Kereső toggle

Ambíció, tehetség, szerencse

Interjú Szántó Dávid sportriporterrel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A mai napig fel tudja idézni – akár kommentátori hanggal is – amikor Darnyi vagy Egerszegi beér a célba. Kisgyerekként ott ült a tévé előtt minden jelentős sportesemény alkalmával, később a kötelező olvasmányként olvasott sportnapilapból is szívta az agyába az eredményeket. Úszóként kezdte, de tizennyolc évesen már az MTV-nél dolgozott sportriporterként. Szántó Dávid alaposságára jellemző, hogy a pekingi olimpia kedvéért alapszinten kínaiul is megtanult.

Gyermekkori álmod volt, hogy kommentátor legyél?
– Nagyon sportos családban nőttem fel. Kötelező volt mindenkinek megtanulnia úszni, és emellett rengeteget jártunk kirándulni meg futóversenyekre. A szüleim is – még ha nem is élsportolók voltak – versenyszerűen sportoltak. Nagyon sok közvetítést néztünk a tévében, mindig figyelemmel kísértük az olimpiákat, a focimérkőzéseket, ekkor alakult ki bennem, hogy mennyire jó dolog sportriporternek lenni. A mozdonyvezető, a tűzoltó és a vadakat terelő juhász mint álom nekem kimaradt, a riporterkedés azonban mindig benne volt a top háromban.
Mikor kezdtél el úszni?
– Ötéves koromtól tizenkilenc éves koromig úsztam.
Akkor ezek szerint volt átfedés, vagyis egyszerre voltál úszó és sportriporter is?
– Amikor elkezdtem az MTV-ben dolgozni tizennyolc évesen, továbbra is jártam hajnalban edzeni, de tisztában voltam azzal, hogy ez már csak egyfajta levezetés.
Hogyan tudtad elsajátítani azokat a kompetenciákat, azt a tudást, ami szükséges a munkádhoz?
– A Nemzeti Sport kötelező olvasmány volt mindennap. Jobban érdekelt, mint Petőfi összes költeménye vagy mondjuk a függvénytáblázat. Ahogy olvastam, azzal a lendülettel meg is maradtak a fejemben az eredmények. Az úszásnál pedig mindig megnéztem a világversenyeket, mind a mai napig fel tudom idézni, hogy melyik versenyen, melyik oldalon nyúltak be. (Mindig változik az, hogy a tévéközvetítés balról vagy jobbról történik.) A mai napig az utolsó métereket is fel tudom idézni, ahogy Darnyi vagy Egerszegi beér a célba – van, amit kommentátori hanggal is, van ahol csak a kép van meg.
Milyen nehéz átadni a történéseket a nézők számára, hogy ők az otthonukban ugyanúgy átéljék azt a hangulatot?
– Ez művészet, ez a szakma lényege. Ha az ember nézett egy focimeccset, amit Knézy Jenő kommentált, akkor érezte az egész mérkőzés hangulatát. Vagy ha a kajak-kenut vesszük Vitray Tamással vagy az atlétikát nézzük Gyulai Istvánnal: nekik az volt a zsenialitásuk, hogy a tévén keresztül az otthonunkban is meg tudták teremteni a verseny atmoszféráját.
Melyik volt az első éles bevetésed?
– 2003-ban a barcelonai úszó-vb. Ez a felkérés számomra is nagy meglepetés volt.
Azt olvastam, hogy Vitray Tamás négy nap után hazautazott a vb-ről, mondván, hogy ezt te úgyis meg tudod oldani egyedül is.
– Ez így volt. Nem az MTV riportereként utazott ki velem, mert az én voltam, hanem  mint a Magyar Úszó Szövetség vendége. Beült mellém a kommentátorállásba, csak azért – mint utólag megtudtam –, hogy ha bármi gond van, közbe tudjon szólni. Nem volt bekapcsolva még a mikrofonja sem, csak ült és figyelt. Egy idő után látta, hogy ezt meg tudom oldani, nyilván nem azon a szinten, ahogy ő, de valahol el kellett kezdeni. Nagyon hálás vagyok neki, hogy megadta ezt a lehetőséget.
Melyik volt a legemlékezetesebb sportesemény az eddigi pályafutásod során?
– Amelyik teljesen lenyűgözött, és fantasztikus élmény is volt, az Cseh Laci első világbajnoki ezüstje Barcelonában, illetve az athéni olimpián. De óriási volt a 2008-as pekingi olimpia gigantikus megnyitóünnepsége is.
Mi a véleményed a doppingkérdésről?
– Sajnos az a baj, hogy a sport most nagyon nem az, ami volt a közelmúltban, akár harminc-negyven évvel ezelőtt. A sport kőkemény üzlet lett. Arra van kitalálva, hogy a nép megkapja a maga cirkuszát. Ez egy nagy vállalkozás, amihez hozzátartozik az eredmények hajszolása. Ha akarjuk, ha nem, be kell látnunk, és talán el is kell fogadnunk, hogy vannak nem megengedett eszközök is. Van egy nemzetközi szervezet, amely mesterséges szabályok alapján meghúz egy vonalat, hogy ami e fölött van, az doppingszer, ami alatta van, az nem az. Miközben mindegyiknek ugyanaz a hatása. Én úgy gondolom, hogy a legtöbb mai doppingszer annyira tudományosan előállított táplálékkiegészítő, hogy nincs olyan komoly következménye, mint a szteroidoknak volt harminc évvel ezelőtt.
Akkor így a szabályszerű küzdés erkölcsi kérdése figyelmen kívül marad?
– A szabály értelmében a listán szereplő kilencvennyolcadik szert nem lehet használni, a kilencvenkilencedik szert pedig igen. Mi van azokkal a szerekkel, amik mondjuk táplálékkiegészítők, és az összes sportoló a világon elismeri, hogy szedi, mert szüksége van a szervezetének ilyen-olyan anyagokra. Akkor ez most teljesítményfokozás, vagy sem?
Hol van az ember teljesítményének határa?
– Olvastam különböző kutatásokat, nem tudjuk megmondani. Nyilván be lehet határolni tudományos alapon, hogy az ember izomzata, csontozata mire képes, milyen erőfeszítést bír még el. Az emberi szervezet folyamatosan változik, illetve változtatják. Ne felejtsük el, hogy a doppingnak van egy nagyon durva formája is, aminek az lehet a vége, hogy a jövőben mesterségesen előállított emberek fognak egymással küzdeni. A tökéletes embert próbálják meg előállítani, kiiktatni bizonyos géneket, másokat meg serkenteni: ez nagyon-nagyon veszélyes dolog, rémisztő. De valakiknek megéri.
Szerinted melyek azok a tulajdonságok, amelyek fontosak ahhoz, hogy az ember el tudja érni a célját?
– A tehetség nagyon fontos, de nem a legfontosabb. Szükség van egy nagy adag ambícióra is, és nem kell szégyellni a legeslegalján kezdeni. Nekem ebből a szempontból nagy szerencsém volt, hogy tizennyolc évesen kezdtem el dolgozni. Tudtam, hogy még kicsi vagyok az életben, és abszolút nem derogált, hogy lemenjek kazettákért az archívumba. Nagyon fontos az alázat. A másik faktor nálam a szerencse. Az, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyen legyen az ember. Például, ha nem ismerkedem össze tévésként Vitray Tamással, akkor biztos, hogy nem én közvetítem a 2003-as vb-t, és ki tudja, milyen irányba ment volna  tovább az életem. Vagy ha nem olvasom el a Nemzeti Sportban az újságíró-iskola hirdetését, akkor a tévébe sem kerülök be.

Olvasson tovább: