Kereső toggle

A nyomorteleptől a diplomáig

Raffael István története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szociális munkás, özvegyként egyedül neveli gyermekeit, hobbija a zene és a versenytánc – egy nő esetében majdhogynem szokványos életpálya, de ezúttal a 38 éves Raffael Istvánról beszélünk.

Raffael István tavaly megkapta a Jószolgálati-díjat, amit azért a példamutató munkáért ítéltek oda neki, amit a hátrányos helyzetű emberek érdekében végez. Idén a hétköznapi hősöknek járó Aranypánt-díjra is felterjesztették. A díjátadó gálán láttuk először a 38 éves roma férfit, aki kertészből lett szociális munkás.

Beszélgetésre invitáltuk, hiszen abban a környezetben, ahonnét jött, már az is nagy szó lehetett, hogy a kilencvenes években egyáltalán eljutott egy jó szakmáig – a kertészeten belül a borászatban különösen jelesnek bizonyult. Ezután nemhogy leérettségizett, hanem a pécsi egyetemre ment, ahol agrárszak helyett szociális irányban tanult tovább. 2005 óta van a pályán, és folyamatosan képzi magát a szociális szakmában, mert mint mondja, emberekkel foglalkozni még szebb hivatás, mint növényekkel.

István a Baranya megyei Szászváron nőtt fel, ami sokáig Magyarország harmadik legnagyobb bányásztelepülése volt. Az idetelepült romákat a Szászvár melletti cigánytelepről a hetvenes években beköltöztették a szászvári komfort nélküli zárdaépületbe, ami a háború előtt apácák otthona volt. 1980-ban ide született István is, akinek apja vájár volt, édesanyja pedig tizennégy éves korától a betonüzemben dolgozott. Hatéves volt, amikor apja elhagyta a családot, és a szülei elváltak. Akkor édesanyja vett egy kis házat, ahová két fiával kiköltözött a zárdából, ami később igazi nyomorteleppé vált – különösen a rendszerváltás után, a kilencvenes években váltak súlyossá az ottani körülmények, miután a bánya bezárt.

„Anyámnak három általánosa volt, és minden erejével azon volt, hogy mi tanuljunk. A bátyám, aki esztergályos lett, tíz éve Németországban él, ahol a szakmájában dolgozik” – mondja István. Kérdésünkre hozzáteszi: egyre több roma fiatal választja a szociális szakmát, de mivel ez elég nehéz pálya, sokan közülük inkább kimennek külföldre betanított munkákat végezni – a végzettségük arra mindenképp jó, hogy eligazodjanak a világban.

No meg – teszi hozzá – pusztán attól, hogy valaki sötét bőrű, még nem feltétlenül lesz jó roma rendőr vagy szociális munkás, nem fog az emberekkel jobban szót érteni. István állítása szerint mindent, amit elért, az édesanyja hatásának köszönheti, ideértve a szociális érzékenységét is. Anyja, amikor egészségileg már nem bírta a gyári munkát, idősgondozóként dolgozott, és híre ment annak, hogy mennyire jól és emberségesen bánik a gondozottakkal. „Apámék tizennégyen voltak testvérek, anyámék nyolcan – és anyu volt az, aki mindig mindenben segítette a testvéreit is. 150 centis és 38 kilós, vasakaratú ember volt. Nem volt könnyű élete, sajnos ötvenévesen elhunyt” – teszi hozzá csendben a férfi.

István a kilencvenes években volt középiskolás, amikor nagyon könnyű volt elkallódni, mert a munkanélküliség által sújtott cigányság körében akkor terjedt el az a romboló nézet, hogy felesleges tanulni, mert az úgysem ér semmit. Úgy látja, ez generációkba beivódott: ma is nehezen tér napirendre egy-egy tizenéves felett, aki semmit sem vár az élettől, legfeljebb közmunkát.

Az általános iskolában egyedüli roma volt (a 2600 fős, svábok lakta Szászváron mindössze 100-150 fős cigányság él), így sokféle hatás érte. A Német Egyesületben, ahová táncolni, majd zenélni járt, nem volt ritkaság a továbbtanulás. A középiskolában négyen voltak romák, de rajta kívül mindegyik lemorzsolódott. Ő egyetemistaként, meg versenytáncosként amolyan fehér hollónak számított az övéi között. „A roma fiúknál státuszokat kell felmutatni viszonylag fiatalon, mert ha ezek nincsenek, akkor kinézik egymást. Az erőfeszítéseimnek voltak egyértelmű sikerei, tanulmányi versenyek, érettségi, és főként ösztöndíjak, amelyek idővel valamelyest legitimizálták a tanulást a többiek szemében” – magyarázza.

Szerinte a roma emberek érzelmi töltete hihetetlenül nagy, sokan inkább emocionálisan és kevésbé racionálisan döntenek az életükről. Ez az érzelemgazdagság sodorja őket a szociális vagy művészi pályák felé inkább, semmint közgazdasági, jogi vagy mérnöki irányba.

Huszonkét unokatestvérével és családjaikkal együtt százan lehetnek, ebből hárman diplomások. István volt az első diplomás a családban, pár évre rá az egyik unokaöccse hivatásos katona lett, Nemzetvédelmi Egyetemet végzett – nagyon büszkék rá. Egy másik unokatestvére szintén szociális munkás szakot végzett, ő külföldön él.

István úgy véli, soha nem lehet nagy számokban gondolkodni a roma változást illetően: ha egy településen vagy egy család életében valaki elindul, az magával fogja húzni a többieket, és majd egyszer, nemzedékek múltán összeér a sok egyéni teljesítmény.

Pécsi egyetemista évei alatt István minden munkát elvállalt, és a civil életben is aktív volt. Részt vett a roma fiatalokból álló pécsi Khetanipe Egyesület létrehozásában is, aminek rengeteget köszönhet, és aminek ma is vezetőségi tagja. Az egyesületnek kezdettől fogva nagy érdemei voltak abban, hogy megnyitotta a szegény roma diákok számára a világot, pályázatokhoz, ösztöndíjakhoz segítette őket, külföldi és hazai utazásokon vehettek részt, rengeteg embert megismerhettek.

 „Az egyetemen a gyermekvédelemnél kötöttem ki. Én nagyon sok nehéz sorsú gyereket ismertem, és szerettem volna valami pozitív változást generálni, ha máshol nem, legalább a szűkebb környezetemben” – fűzi hozzá. István kitesz magáért: főállásban a Sásdi kistérség öt településén legalább huszonöt család gondozását végzi. Mint mondja, végzősként Komlón kezdett dolgozni, ez volt a gyakorlóterep, mivel a lerobbant, egykori szocialista bányászvárosban „volt minden, mint a búcsúban”: bűnözés, uzsora, drog és egyéb függőségek, prostitúció. Azóta is folyamatosan fejleszti magát a szakmájában, a pszichológia is nagyon érdekli, hogy a maga részéről mindent meg tudjon tenni egy-egy probléma megoldásáért – a többi már nem rajta múlik. 

„A diploma után elvégeztem egy adósságkezelési tanácsadói képzést – ott tanultam a racionalitásról, a hozzáállásról, a pénz működéséről, s ezt a tudást igyekszem a kliensek számára is közvetíteni. A másik nagy kihívás a szenvedélybetegekkel való foglalkozás – emiatt végzem most a reflektív addiktológiai szociális szakember szakot. A dizájner drogok nagyon elterjedtek a roma közösségekben is, aminek beláthatatlan következményei lesznek nemsokára: ezek a szerek gyorsan tönkreteszik az agyat, két-három éven belül olyan súlyos pszichiátriai problémákat fognak okozni tömegméretekben, amelyeket a jelenlegi formában, ambuláns pszichiátriai ellátásban nem lehet kezelni” – hangsúlyozza a szociális munkás.

Mint meséli, az addiktológiában egyre inkább az a nézet kerül előtérbe, hogy a családtagok segítésével, illetve az ő hozzáállásukkal kell elsősorban foglalkozni, s jó esetben rajtuk keresztül lehet változást előidézni a szerfüggőknél is. A reflektív szemléletet ebben a munkában különösen hatékonynak tartja, ami az önmagára és a másikra tudatosan figyelő, pozitívumokra összpontosító, konstruktív párbeszédre való törekvést jelenti. Nem elég ugyanis leülni beszélgetni és meghallgatni a másikat – konszenzusra jutni az egy külön képesség.

István állítja: nem hiábavaló ismeretek ezek, mindebből a maga életében is sokat profitál. 2011-ben házasodott meg, 2014-ben születtek meg az ikrei, és a szülés után 12 órával a felesége elhunyt. Mint fogalmaz, a tragédia erre enyhe kifejezés, ezt szavakkal nehéz leírni. Két dolog állt előtte: vagy ő is átmegy egy másik dimenzióba, vagy pedig elkezdi újra felépíteni magát, és az élete pozitívumaiból tudatosan összerak magának egy erős alapot, amire a két gyermekét – s idővel talán egy másik kapcsolatot is – stabilan rá tudja állítani. Meggyőződése, hogy ha az ember folyamatosan arra koncentrál, hogy elraktározza magában az élete kisebb-nagyobb pozitívumait, akkor ezt sugározva magából képes jótékony hatással lenni a környezetére, ami visszahat őrá is.

Teljes erejével azon van, hogy minden szinten érdemi párbeszédet alakítson ki maga körül. Cigány kisebbségi képviselőként elérte, hogy a helyi önkormányzattal együttműködve a szászvári zárdaépületet három éve korszerűsítették és felújították – a szászvári cigányság többsége ma is ott él. Közösségi termet is kialakítottak az épületben, ahol programdús nyári táborok keretében foglalkoznak roma gyerekekkel, s komoly eredményeket értek el a továbbtanulásuk terén.

István az előítéletmentes kommunikációról tart előadásokat pedagógusoknak, rendőröknek, és úgy látja, egy-egy oldottabb beszélgetés már önmagában is enyhíti az előítéleteket. Továbbá mentorként részt vesz a pécsi Karisz Egyesület munkájában is, aminek keretében hétvégente öt halmozottan hátrányos helyzetű gyermeket segít abban, hogy ne morzsolódjanak le, és pozitív jövőképet alakítsanak ki maguknak – ebbe beletartozik a családokkal, tanárokkal való kapcsolattartás és mindenféle programok szervezése is. István szerint az effajta „élmény-adományok” sok szempontból értékesebbek, mint a tárgyak vagy a pénz.

Az általa gondozott, szegénységben élő, roma és nem roma családok kilátástalan helyzetére egyetlen megoldást lát. „Ha az oktatási rendszer nem fog abba az irányba működni, hogy egyrészt nagyon korán integráltan oktassa a gyerekeket, valamint minél több pozitív élményt adjon nekik és a családjuknak, azaz megnyissa nekik a világot, akkor a helyzetük nem fog jelentősen változni.  Ezek a gyerekek hattól tizennégy éves korukig benne vannak az iskolarendszerben, és mivel a családjuknak erre sem szocializáltsága, sem pénze nincs, ezért kizárólag az iskolában szerzett élmények jelentenek nekik motivációt” – emelte ki Raffael István.  

Közreműködött: Jankovics Tímea

Olvasson tovább: