Kereső toggle

Erőss lelke

Az amputáció ellenére is újabb csúcsokra készül a legtapasztaltabb magyar hegymászó

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az első magyar, aki feljutott a világ tetejére. Eddig a világ tizennégy nyolcezres csúcsából nyolcat sikerült meghódítania. Kevesen vannak a világon, akik ezt elmondhatják magukról. Egy baleset következményeként amputálták térd alatt a jobb lábát. 2000-ben a hétezres Aconcagua expedíciója során e sorok írója testközelből ismerhette meg Erőss Zsolt  stílusát, képességeit, különleges egyéniségét.

Ez a szilveszteri tátrai mászás valamelyik ez évi programodra való  felkészülés volt, vagy te csak egyszerűen így ünnepeled az újévet?

- Van egy kellemes baráti társaság, akikkel már több éve ilyenkor kiugrunk ide a közeli Tátrába, és mászással színesítjük az ünnepeket.

Barátaid milyen szintű mászók?

- Az egyik fiúval, Hajdú Péterrel már többször másztam, a másik fiú kezdő volt. Mindig szoktak kapcsolódni hozzánk kezdők is.

Milyen volt a jégfolyosó állapota, milyen hosszú és milyen lejtésű volt?

- Előzetesen és a zuhanás alapján is úgy ítéltem, nem volt hosszú. A lejtése is átlagos 40-45 fok körüli.

A baleset miként következett be?

- Egy meredekebb szakaszból egy enyhébb részhez érkeztünk. Körülnéztem, hogyan tovább? Már egy pár napja másztunk, de sehol nem tapasztaltam lavinaveszélyes állapotokat.

A hófolyosóban voltunk, én mint tapasztaltabb mászó, felülről biztosítottam. Láttam, hogy elszakad a felső hóréteg, és a lavina sodorni kezdett lefele. Azt tettem, amit ilyen helyzetben kell: a jégcsákánnyal és a hágóvassal fékezni kezdtem. Bíztam abban, hogy kifékezem mindhármunkat. Sajnos a „táblás hó" nagy súlya a két társammal együtt olyan terheléssé összegződött, amit a bokáim már nem bírtak tovább. A jobb bokám recsegéssel jelezte, hogy nyílt törés keletkezett. A folyosó a kevés hó miatt tele volt kiálló sziklákkal, ez nagyon veszélyes volt. Most utólag talán lehet, hogy mégis jobb lett volna fékezés nélkül zuhanni, és lent a tölcsér szájában landolni, de ennek is voltak veszélyei. Attól a pillanattól, hogy a bokáim eltörtek, mindhárman tehetetlenné váltunk.

A zuhanás 8-10 másodperce alatt mi fordult meg a fejedben?

- Tudtam, éreztem, hogy veszélyes helyzetbe kerültünk. Ez a helyzet kellemetlen élmény. Olyan húsdarálós: hangzavar és durva ütközések folyamata. Szerencsémre a hátizsáknak és a bukónak sokat köszönhetek, de így is összejött egy agyrázkódás némi eszméletvesztéssel és két bordatörés.

Amíg észnél voltál, jöttek-e olyan képek, amire emlékszel most is?

- Ilyenkor az ember elsősorban az életösztön alapján működik, nincs más, nincs érzelem.

Az expedíciók során a közeledben többen életüket vesztették: Reinhard Wlasich, Dékány Péter, dr. Gárdos Róbert, dr. Szabó Levente. Hogyan élted meg ezeket a tragédiákat?

- Az első esetem Wlasich volt. Előtte még baleset sem volt a közelemben. Ővele egy sátorban voltam, mellettem halt meg, úgy, hogy nem tudtam segíteni. Ez nagyon mélyen érintett és nagyon megrázott.

Szerencsére, mivel mászó volt, a felesége is ott volt velünk az alaptáborban. Sírva a nyakamba borult és megköszönte, amit tettem, és tudott örülni, hogy én élek. Természetesen így könnyebb feldolgozni a balesetet, mintha gyilkosnak nevezett volna. Dékány Péter esete kicsit más volt, az ő elvesztése is nehezen volt feldolgozható, de mivel az ő felesége is hegymászó volt, ez könnyített a helyzeten.

Gárdoshoz csupán menteni mentünk, Szabó Levente pedig megcsúszott egy japán hegymászó mögött, sem ő, sem én nem vagyunk hibáztathatók ezért. Ez nem jelenti azt, hogy ne okozna súlyos terhet elveszteni a társadat, akivel néhány perccel előtte még beszélgettél.

A társak elvesztése miként hatott rád, befolyásolták-e a terveidet?

- Meggyőződésem, hogy ezen a szinten az eseteket szakmailag kell látni, vizsgálni. Szoktam nemzetközi eseményeket is figyelemmel kísérni, hogy minél több tapasztalattal rendelkezzem. Ez a sport, ez az életpálya - mert valójában ez a közeg, amiben én eddig is éltem, nem azonosítható azoknak a világával, akik az iroda, a munkahely és a lakás között élik az életüket - rút kifejezéssel élve, veszteséggel jár. Az ismert eredményes mászók valamennyien tudnak felsorolni neveket, akiket elvesztettek.

Sajnos a hegymászás valóban egy „veszélyes üzem". Jövőre lesz harminc éve, hogy mászok, és eddig a balesetig valójában súlyos esetem nem volt. Különös, hogy sok nehéz és kockázatos utat sérülés nélkül tudhattam magam mögött, míg egy szakmai szempontból lényegesen egyszerűbb helyzet ezzel a következménnyel járt. Ennek ellenére az a véleményem, hogy ha valaki felkészült, a szabályokat betartja és van egy kis szerencséje, jók az esélyei, hogy nyugdíjas hegymászó lehessen.

Mennyire érezted, érzed magad érinthetetlennek, hogy igen, „másokkal" megtörténhet a tragédia, de velem, Erőss Zsolttal, nem?

- Egészséges keretek között jó, ha mindenki rendelkezik egy ilyen önbizalommal. Az autóvezetésnél is úgy gondolja az ember, ő nem fog végzetes hibát elkövetni - és ez egy bizonyos szintig hasznos.

Azért a felkészültségnek, tudásnak jelentős szerepe van.

- Igen, de a közlekedésnél maradva, gyakran vannak ártatlan áldozatok is, tehát a szerencse is fontos tényező. Eddig én igyekeztem a szerencsével karonfogva a nehéz helyzeteket is irányítani, most ez esetben a szerencse kicsúszott a kezemből.

Hogy jelent meg benned Ozsváth Attila eltűnése? Kérdezem ezt azért, mivel a magyar hegymászásban az ő neve fogalom.

- Ennek egy sajátos előzménye is figyelmet érdemel. Ozsváth Attila Dékány Péterrel nemzetközileg is kiemelkedő kötélpárost alkottak, Péter anyagi helyzete nehezítette, hogy együtt tudjanak rendszeresen mászni. Attilának ezért kellett mást választania. Ennek is szerepe lehetett az expedíció eltűnésében. Kijelenthető, Dékány Péter és Ozsváth Attila hiánya az egész magyar hegymászásnak pótolhatatlan vesztesége.

Megtarthattad volna a lábad, vagy kikerülhetetlen volt, hogy sort kell keríteni erre az operációra?

- Ha a céljaim kimerültek volna a mindennapi életvitel tejesítésében, megtarthattam volna, de akkor az nem én vagyok. Nem okozhatok sem magamnak, sem másnak csalódást. Egynek érzem magam a terveimmel, és ehhez ezt a döntést kellett meghozni.

Az amputáció után az orvosod azt mondta, hogy ez a te döntésed volt. Hogyan hoz meg az ember egy ilyen döntést? Egy pillanat alatt vagy napokon át gyötrődik?

- A hegymászás során gyakran szükséges gyorsan meghozni fontos döntéseket. A természetem része ez a képesség. Volt esélye annak, hogy megtarthassam a lábam, mert a lábfej nem volt teljesen halott. Volt benne némi élet. Nem kevés orvosi bravúrral sokat lehetett volna javítani ezen az állapoton. Azonban a konzílium véleménye nem ígért egy nem sántikálós, jól használható lábat. Persze, kapaszkodtam én minden szalmaszálba, minden létező lehetőségbe a génterápiától az őssejtig. Azonban a lábam állapota nem engedélyezte azt, hogy elnyújtsam a döntés meghozatalát, mert az még veszélyesebb helyzetet idézhetett volna elő. Igen, hideg fejjel meg kellett hoznom egy olyan döntést, hogy megmaradjon az esélyem egy sportos életformához.

Mennyire vagy haragos, dühös, haragszol-e valakire vagy valamilyen helyzetre? Képes vagy továbbra is olyan pozitív lenni, mint amikor néhány perccel ezelőtt mosolyogva játszottál a gyerekeddel? Ehhez erőlködnöd kellett vagy belülről jött?

- Tisztán belülről. Nem érzek az életemben törést, mert ezt a balesetet úgy úsztuk meg, hogy minden esélyem megvan arra, hogy teljes életet élhessek. Tudom, sokan vélekednek úgy, semmilyen csúcsért sem adnák oda egy lábujjukat sem, de ebben a helyzetben hiszem, hogy ezzel a csonkolt lábbal is képes leszek még teljes életet élni. Egy ennél rosszabb helyzetben is hasonlóképpen kellene gondolkodnom, csak akkor egy másik életpályán.

Megfordult-e a fejedben az, miután Magyarországon már egyszer történelmet írtál, hogy lehet ez az állapot most egy új motiváció, egy még nagyobb tettre?

- Nekünk van egy expedíciós sorozatunk: Magyarok a világ nyolcezresein. Ebben húzó ember voltam eddig. Azt remélem, hogy ez a baleset csupán egy zökkenő és megyünk tovább. A célok, tervek nem változtak. Meglátom, miként alakul a gyógyulásom, a fizikai állapotom, de azok a hegymászó ambíciók, amik eddig éltettek, a balesettel nem változtak meg.

Eredményeid, teljesítményed, baleseted feldolgozása kapcsán úgy tűnik, lelkierőd kiapadhatatlan. Valóban az?

- Negyvenkét éves vagyok, van egy gyönyörű feleségem, gyerekem, mögöttem megvalósított célok. A baleset ellenére továbbra is pozitívnak érzem az életem irányát.

Mik a közvetlen terveid?

- Minél hamarabb szeretnék megismerkedni azzal a szerkezettel, ami az én részem lesz. Szeretnék jó kapcsolatot teremteni vele, és fokozatok betartásával fizikailag a helyemre kerülni. Majd meglátom, egyszerűbb körülmények között mire leszek képes. Aztán nyáron jöhetnek a családi kirándulások, mondjuk, az Alpokban.

Szendrő Szabolccsal (ismert hegymászó, akinek protézissel is van nyolcezres csúcsa) beszéltél, volt benn nálad?

- Szabolcs kétszer is volt bent nálam, másodszor pont az amputációs műtét előtt. Támogatott gondolataival, de nekem elég volt egyszerűen az ő léte.

Nyolc nyolcezres csúcs teljesítésével hova helyezheted el magad a nemzetközi mezőnyben?

- Többféle statisztika létezik, de ott vagyok, ismernek, elismernek.

Ha a hegymászás olimpiai sport lenne, ismert szerénységedtől eltekintve, hová tudnád elhelyezni magad, a dobogó melyik fokára?

- Azt hiszem, lenne egy-két dobogós helyem.

Minek köszönhetőek az eredményeid, mik a legfontosabb szükséges képességek a hegymászáshoz?

- Az alapvető fizikai képességek mellett a motivációt és a lelkierőt tartom a legmeghatározóbbnak.

Az eufória nyomában - A hegymászó szenvedély a pszichológus szemével

„Már a hegy látványa is lenyűgöző, de felérni a hegyre, az maga a boldogság. Érzed majd, van szabadulás a gondoktól, amelyek talán nem is akkorák, ráérzel megoldásokra, gondolataid kitisztulnak, akárcsak a tüdőd. Olyan, mintha a tengerszint fölött pár ezer méterrel megváltozna a világ. Pedig nem a világ változik, hanem te, ez a tiszta közeg önmagunk jobb megértéséhez vezet. Kívül-belül tisztaság” – olvasható egy élménybeszámolóban a Salamandra Outdoor honlapján. A legnagyobb hatású élmény a szakavatottak szerint a legmeredekebbnek számító magashegy- és sziklafalmászás során éri az embert. Kissé sarkítva: az átlagpolgár néha kirándul a civilizációból, de a szenvedélyes hegymászónál fordított a helyzet: az ő életének súlypontja a hegyekben van, ahonnan néha visszaruccan a társadalomba.
Molnár Anikó hegymászó pszichológus szerint a magashegyi mászás egy folyamatosan megfeszített testi, lelki, szellemi koncentrációt igénylő tevékenység, melynek során az ember elszakad az időtől, a külvilágtól. Kívülről abnormálisnak tűnhet, hogy valaki az életét kockáztatja a szenvedélyéért. Ehhez fanatikusnak kell lenni, állítják maguk az érintettek is. A veszély csak látszólag kontrollálható, a hegymászásban folyton ott van a bizonytalanság: jöhet a lavina, leomolhat egy sziklafal, leeshet a mászótársunk, leeshetünk mi is – de épp ez a bizonytalanság az, ami Anikó szerint egy nagyon fontos tényezője a mászás során átélhető élménynek. Szenvedés, felelősség, állandó életveszély – mindez éppúgy hozzátartozik, mint a tér, az idő és önnön képességeink kitágulása, vagy az emberi kapcsolatok ritka mély dimenzióinak a megismerése. Végtelenül leegyszerűsödik minden, a hegymászás az egész személyiséget rendkívül intenzíven igénybe veszi és átalakítja. S amikor hetek vagy akár hónapok múltán szerencsésen visszatérnek a hegyről az alaptáborba, egy semmi máshoz nem fogható, eufórikus érzés keríti őket hatalmába, ami a droghatáshoz hasonlítható: a végtelen fáradtság és békesség mellett olyan életöröm árasztja el őket, amitől úgy érzik, bármilyen akadály leküzdésére képessé váltak. S hogy meddig tart ez az érzés? A következő hegymászásig – feleli habozás nélkül Anikó. Magyarázatképp a flow-elméletet említi: eszerint a boldogság az, amikor valaki eléri valódi kihívást jelentő célját, mégpedig úgy, hogy ehhez komoly munkára, teljes koncentrációra és képességeinek maximumára volt szüksége. Hogy kinek milyen intenzitású élmény kell ahhoz, hogy az agyában ez a jóérzést okozó dopamin termelődjék, az a pszichológus szerint genetikailag is meghatározott.
Figyelemre méltó példaként hozza fel Szabadka Péter hegymászót, aki drogos gyerekekkel foglalkozik: megmutatja nekik, miként találják meg a hegymászásban a valódi szenvedélyt. (Makki Marie-Rose)

Olvasson tovább: