Kereső toggle

A magyar futballforradalom emlékére

Valódi verseny nélkül nincs nemzetközi klubsiker

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európa-bajnokság után tíz nappal csendben kimúlt a magyar futballforradalom az Üllői út zöld gyepén. Az FTC Partizani Tirana elleni BL-selejtező visszavágóján – talán a magyar virtuális futballvilág hatása alatt – senki nem tudta elképzelni, hogy lehetséges olyan, hogy a magyar csapat ne tudja belőni a továbbjutást jelentő győztes gólt. Izgalmat talán csak az jelentett, hogy a sörízű hangon üvöltöző bérvezérszurkoló egyre idegesebben próbálta a stadionok világát nem nagyon ismerő új drukkereket bevezetni az éppen tanulandó ferencvárosi szurkolói rigmusokba. A büntetőrúgásoknál viszont bekövetkezett a nem várt vég: az albán kapus belőtte csapata első tizenegyesét, panenkázása olyannyira porig alázta Dibuszt, hogy a ledermedt stadionban utána három ferencvárosi játékos is kihagyta a tizenegyest, így az utolsót már nem is kellett elvégeznie a szkipetár csapatnak; továbbjutottak a következő selejtezőkörbe, ahol valószínűsíthetően minden izgalom nélkül fognak kihullani.

„Nem tudtunk mit tenni” – nyilatkozta a meccs után az egyik játékos. Barátom, akkor nem az FTC-ben kell játszanod! – mondják a szurkolók, akik hiába keresték a meccs után a kezdőkörben a zokogó, mezt magukról letépő játékosokat, mint ahogy a meccs alatt is hiába vártak arra, hogy ha nem megy a játék, akkor legalább a kapussal együtt besodorják a labdát a kapuba. A játékosok csendben elhagyták a zöld gyepet, bementek az öltözőbe, mert mint ahogy a fent említett csapattag nyilatkozta, készülnek a Honvéd elleni hétvégi bajnokira. Mert ők profik.

Igaz viszont, hogy a szurkolók sem a régiek, senki sem küldte ugyanis kapálni az aranylábú gyerekeket, mint hajdanán. A semleges néző meg csak néz elkeseredett szívvel, mert a Fradit lehetett szeretni, lehetett gyűlölni, de most csak szánni lehet.

Mint ahogy az egész magyar labdarúgást. A válogatott Eb-teljesítménye olyan volt, hogy joggal váltott ki őszinte lelkesedést. A kiesés után is lehetett mondani, hogy ilyenek vagyunk, büszke magyarok. Olyan pillanat volt ez, ami egy nemzet életére gyakorolt jelentős pozitív hatást. Most pedig itt állunk a nemzetközi kupák selejtezőiből kihulló három csapattal, nyögvenyelős bajnoki fordulókkal, és még egy évig főhetünk saját levünkben. Dárdai javaslata, hogy nyissák meg az első fordulókban a stadionokat, rendezzenek ingyen meccseket, süket fülekre talált; habár vannak, akik szerint ez kevés lenne, mert napidíjat is kéne fizetni a nézőknek, mint annak idején Athénban a tragédiák közönségének. De a javaslatot elsöpörte az idő szele, vagyis a magyar csapatok kupa(le)szereplése. (Csak a Videoton áll még, az is kérdés, hogy meddig.)

Több tételt megdöntött a Ferencváros mostani produkciója: az egyik a „kis pénz – kis foci, nagy pénz – nagy foci” elve. Többek véleménye szerint ez fordítva igaz: „nagy foci – nagy pénz, kis foci – kis pénz”. Mindenesetre a Ferencváros, nem hősies küzdelemben maradt alul a túlerővel szemben: egy olyan klub volt az ellenfele, amelynek a költségvetése töredéke annak, mint amennyiből a magyar bajnok gazdálkodik. Az FTC helyzete pedig utólag igazolja a szocializmus csődjét, minél több nem teljesítményalapú pénz ömlik a klubba, a mesterséges szteroidon felfújt szervezet annál képtelenebb lesz éles helyzetben teljesíteni. Hiába a nagy támogatás, ha ezt nem tudják a teljesítménybe fordítani, önámítás az egész. Jelenleg a magyar klubfutball fő problémája az a mérhetetlen hátszél, amit a Ferencváros élvez. Ami a Fradinak sem jó, hiszen egész évben laza edzőmeccseket játszanak, aztán a mesterséges körülmények között felfújt szobanövény nem éri el egy albán középcsapat életképességi szintjét sem.

Ha a mérhetetlen támogatások miatt az NB I-et már túlnőtte a Fradi, akkor legalább a felkészülés során kellene megtalálni a hidat a magyar és a nemzetközi szint között. Komolyabb, nemzetközi színvonalú meccsek nélkül nem lehet eredményes európai kupaszereplésről álmodni.

Aki nagyot akar alkotni, annak nem biztos, hogy a Szekszárd vagy a Vozsdovác ellen kellene felkészülési mérkőzést játszania. A klub menedzselésének minősége lemérhető a felkészülési mérkőzések ellenfeleinek névsorán. Ez egyelőre gyászos képet mutat.

A Ferencváros játékospolitikája sem érthető igazán, és lehet látni, hogy egyelőre nem is működik. Miközben a klubnál nem publikus házi botrány van amiatt, hogy teljes utánpótlás-évfolyamokat küldenek el, olyan német játékosokat hoznak, akik jelenleg nemhogy erősítést nem jelentenek, meg sem ütik az FTC szintjét. A külföldi játékosok szerepeltetésének akkor volna értelme, ha alapjátékosként tudnak teljesíteni. Sajnos idáig jutottunk, hogy a magyar bajnokot is felhozó klubként használják (hasonlóan az Újpesthez). Eközben az utánpótlás játékosai nyugodtak lehetnek, hiszen egy biztos: a Ferencvárosban nem fognak játszani. A másik: az nagyszerű, hogy olyan játékosok, akik nemzetközi szinten nagyot alkottak, mint Gera Zoli, játékos-pályafutásuk utolsó éveiben az FTC-t szeretnék erősíteni, átadva a tudást, amit szereztek, de miért kell azokat hazahozni, akik éveken keresztül vergődtek különböző külföldi csapatokban, nem tudván stabil helyet kiküzdeni maguknak. Ők biztos, hogy nem jelentenek húzóerőt. A kontraszelekció, a versenyképtelenség ezzel be van építve a klubba.

Az is igaz viszont, hogy az elmúlt években a magyar futballakadémiákról – Kleinheisler kivételével – meghatározó játékos nem nagyon érkezett a magyar futballba. (Nagy Ádám nem valamelyik akadémiáról robbant be.) Habár vannak jelek arra, hogy ez talán változik, rossz nyelvek mégis azt mondják, hogy az akadémisták azok, akik bár focizni nem tudnak, kiválóan játszák az edzésjátékokat.

A miniszterelnöki vízió a két nemzetközileg meghatározó magyar klubról, a 10-10 milliárd forint (jelenleg 3 milliárd és 1,5 milliárd) éves költségvetésű Fradiról és Videotonról itt megtörik, de azért tökéletesen alkalmas arra, hogy a hazai versenyközeget befolyásolja. A klubok vezetése (kormányoldali) politikusok és politikához közelálló vállalkozók kezébe kerül (csak két élvonalbeli klub van, amelyik nem ilyen), és ez már létre is hozza azt a virtuális játékteret, amely speciálisan jellemző a magyar klubfutballra.

Emiatt van aztán, hogy a magyar bajnok, amely évek óta hozzá van szokva, hogy itthon természetesen befújják neki a tizenegyest, még akkor is, ha a védő szele billenti ki a csatárt. Aztán csak a vergődés van nemzetközi szinten, ha nem kapják meg az egyébként jogos büntetőt vagy befújnak ellenük egy jogtalant.

Ez a virtuális világ működik sokszor a szövetség versenyrendszerében is: miközben egyes klubok szurkolóik megnyilvánulása miatt milliókat fizetnek a fegyelmi bizottság döntése alapján, mások ugyanolyan megnyilvánulások miatt még figyelmeztetést sem kapnak.

Nem tesz jót a Fradinak az sem, hogy szurkolótáborával még nem tudott zöld ágra vergődni. Bizonyos híresztelések szerint 5000 forintos napidíjakkal gyűjtik a bérszurkolókat, akiket előéneklők próbálnak fradista szurkolói rigmusokra megtanítani. Az eredmény az a temetői hangulat, ami a Tirana elleni meccsen is uralkodott. Egy „egészséges” szurkolótábor biztatásával két-három góllal győzött volna a Fradi.

Egy biztos, nincs új recept: az életképesség alapja a nagyobb verseny.