártam, ugyanis gyomorproblémák jelentkeztek nálam a verseny elején, ráadásul futás közben egy talpsérülés is nagyban hátráltatott. Az utolsó 5 kilométert már csak bicegve tudtam lefutni, annyira kínzó volt a fájdalom, de úgy voltam vele, hogy egy olimpiát nem lehet feladni.

Ki az, akinek a jelenléte sokat számít a versenyeken?

– Eleinte sokat számított a szülők jelenléte, de hamar leváltam róluk, mert úgy voltam vele, hogy ez az én projektem. Az elején megszerettették velem, beírattak futóiskolába, de onnantól edzői tekintély alá kerültem. Egy idő után a szüleim már ki se jöttek a versenyeimre, mert látták, hogy annyit nyertem már, hogy minden a legnagyobb rendben van. A maratonfutás egy nagyon magányos sportág, 42 kilométerre magunkba kell zárkózni, ezért is kellett minél előbb önállósodnom.

A versenysport mellett hogyan tudod a hitéletedet megélni?

– A futás nagyon sokszor szerepel a Bibliában, Pál apostol szerint mindannyian versenypályán futunk. Egy hosszútávfutónak folyamatosan holtpontokon kell átesni, mind edzéseken, mind versenyeken. Személy szerint engem ezeken a holtpontokon az Istenbe vetett hitem tud a legjobban átsegíteni. Nagyon sok versenyt nyertem pályafutásom során, ami igazán csak nekem okozott örömöt. Egy idő után elkezdtem keresni, hogy mások számára hogyan lehet áldás a futásom, hogy mi lehet Isten akarata velem? 19 évesen köteleztem el magam igazán Jézus Krisztus mellett, és ez volt az a pont, amikor végérvényesen eldöntöttem, hogy minden, amit csinálok, azt az ő dicsőségére fogom csinálni.

Az iskolát a profi versenysporttal hogyan tudod összeegyeztetni?

– Mivel már 7 évesen minden nap jártam sportolni és zenélni, rá voltam kényszerülve, hogy rövid idő alatt meg tudjam csinálni a leckéimet. A gimnáziumban sportnyelven szólva a középmezőnyhöz tartoztam, de olyan jó, motiváló közeg volt az osztályban, hogy felhúztak a társak. Így az egyetemre is felvettek: az ELTE-n végeztem sportmenedzser szakon, illetve a Testnevelési Egyetemen a mesterképzést is elvégeztem, jelenleg PhD-zek.

Mik a rövid-, illetve a hosszútávú céljaid?

– Mindenképpen szeretnék ott lenni a 2020-as tokiói olimpián. A 26 évemmel a maratonfutók között én még fiatalnak számítok. A hosszútávfutók 30 és 35 éves korukra szokták elérni a legjobb teljesítményt, és ha igazán takarékoskodnak, akkor 40 éves korig is lehet profi szinten futni. Gyakorlatilag már 20 éve futok, de igazából még mindig csak most kezdődik a karrierem, úgyhogy türelmesnek kell lennem. Nagyon távolra nem szoktam tervezni, de akár még két-három olimpia is beleférhet a pályafutásomba. Az igazán nagy álmunk és célunk az edzőmmel, hogy a magyar maratonfutás országos csúcsát megdöntsük, amitől pillanatnyilag négy perc távolságra vagyunk. Úgy érezzük, hogy benne van a lábamban, és azon dolgozunk keményen, hogy ezt az időeredményt ki is tudjuk belőle hozni.

Ha jól tudom te vagy a Jeruzsálem maraton magyar arca, igaz?

– Ha jól emlékszem 2011-ben rendezték meg az első Jeruzsálem Maratont. Izrael minden szempontból fejlődik és virágzik, így ez a futóverseny is néhány év alatt úgy kinőtte magát, hogy közel 20 ezren szoktak részt venni rajta, a színvonala pedig egy nyugati maratonéval vetekszik.

A magyar szervezők 2013-ban kértek fel, hogy menjek ki én is a Hit Gyülekezetével, mint hivatásos futó. Minden évben egy közel százfős csapattal szoktunk kiutazni azzal a céllal, hogy képviseljük Magyarországot és a Hit Gyülekezetét, illetve, hogy kiálljunk Izrael és a zsidóság mellett, és kifejezetten azt az üzenetet képviseljük, hogy Jeruzsálemet Izrael örök, feloszthatatlan fővárosának tartjuk.

Ami magát a versenyt illeti, a különlegessége az, hogy gyakorlatilag egy hegyi maratonról van szó, hiszen 700 méter a szintkülönbség. Eddig három ezüst és egy bronzérmem van Izraelből, az arany még várat magára, de remélem, márciusban az is összejön.

Vannak példaképeid a sportágadban?

– A number one példaképem Jézus Krisztus! Amikor a sydney-i olimpia volt, akkor voltam 9 éves. Az akkori olimpikonjaink, például Csollány Szilveszter, nagy hatással voltak rám. Akkor döntöttem el, hogy én is ki szeretnék jutni az olimpiára. Van egy etióp futó, Haile Gebrselassie, aki visszavonulásáig meghatározó alakja volt a hosszútávfutásnak. Ő sok inspirációt nyújtott pályafutásom során. Sokáig a világcsúcsot is ő tartotta, de emellett az életében is igen nagylelkű volt. Rengeteget adományozott rászorulóknak. A jelenkor futói közül Eliud Kipchoge az, akire a leginkább felnézek. Ő nemrég megpróbálkozott egy lehetetlennek tűnő feladattal, hogy 2 órán belül teljesítse a 42,195 kilométert, ám 25 másodperccel kívül maradt az álomhatáron.

Mi a titkuk az afrikai futóknak? Szerinted az európaiak meg tudják valaha törni a dominanciájukat?

– A kelet-afrikai futóknál nemcsak a kiugró teljesítmény, hanem a tömeges jelenlét is nagyon látványos. Kenya, Etiópia – ezeknél az országoknál a hosszútávfutás nemzeti tradíció és nagy kitörési lehetőség a szegénységből. Az ott felnövekvő fiatalok élete „tudtukon kívül” egy tökéletes edzőtáborhoz hasonlít. Magaslaton élnek, szinte mindenhova gyalog és futva járnak, ezért nagyon edzett a keringésük. Természetes és egyszerű életet élnek, ezért a mentalitásuk és az akaraterejük sokkal jobb állapotban marad, mint például az európaiaké, akik a túlingereltség miatt stresszes, ugyanakkor komfortos emberekké válnak. Az élmezőnyben látható dominanciájukat valószínűleg már nem lehet megtörni, de nem lehetetlen, hogy néhányan felzárkózzanak más nemzetekből is, mint ahogy az látható példul a norvég Sondre Norstad Moennál, aki nemrég futott 02:05:48-as európai csúcsot. Az egyéni felemelkedés tehát mindenki számára adott, csak valószínüleg többet kell érte dolgozni, mint egy afrikainak, aki elsősorban szociális, másodsorban genetikai előnnyel indul.

Mit gondolsz, a dopping mennyire fertőzte meg a futást?

– A hosszútávfutás is meglehetősen doppingérzékeny sportág, akár más állóképességi sportágak (úszás, kerékpár, sífutás), ugyanakkor egyre szigorúbbak az ellenőrzések, tiltások. Látni viszont a politika befolyását is, mert sokak szerint elég látványos az orosz atléták szankcionálása, miközben más kétséges országokkal nem foglalkoznak eléggé. Mostanában azért kenyai doppingbotrányokról is egyre többet lehet hallani. Úgy látom, hogy tiltott szerek nélkül is elérhető a csúcsteljesítmény, de hogy ilyen sokaknak sikerül, abban már a doppingnak is lehet szerepe. 

Hogyan tudod kezelni a hírnevet?

– Volt egy időszak 12 éves koromban, amikor minden versenyt, ahol elindultam, megnyertem. Egy évvel később, 13 évesen már volt országos bajnokság is, ahol csak nyolcadik lettem, ami után összedőlt bennem a világ. Abba akartam hagyni az egészet, annyira megviselt a kudarc. Így utólag visszagondolva ez arra vezethető vissza, hogy elszálltam magamtól. Újra fel kellett állnom a padlóról. Elkezdtem a felnőttekhez viszonyítani magamat. A riói olimpia előtt és után nagyon nehéz volt lelkileg. Érződött a légkörben, hogy ez egy olyan csúcsesemény, amire mindenki figyel. Annyira a középpontba kerültem, hogy az olimpia lelkileg fárasztóbb volt, mint maga a versenyzés, pontosan emiatt a reflektorfény miatt.

Mi az életmottód?

– Több ige is van a Bibliában, amelyeket rendszeresen megvallok. Egy maraton lefutása alatt van időm erre. Az egyik kedvencem, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban”, vagy azt is sokszor mondom magamban, hogy „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” Verseny közben rengeteg holtpont van – ezeket a félelem szüli, a félelmet pedig csak hittel lehet legyőzni!

Olvasson tovább: