Kereső toggle

A nyomorteleptől a diplomáig

Raffael István története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szociális munkás, özvegyként egyedül neveli gyermekeit, hobbija a zene és a versenytánc – egy nő esetében majdhogynem szokványos életpálya, de ezúttal a 38 éves Raffael Istvánról beszélünk.

Raffael István tavaly megkapta a Jószolgálati-díjat, amit azért a példamutató munkáért ítéltek oda neki, amit a hátrányos helyzetű emberek érdekében végez. Idén a hétköznapi hősöknek járó Aranypánt-díjra is felterjesztették. A díjátadó gálán láttuk először a 38 éves roma férfit, aki kertészből lett szociális munkás.

Beszélgetésre invitáltuk, hiszen abban a környezetben, ahonnét jött, már az is nagy szó lehetett, hogy a kilencvenes években egyáltalán eljutott egy jó szakmáig – a kertészeten belül a borászatban különösen jelesnek bizonyult. Ezután nemhogy leérettségizett, hanem a pécsi egyetemre ment, ahol agrárszak helyett szociális irányban tanult tovább. 2005 óta van a pályán, és folyamatosan képzi magát a szociális szakmában, mert mint mondja, emberekkel foglalkozni még szebb hivatás, mint növényekkel.

István a Baranya megyei Szászváron nőtt fel, ami sokáig Magyarország harmadik legnagyobb bányásztelepülése volt. Az idetelepült romákat a Szászvár melletti cigánytelepről a hetvenes években beköltöztették a szászvári komfort nélküli zárdaépületbe, ami a háború előtt apácák otthona volt. 1980-ban ide született István is, akinek apja vájár volt, édesanyja pedig tizennégy éves korától a betonüzemben dolgozott. Hatéves volt, amikor apja elhagyta a családot, és a szülei elváltak. Akkor édesanyja vett egy kis házat, ahová két fiával kiköltözött a zárdából, ami később igazi nyomorteleppé vált – különösen a rendszerváltás után, a kilencvenes években váltak súlyossá az ottani körülmények, miután a bánya bezárt.

„Anyámnak három általánosa volt, és minden erejével azon volt, hogy mi tanuljunk. A bátyám, aki esztergályos lett, tíz éve Németországban él, ahol a szakmájában dolgozik” – mondja István. Kérdésünkre hozzáteszi: egyre több roma fiatal választja a szociális szakmát, de mivel ez elég nehéz pálya, sokan közülük inkább kimennek külföldre betanított munkákat végezni – a végzettségük arra mindenképp jó, hogy eligazodjanak a világban.

No meg – teszi hozzá – pusztán attól, hogy valaki sötét bőrű, még nem feltétlenül lesz jó roma rendőr vagy szociális munkás, nem fog az emberekkel jobban szót érteni. István állítása szerint mindent, amit elért, az édesanyja hatásának köszönheti, ideértve a szociális érzékenységét is. Anyja, amikor egészségileg már nem bírta a gyári munkát, idősgondozóként dolgozott, és híre ment annak, hogy mennyire jól és emberségesen bánik a gondozottakkal. „Apámék tizennégyen voltak testvérek, anyámék nyolcan – és anyu volt az, aki mindig mindenben segítette a testvéreit is. 150 centis és 38 kilós, vasakaratú ember volt. Nem volt könnyű élete, sajnos ötvenévesen elhunyt” – teszi hozzá csendben a férfi.

István a kilencvenes években volt középiskolás, amikor nagyon könnyű volt elkallódni, mert a munkanélküliség által sújtott cigányság körében akkor terjedt el az a romboló nézet, hogy felesleges tanulni, mert az úgysem ér semmit. Úgy látja, ez generációkba beivódott: ma is nehezen tér napirendre egy-egy tizenéves felett, aki semmit sem vár az élettől, legfeljebb közmunkát.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: