Kereső toggle

Kanadai színes

Nagy bukások és felemelő történetek Vancouverből

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Szerencsétlen flótások és mázlimadarak” – így jellemzi a tekintélyes Der Spiegel című lap a téli olimpiák színes történetét. Bár a Vancouverben zajló ötkarikás játékok középpontjában továbbra is a sportteljesítmények állnak, érdekes történetekben azért ezúttal sincs hiány.

„Soha az életben nem szenvedtem még ennyit, pedig 22 éve vagyok az élsportban. Ez a bronzérem olyan értékes számomra, mintha gyémánttal díszített aranyat nyertem volna” – tett vallomást passiójáról Petra Majdic. Az eredetileg végső győzelemre is esélyesnek tartott szlovén sífutónő érdekes körülményeket követően állhatott fel a dobogó harmadik fokára: Majdic ugyanis nemes egyszerűséggel egy szakadékba zuhant. „Előbb beleestem egy hatalmas gödörbe, majd nekicsapódtam egy fának is, végül egy pocsolyában találtam magam” – emlékezett vissza a bemelegítés során átélt „borzalmakra”. Mint később kiderült, Majdicnak négy bordája törött el, mellhártyája is beszakadt, ennek ellenére a szlovén nem adta fel: elindult a versenyen, sőt, az elképesztő fájdalmak ellenére végül harmadikként érkezett célba. A valóságos hőstett ellenére Majdicot a sportorvosok és a szervezők lebeszélték arról, hogy ilyen állapotban tovább folytassa az olimpiai küzdelmeket. Arra azonban nem adtak választ, hogy mit keresett a pálya mellett egy hatalmas árok…
Persze nem Majdic az egyetlen, aki „esik-kel” a téli olimpián. A lesiklásban – szintén a hölgyeknél – például a Franciaországot képviselő Marion Rolland tíz méter után volt képes esni egy hatalmasat. A svéd Anja Parson esése már nem volt ennyire vicces: a győzelemre is esélyes alpesi síelő hölgy 100 kilométer per órás sebességnél bukott egy hatalmasat, s több mint fél focipályányi távolságot repülve érkezett vissza az anyaföldre. Esete azért is fájó (a szó szoros értelmén túl), mert egyébként ezüstérmet nyerhetett volna, ha célba érkezik – ami alig háromszáz méter múlva meg is történt volna. Természetesen a „teremtés koronáit” sem hagyjuk ki a sorból: a férfiak mezőnyében például az olasz Peter Fillnek is sikerült egy ritka teljesítménnyel színeznie sportkarrierjét: gyakorlatilag napra pontosan egy évvel vicces „bakkecske- ugrás-szerű” esését követően ismét sikerült buknia – ráadásul ugyanazon a pályán, Vancouverben.
Hiába kiváló  műkorcsolyázó Nobunari Oda, egy gyermeteg hibával mégis sikerült elrontania olimpiai esélyeit. Nobunari a jégpályán már javában készülődött mutatványára, megszólalt a zene is, a nézők és a pontozóbírók is csak rá figyeltek. A japán sportoló ekkor azonban lenézett korcsolyájára, s tragikus fájdalommal gondolhatott vissza édesanyja egykori intelmeire: „Kösd be a cipőfűződet, fiam!” Korcsolyafűzőinél ekkor már csak győzelmi reményei voltak jobban szétszakadva.
Az egyik leglátványosabb – és egyben igen veszélyes – sportág a síkrossz, amely most debütált az olimpián. A pályán négyen mennek egyszerre, ugratnak, kanyarodnak mintegy 80 kilométer per órás sebességgel. Nem meglepőek tehát az ütközések. Az amerikaiak világbajnoka, Daron Rahlves most mégis bosszankodhat: a nyolcaddöntőben a levegőben hátulról nekicsapódott a francia Ted Piccard, minek következtében hat métert zuhant, de nem sérült meg. „Olyan a síkrossz, mintha egy taxit vezetnél nagy tempóban New York utcáin. Előfordul, hogy ütközöl” – nyilatkozta Rahlves a verseny előtt. Megjegyezte: „A feleségem is mindig azt kérdezi tőlem, hogy miért csinálom. Talán azért, mert szeretem a félelmet. Én egy ilyen bandita vagyok.”
Persze, a sportklasszisok is csak emberek. A Kanadában valóságos szentként tisztelt hokikapus, Martin Brodeur például az amerikaiak ellen bekapott potyagóljaival valósággal kirúgatta magát a kanadai válogatottból. A „juharfaleveles” alakulat veresége ugyanis azt jelenti, hogy már a negyeddöntőben szembe kell nézniük a félelmetes orosz válogatottal, ami korántsem jelent biztos éremesélyeket.
A grúz szánkós, Nodar Kumaritasvili tragédiája mellett a statisztika is jelzi, hogy a csúszósportágak meglehetősen veszélyesek: eddig 44-en haltak meg hasonló balesetek miatt, többségük bobos volt. Ehhez képest érdekes igazán az amerikai Steven Holcomb története, aki néhány évvel ezelőtt elveszítette a látását egy súlyos betegség miatt. A 29 éves bobkormányos mégsem hagyta abba a versenyzést: alig látott valamit, de sikeresen kormányozta a 150 kilométer per órás sebességgel száguldó járművet. Azóta egy speciális kezelésnek köszönhetően újra lát, ám a jó teljesítményhez továbbra is „tompítania” kell a látását: ezért egy olyan sisakot használ, amelyből alig lát ki. A vakon száguldás során ugyanis érzésből és emlékezetből vezetett, amihez annyira hozzászokott, hogy komoly előnyt szerzett versenytársaival szemben. „Sokkal jobban érzem magam, ha kevesebb információhoz jutok, és inkább a megérzéseimre kell hagyatkoznom. Bobot vezetni különleges, semmi máshoz sem hasonlítható dolog. Gyakorlatilag a testem meghosszabbításává lényegül” – fogalmazott Holcomb, aki tavaly négyesben világbajnok is lett. Most a kettesek versenyében a hatodik helyet szerezte meg, de a négyesek között a dobogóra várják.
Hozzá hasonlóan a kanadai Brian McKeever sífutó is elveszítette a látását – a különbség csak annyi, hogy ő nem nyerte vissza. Ennek ellenére – történelmet írva – nemcsak a paraolimpiára készülő csapatnak lett tagja, hanem a „sima” téli olimpiára is beválogatták. A 30 éves sportoló fokozatos látásvesztést okozó Stargardt betegségben szenved, és mindössze 10 százalékát látja annak, amit egy egészséges ember, azt is periférikusan. Mégis első lett – egészséges társai között – a decemberi, Alberta államban rendezett 50 kilométeres versenyen ezzel kvalifikálta magát Vancouverbe. Mint mondta, sikertörténete arra bizonyíték, hogy a nagy álmokat be lehet teljesíteni, bármik is legyenek azok.

Olvasson tovább: