Kereső toggle

Sporttudomány és gyakorlat

Hetek-interjú Mocsai Lajossal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Edzőként magyar bajnok, szövetségi kapitányként világbajnoki ezüstéremig vezette úgy a férfi, mint a női kézilabda válogatottat. A hölgyekkel Európa-bajnok és olimpiai ezüstérmes. Ma a Testnevelési Egyetem rektora, a Magyar Kézilabda Szövetség tiszteletbeli elnöke.

Közel három éve a Testnevelési Egyetem rektora. Nehezebb az intézményt irányítani, mint a válogatottat?

– Az első három évre szóló rektori megbízatásom december 16-án jár le. Az előírások értelmében három hónappal ezelőtt kezdődött meg a következő ciklusra szóló pályáztatás folyamata. Az egyetem szenátusa 19:0 szavazati aránnyal megerősített beosztásomban. A kérdésre válaszolva: az edzői feladatok ellátása az élsportban, mikor az ember feje felett állandóan ott lóg a pallos, rendkívül feszes és állandó eredménykényszer alatt végzendő munka. A rektori tevékenység esetében a felelősség hasonló, talán a feladatok időarányosan jobban eloszlanak.

A rektori pályázatával szemben tapasztalt bármilyen kívülről vagy az egyetemen belülről jövő ellenállást?

– Nem volt ellenállás, sőt, a tantestület már a pályázat beadása előtt is jelezte támogatását. Ugyan már korábban is sor kerülhetett volna ennek a megtisztelő feladatnak az ellátására, de a feladataim, a kézilabdasportban betöltött pozícióim ezt nem tették lehetővé. A három évvel ezelőtti választáskor a 92 százalékos eredmény azt mutatta, hogy jelentős többséggel megkaptam a nyugodt munkához szükséges bizalmat.

Dolgozott kluboknál, válogatottnál, sportolók nevelésében, edzőképzésben, oktatásban. Miként élte meg ezeket a váltásokat és sikereket?

– A sikerekhez vezető úton nélkülözhetetlen a biztonságos családi háttér. A feleségem, s négy gyermekem által vált ez adottá úgy, hogy a 12–16 hetes edzőtáborok miatti távollétem sem volt képes ezt megzavarni. A siker másik alapvető feltétele az alkalmasság. Az edzői tevékenység roppant összetett feladat. Erős vezető képesség mellett számtalan szükséges tulajdonságot feltételez. A szakmai kompetencia mellett a hitelesség, a motiváltság, a kommunikációs és pedagógiai készség, példaadás, az emberismeret, az intuitívitás mind szükségesek. Ennek jelentős része a szülői háttérből eredeztethető, amire példa a sport feltétel nélküli szeretete.

Mint edző és szövetségi kapitány szinte mindent elért, amit Magyarországon egy csapatsportban el lehet érni. Miért döntött úgy, hogy elvállalja a SOTE-ból kivált Testnevelési Egyetem rektori tisztségét?

– Korábban is szoros kapcsolatom volt a TF-fel. Hiszek abban, hogy az edzői és a tudományos tevékenység nem elválasztható. 1978-ban fejeztem be a főiskolát, és azonnal itt folytattam a sporttal kapcsolatos terveim megvalósítását. Ugyanis itt adott volt az a tudományos háttér, ami biztosítékot nyújt az eredményes, sikeres edzői feladatok végzéséhez. Szakterületemen (kézilabda) a hallgatóim több mint száz szakdolgozatot nyújtottak be a témavezetésemmel. A sporttudomány az edzői pályán elért eredményességnek is nélkülözhetetlen feltétele.

Néhány évvel ezelőtt a TF önállóságát elveszítve rossz irányba tartott. Szükséges volt ezen változtatni, ha ez nem történik meg, az intézmény meg is szűnhetett volna. A vidéki városokban egyre élénkebb konkurencia alakult ki, ezért dönteni kellett, hogy a testnevelés- és sporttudományképzés központja hol és milyen minőségben folytatódjon. Ennek egyértelműen a Testnevelési Egyetemnek kellett lennie. Úgy éreztem, hogy a feladatot nekem kell ellátnom.

A rektori feladatok mennyire vonták el az energiáit a kézilabdától?

– A Magyar Kézilabda Szövetség tiszteletbeli elnöke vagyok, a Magyar Edzők Társaságának alelnöke, de még sok egyéb megtisztelő pozícióban van feladatom. Mindezek alkalmasak arra, hogy tegyek szeretett sportágamért is. Az edzőképzésben fontos szerepet kapnak a sportjátékok, így a kézilabda is. Mintegy kilencven világversenyen érmes sportoló jár az egyetemünkre, köztük kézilabdások is. Megalapítottam a Nemzeti Kézilabda Akadémiát. Eredményes utánpótlásunk immár felveszi a versenyt a legjobb klubokkal is. Tehát megmaradt a kapcsolatom a kézilabdával.

Mik a legjelentősebb különbségek egy egyéni sportágban, illetve a csapatsportágban dolgozó edző munkája között?

– Tekintve, hogy tízéves szövetségi kapitányi munkám során 357 mérkőzésen borzolhattam idegeimet, van tapasztalatom. A csapatépítés a csapatsportok egy speciális feladata. A csapatsportban a kapitány számára különleges kihívást jelent a magasan képzett önálló egyéniségeket csapattá alakítani, egyben tartani, stratégiailag alkalmassá formálni egy világversenyre. Az egyéni sportágaknál ebben a beosztásban inkább döntően a menedzselés a fő feladat.

Önt sportolói, kollégái nagy munkabírású, mondhatni munkamániás embernek tartják, de megemlítik diplomáciai érzékét is. Ezeket a képességeket „otthonról hozta”, vagy egy építkezés eredménye?

– Fiatalon, kevesebb tapasztalattal a kezdő edző képes még fejjel a falnak menni. Az évek során a tapasztalatok gyűjtésében sokat segítenek a különleges személyiségek hatásai. Ilyenek voltak például Sterbinszky Amália vagy Gódorné Nagy Marianna, de még hosszú lehetne ez a névsor. A fiatal edzőnek szüksége van a befogadókészségre, amely a tudás gyarapodását eredményezi. Az idő múlásával sok-sok információ közül a lényeglátás segít kiválasztani és prioritást adni a legfontosabb lépésekhez. Természetesen szükséges a naprakész megújulás adottsága, valamint a genetikai tényezők is. Meghatározó volt az is, hogy éreztem belül azt az erőt, hogy képes vagyok közösségekre hatni.

Az MKB Veszprém vezetőedzője volt, amikor 2009 elején meggyilkolták a csapat büszkeségét, Marian Cozmát. Hogyan talált a saját maga és a csapat számára utat Cozma tragédiájának feldolgozásához?

– Nagyon nehéz volt. A kézilabdacsapat egy elit közösség, ahol a vezető magatartása meghatározó. Mikor aznap hajnalban meghallottam a történteket, két út vezethetett a megoldáshoz. Az egyik, hogy hagyjam a csapatot és magamat az érzelmek viharába elengedni. A másik út: felülemelkedni a történteken, és egy belső hittől vezérelve ezt a nem könnyen irányítható közeget kézbe venni, újraépíteni és az eredeti célhoz visszavezető útra terelni.

Rendkívüli erőkkel kellett megküzdeni: depresszió, cselekvésképtelenség, szétesés, bizonytalanság, sőt, az a kérdés, hogy ki a következő áldozat? Meg kellett találnom azt a módszert, miként lehetek képes a ránk tört traumából magunkat kivezetni, hogy a csapatot képes legyek a pályára küldeni, mivel a mérkőzés elhalasztása rendkívüli kellemetlenségekkel járt volna. Ekkor nemhogy edzeni nem tudtunk, de az a szó, hogy kézilabda, szóba sem jöhetett.

A játékosok összeköltöztek, mert úgy érezték magukat biztonságban. Olyan médianyomás alatt voltunk, hogy a játékosoknak a hátsó ajtón kellett közlekedniük. Gondoskodni kellett a biztonságunkról, meg kellett szervezni a hétvégéig hátralévő órák pontos menetrendjét, melybe benne foglaltatott a búcsúztatás is. A labda kézbevétele is megoldhatatlannak tűnt, köztudott volt, hogy egy esetleges vereség a klubnak százmillós veszteséget jelenthet. A pénteki bukaresti temetésen ott akart lenni a csapat. Sikerült ehhez külön repülőgépet szerezni. Három helyen búcsúztattunk. Marian Cozma édesapja átölelt minden játékost, és azt mondta, hogy ti lesztek az én fiaim, mert az enyémet elvesztettem. Összesen egy szombati, stratégiai jellegű edzéssel kellett megmérkőzni a spanyol bajnokság akkori első helyezettjével. Úgy vélem, a gyász lelkiereje segített minket végül a győzelemhez. Ez a katarzis talán életem legnehezebb pillanata volt.

Az edzői munka végtelen mennyiségű őrlődéssel, ütközésekkel, sokszor teljesíthetetlen eredménykényszerrel jár együtt. Hogyan lehet ezeket kibírni hosszú távon?

– Ezekért, amiket felsorolt. Az elért eredményekért tisztelet, elismerés és szeretet övezi a családomat és engem is. Ebben a világban ez különleges értéknek számít. Jó érzés visszatekinteni arra, hogy úgy a női, mint a férfiválogatottat a világ élvonalában tudtam tartani, de az említett tízéves periódusok mindegyikében a kudarcok mellett sikereket is begyűjtöttem. Egy japán kutatás eredménye szerint a kézilabdaedzők között az én pályafutásomat ítélték a legsikeresebbnek.

Az ön rekedtes hangja kísértetiesen emlékeztet Kemény Dénes elhasznált hangszálai által képzett hangtónusára. Ez a csapatsportban szükséges sok hangos figyelemfelkeltő utasítások eredménye, vagy mindig ilyen volt?

– Sem az övé, sem az enyém nem ilyennek született. Általában nagy hangzavarban kell eredményesen információkat átadni. Az ember nem erre van kitalálva. Az impulzív, motivált edzők azért általában eredményesebbek.

Milyen visszhangja lett a Testnevelési Egyetemen végrehajtott fejlesztéseknek?

– Általában az emberek a megszokott kényelmüket nem szívesen adják fel. Azonban a környezetünk, és az egyetem is óriási vagyongyarapodásra tesz szert. A gyermekek, az idősek sportolási lehetőségének biztosítása egy új uszodával, futópályával, egyéb létesítményekkel pedig mind nyitottak lesznek a környező kerületben lakók számára, ebben elkötelezettek vagyunk. Az oktatás tartalmának és az infrastrukturális feltételek megteremtésének tekintetében is világhírű egyetemet kívánunk létrehozni. Alapvető feladatunknak tartjuk, hogy az itt végzett hallgatók képesek legyenek a felnövekvő generációkat egészségesebb nemzedékké nevelni.

Melyek a legmeghatározóbb fejlesztési irányok?

– Az elmúlt évtizedben komoly hiátus alakult ki a gyakorlatorientált edzőképzés terén. Ennek pótlására egyetemünk a sporttudomány képzési terület szakstruktúrájának módosítására tett javaslatot. A szakedzői szakképzettséget adó sportágspecifikus BA Edző szak elindításával ez megoldódik. Célzott feladatunk e szaknak a további fejlesztése, illetve új sportágakkal történő bővítése. Ezzel egyidejűleg – a mindennapos testnevelés bevezetésével – a megfelelő pedagógiai és sportszakmai ismeretekkel rendelkező testnevelő tanárok képzését tekintjük kiemelt jelentőségű feladatunknak, legfontosabb társadalmi felelősségünknek is. Továbbá a népegészségügyben való szerepvállalásunkat az által, hogy az egyetem a mozgásszervi és gerincbetegségek megelőzésében és gyógyításában, az életminőség sportolás által történő javításában aktívan közreműködik.

Az egyetem önállóvá válásával együtt hozzácsatolták az OSEI-t, azaz a Sportkórházat is. Hol tart az együttműködés, és hova lesz képes fejlődni?

– A sportkórház korábban tanoda volt, ez most visszakerül az egyetemhez, és egy integrált laboratóriumi rendszernek fog otthont adni, ahol biomechanikai, sportpszichológiai, terhelés-élettani, táplálkozástudományi, és analitikai elemzések feladatai egymást kiegészítve végezhetők majd. Példaként a terheléshez igazított táplálkozást említhetném. Ezzel kialakítjuk, felépítjük az egyetem magas színvonalú tudományos hátterét, amely azonnal megjelenhet a képzésben is. Ezektől lesz az egyetemünk újra világhírű. Egyben megmentjük a rossz állapotban lévő műemlék Hauszmann-házakat, mivel azok egészségügyi ellátásra már alkalmatlanok voltak.

Gondolom a végső cél, hogy felkészültebb, nagyobb tudással rendelkező testnevelő tanárokat képezzen az egyetem. A létesítmények fejlesztése miként lesz képes ezt szolgálni?

– Közel százezer négyzetméternyi felület újul meg, ennek a fele új létesítmény lesz. Az oktatás tartalmának, a szakok mintatanterveinek megújítása mellett a már említett laboratóriumi rendszer hivatott szolgálni a megújuló képzést, beleértve a sportági mozgáselemzéseket is. Ezzel együtt az oktatói humán erőforrás is megújul: a minősített oktatói kar fiatal, és további, idegen nyelveket jól beszélő, elhivatott oktatókkal frissül.

A kézilabda akadémiája fogja viselni a Mocsai nevet? Mit várhat ettől az akadémiától a sportág?

– Nem tudom, hogy fogja-e viselni. Valójában én egy nemzeti Kézilabda Akadémiát kívántam létrehozni, megalapítani. Nem kívánom, hogy ez egy személyhez kötődjön. Lehet azonban, hogy ez lesz a világ kézilabdasportjában létrejövő négy kiképző központ egyike.

Négy gyermek, 36 év edzősködés, egyetemi vezetés, magánemberként pedig a felsőmocsoládi kúria restaurálása. Mikor van ideje önmagára?

– A felsorolást picit kiegészíteném nyolc, illetve nemsokára kilenc unokával. Tehát adva van a nagycsaládos modell. Feleségem révén visszavásároltuk a felsőmocsoládi kúriát, amit elvettek a családtól. Németországból hazaköltöztünk, és az ott szerzett jövedelmem invesztálásával kívántuk megmenteni ezt az értéket. Lehetett volna ezt a pénzt gazdasági szempontból jobban hasznosítani, de számomra ez az út volt, amin járni kívántam, gondolva terebélyes családunkra is. Az egyetemen végzett tevékenységemet inkább a hivatástudat alakította. Azt hiszem, így a fentiekből kiderül, magamra nem sok idő jut.

Elégedett az eddigi életútjával?

– Igen, talán nem alaptalanul némi büszkeséggel. Azért látom azt is, hogy mit tehettem, csinálhattam volna jobban. Hálás vagyok mindenkinek, aki segített, továbbá a családomnak és a Mindenhatónak.

Olvasson tovább: