Kereső toggle

Ahol minden meccs ünnep

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár gyermekkorom óta focirajongónak tartom magamat, csak a múlt héten
döbbentem rá, mi is valójában rajongásom tárgya. Elutazhattam ugyanis
Manchesterbe, hogy élőben nézzem meg a városi rangadót.



Fotó: G. J.

Jelzésértékű a Manchester United népszerűségéről, hogy a jegyvásárlási
lehetőségek felkutatását már a bajnoki szezon megkezdésekor el kellett kezdeni.
Hivatalos jegyirodák százötven és háromszáz font között kínálták jegyeiket olyan
helyekre, ahová a Manchester United honlapja szerint harmincöt font lenne az ár.
Egy külföldi számára pedig nem sok más esély van egy olyan klub esetében, ahol
már a szezon előtt elkelnek a belépők. A csapat fórumát olvasgatva ugrott be az
a gondolat, hogy talán egy olyan szurkolótól kellene jegyet szerezni, akinek
megvan az összes meccsre az érvényes belépője. Sikerült is felkutatni egy ilyen
személyt, s elsőre meg is egyeztünk abban, hogy a Manchester City elleni
meccsére biztosít számunkra belépőt a kispad közelében a pályától néhány centire
– már ha az eredeti ár dupláját kifizetjük neki. Jobb híján belementem az
üzletbe, így lehettem ott a hetvenezer szurkoló között.

A meccset megelőző napon tett városnézés alkalmával rá kellett döbbennem, hogy
hiába közelít vészesen a karácsony, mert a „nagy derbi” – ahogy ők hívták –
miatt minden csak másodlagos lehet. Szinte mindegyik pub nagy hirdetőtáblát
készíttetett, mely szerint náluk élőben lehet nézni a meccset, sőt a sörárak is
ünnepiek lesznek az „ünnepre” való tekintettel.

A mérkőzés előtt három órával érkeztünk az Old Traffordra, hogy legyen időnk
megnézni a csapat múzeumát, és egy keveset költeni a csapat áruháznagyságú
szurkolói boltjában. Majd leesett az álam, amikor odaértünk, mert már akkor
annyian voltak a környező utcákban és a bolt környékén, mint egy magasra taksált
magyar szuperrangadón. Mintha fosztogatók lepték volna el a hivatalos MU-boltot.
Mindenki úgy vette a klub címerével ellátott ajándéktárgyakat, mintha muszáj
lett volna. Nem tudtam elképzelni, miért van mindezekre olyan égetően nagy
szükségük, hiszen már így is minden ruházati cikkükön ott díszeleg a jól ismert
Manchester United-emb-léma. Az eladótól tudtam meg, hogy azért költekeznek ilyen
vehemensen a szurkolók, mert tisztában vannak vele, hogy a pénz szeretett
klubjuk kasszájába folyik be.

A rendőrök teljesen közvetlenek voltak – a magyar futballkultúrával ellentétben
–, bárki szóba elegyedhetett velük, és mosolyogva válaszoltak is. A nyugati és a
déli lelátórész találkozásánál már két órával a meccs előtt nagy tumultus
kezdett kialakulni. Jön a csapat – mondta magától értetődően egy szurkoló, és
tényleg: egy apró kordon-szerűség (amit itthon talán mindenki átlépne)
választott csak el a buszról leszálló, zenét hallgató világsztároktól, akik
ugyan nem jöttek aláírást osztogatni, de integetéssel és kacsintásokkal
jelezték, örülnek, hogy itt vagyunk.

Egyébként már a stadionba való bejutás is meghökkentő volt, mert amellett, hogy
megnézték az érvényes jegyet, semmilyen motozás vagy biztonsági ellenőrzés nem
volt.

A meccs előtt Cristiano Ronaldo és a többiek felszabadultan, nevetgélve
trükköztek, kapura lőttek – úgy tűnt, nem gondoltak arra, hogy a több tucat
kamerának köszönhetően perceken belül milliók fogják őket nézni, esetleg szidni,
dicsérni.

Előzetesen azt hallottam, hogy az angolok úgy viselkednek a focimecs-cseken,
mintha színházban ülnének. Nos, teljesen mást tapasztaltam. Szellemes rigmusaik
a hatalmas hangerővel tetézik a hangulatot, amelyet természetesen a pályán lévő
huszonkét ember szab meg. Az rögtön kiderült a nótákból, hogy nem szívlelik
egymást a két szurkolótábor tagjai.

Csodás mérkőzésen nagyszerű gólokat láttunk, 3–1-re nyert a Manchester United. A
meccs végén, amikor a játékosok megköszönték a buzdítást, a szurkolók már
egységesen tapsoltak, hiszen mindkét csapat rászolgált a köszönetre.

A stadiont elhagyva szembesülnöm kellett azzal is, hogy Angliában nem választják
külön a szurkolókat. Féltem, hogy kialakulhat valami csetepaté, de aggályaim
alaptalannak bizonyultak.

Később megkérdeztem két taxist a manchesteri huligánokról. Az egyik sofőr City-,
a másik United-szurkoló volt, s mindketten azon az állásponton voltak, hogy azok
az idők már elmúltak, és itt mindenki jobban szereti annál a csapatát, hogy
belemenjen egy szurkolói bandaháborúba. A mérkőzések rendjét megbontók ugyanis
nagyon szigorú szankciókkal számolhatnak. Nem ritka a mérkőzések látogatásának
örökre szóló megtiltása, sőt a börtönbüntetés sem.

„Kiöregedtünk már a balhés korból, a gyerekeink pedig nem is igazán ismerték. És
sokkal nagyobb élményt jelent, hogy élőben lássuk a meccseket” – állították
egybehangzóan. Ettől függetlenül a United-szimpatizáns taxisofőr úton a belváros
felé, látva a nyakunkban a csapat sálját, megkért, hogy inkább rejtsük el, mert
a városban nem ritkák a kisebb csoportos csetepaték. De hozzátette, szerinte
egyik csapat szurkolói sem bántanának messziről idelátogató turistákat.

Belegondolni is nehéz, mennyien húztak hasznot a meccsből. Talán túlzás nélkül
állíthatom, hogy a mérkőzés napján a pubok telve voltak nyitástól zárásig. Ha
ugyanis nem jutnak be a stadionba, akkor is inkább közösségben szeretik nézni a
meccset az angolok. Megérte tehát a sokévi várakozás és az első hangzásra talán
soknak tűnő kiadás: életemben elsőnek láthattam igazi, hamisítatlan focit
élőben. Remek volt átélni, amit az angolok hétről hétre megtehetnek: részt venni
egy igazi ünnepen.

Olvasson tovább: