Kereső toggle

Interjú Csere Gáspár olimpikonnal

„Mindenre van erőm a Krisztusban”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Verseny közben rengeteg holtpont van. Ezeket a félelem szüli, a félelmet pedig csak hittel lehet legyőzni – vallja Csere Gáspár maratonfutó, a Jeruzsálem Maraton magyar arca.

Hogyan lettél hosszútávfutó? Ki vagy mi motivált arra, hogy ezt a sportágat válaszd?

– Kisgyerekkoromban szerettem meg a futást, apukámnak köszönhetően, aki amatőr futó volt és folyton vitt magával a versenyeire már óvodás koromban. Ekkor még csak rövidebb távokat, 5-6 kilométereket futottam vele. 7-8 évesen megnyertem az első versenyeimet, úgyhogy innen már nem volt megállás.

Hogyan emlékszel vissza a riói olimpiára?

– Életem eddigi legmeghatározóbb élménye volt, hogy részt vehettem az ötkarikás játékokon. Két héten át közel tízezer sportolóval – köztük a világ legjobbjaival – éltem az olimpiai faluban. Ott volt egy 2,5 kilométeres futópálya, ahol lehetőségünk volt edzeni. Itt rendszeresen „összefutottam” a világhírű kenyai és etióp futócsapattal. A legnagyobb hatással az előző olimpiai bajnok, az ugandai maratonfutó, Stephen Kiprotich volt rám, akivel volt szerencsém hosszabban is beszélgetni.

Magán a versenyen nem voltam az esélyesek között számon tartva. Az előre kitűzött célom az volt, hogy egyéni csúccsal tudjam végigfutni a maratoni versenytávot. Sajnos az előjelek nem úgy alakultak, ahogy vártam, ugyanis gyomorproblémák jelentkeztek nálam a verseny elején, ráadásul futás közben egy talpsérülés is nagyban hátráltatott. Az utolsó 5 kilométert már csak bicegve tudtam lefutni, annyira kínzó volt a fájdalom, de úgy voltam vele, hogy egy olimpiát nem lehet feladni.

Ki az, akinek a jelenléte sokat számít a versenyeken?

– Eleinte sokat számított a szülők jelenléte, de hamar leváltam róluk, mert úgy voltam vele, hogy ez az én projektem. Az elején megszerettették velem, beírattak futóiskolába, de onnantól edzői tekintély alá kerültem. Egy idő után a szüleim már ki se jöttek a versenyeimre, mert látták, hogy annyit nyertem már, hogy minden a legnagyobb rendben van. A maratonfutás egy nagyon magányos sportág, 42 kilométerre magunkba kell zárkózni, ezért is kellett minél előbb önállósodnom.

A versenysport mellett hogyan tudod a hitéletedet megélni?

– A futás nagyon sokszor szerepel a Bibliában, Pál apostol szerint mindannyian versenypályán futunk. Egy hosszútávfutónak folyamatosan holtpontokon kell átesni, mind edzéseken, mind versenyeken. Személy szerint engem ezeken a holtpontokon az Istenbe vetett hitem tud a legjobban átsegíteni. Nagyon sok versenyt nyertem pályafutásom során, ami igazán csak nekem okozott örömöt. Egy idő után elkezdtem keresni, hogy mások számára hogyan lehet áldás a futásom, hogy mi lehet Isten akarata velem? 19 évesen köteleztem el magam igazán Jézus Krisztus mellett, és ez volt az a pont, amikor végérvényesen eldöntöttem, hogy minden, amit csinálok, azt az ő dicsőségére fogom csinálni.

Az iskolát a profi versenysporttal hogyan tudod összeegyeztetni?

– Mivel már 7 évesen minden nap jártam sportolni és zenélni, rá voltam kényszerülve, hogy rövid idő alatt meg tudjam csinálni a leckéimet. A gimnáziumban sportnyelven szólva a középmezőnyhöz tartoztam, de olyan jó, motiváló közeg volt az osztályban, hogy felhúztak a társak. Így az egyetemre is felvettek: az ELTE-n végeztem sportmenedzser szakon, illetve a Testnevelési Egyetemen a mesterképzést is elvégeztem, jelenleg PhD-zek.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: