Kereső toggle

Fejével ír az érdekkijáró

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nálam minden más és mégis minden ugyanaz.” Kiss Csaba teológus, informatikus, a II. Rehab Critical Mass egyik szervezője és kigondolója. Az idézőjelek között beszélgetésünk egyik legfontosabb mondata.

Korábban értem a Corvin mozi előterébe, ahogyan Csaba is. Érkezett az asztalhoz egy fiatal nő, aki elmondta, hogy tolmácsolni jött. Gondoltam, akkor talán nem is zavarok. Majd visszatérek a megbeszélt három órás időpontra. Mert addig nyilván a külföldi kolléga kérdez. Például a Le Monde-tól, akinek tolmácsolni kell. Aztán végre megértem, hogy Anna bizony nekem fogja tolmácsolni Csaba agyvérzése miatt nehezen érthető beszédét. Amiről a feliratos filmjei alapján úgy gondoltam, hogy érteni fogom. Ha nehezen is. De nem értettem volna olyan könnyen: amikor a tolmács, aki valójában beszélgetőtárs volt, pár percre elment, így szólt: „Mélyvíz” – az biza jó példa volt mindenre. Csaba szóbeli gondolkodása okos, pontos, választékos, ironikus, öniróniával teli. Legalábbis ezt hallom, bár mindenkinek annyi arca van, ahány kapcsolata.

Ha az olvasó most megpróbál úgy elmondani egy verset, mintha részlegesen bénult lenne minden beszédet segítő izma, megérti Csaba szókipréselését. Miközben beszél, a száját nézem. Ha nem értem, visszakérdezek. Amit érteni vélek, elmondom, hogy kontrolláltassam. Ő mondja tovább, az én ismétlésemre bólint, vagy a fejét rázza. Nyugodtan elmondja ismét akár szinonimával. Türelem kérdése. Az utcájukban a szomszéd kérdez rá: hogy vagy Csaba, és jó hétvégét kíván. Váltanak pár szót. Csaba végül mókából villogtat a kocsija lámpáján a szomszéd gyermekének.       

Álltunk egy Mester utcai járda mellékutcás kereszteződésében. A kocsi joystickja Anna kezében. A könnyebb beszélgetés érdekében Anna vezeti az elektromos kerekesszéket. Csabának a vezetés és a beszéd egyszerre extranehéz. Ugyanis az állával irányítja magát. Mintha én ültömben a jobb karfára tenném az állam. Közben figyelném az utat. Ha hosszabb távra megy, akkor egyperces manőverrel megfogja a kormányt bénult és összekunkorodott kezeivel, és irány.

Anna ott a kereszteződésben megjegyezte a nekünk, gyalogosoknak elsőbbséget adó autósra:

– Nélküled nem engednének át.

– Valamire én is jó vagyok – ironizál Csaba.

Édesanyja mesélt közös, a Rembrandt-kiállításon tett látogatásukról.

– Szép vagyok – mondta Csaba a holland aranykor remekei között.

– Igen, fiam. Nagyon szép vagy. De ez itt és most, hogy jutott eszedbe?

– Mindenki minket néz.      

Anna nem szervezettől kirendelt önkéntes, se nem intézményi szolgáltatás szakembere. Egy barát. Csabát 8-10 ember aktívan segíti a mindennapokban. Aktívnak szerinte akkor nevezhető a segítség, ha egy héten legalább egyszer találkoznak. Csaba körül csoda van folyamatban. Anna ezt vitatja.  Párszor megjegyeztem a „csoda” létét. Anna viszont úgy látja, nagyon szomorú, hogy Magyarországon a fogyatékos sorstársak jelentős részben emberek jóindulatára vannak szorulva, nem pedig a hivatalos rendszer tekinti alapvető feladatának életük teljes körű támogatását. Anna a nagyobb realista. Jobban ismeri ezt a világot.

Csaba azt kérdezi, bemutassa-e nekünk legnagyobb segítőjét, édesanyját.

A világ legforgalmasabb, 8,3 km hosszú villamossínpárjának Ferenc körúti megállójában szállunk be a Siemens Combino Supra szerelvénybe, és egyet megyünk a Mester utcáig. Onnan hosszan „gyalog”. Beszélgetésünk idején az akadálymentesítés vívmányai és még erősebben a hiányai kerülnek szóba. A „aknamentes” mosdók jelentős része raktár. Voltunk egy olyanban, ahol a radiátorba volt kénytelen kapaszkodni, mert fogódzó még véletlenül  sincs az átüléshez. Itt az ajtót nem lehetett becsukni, mivel a kocsi miatt az ajtó nem becsukható. Mellettünk teli előadóterem ajtaja, ahonnan akármikor megindulhatott volna a nép kifelé. Mi meg itt ülünk a vécén nyitott ajtónál. Szevasz.

Erre mondja Csaba: amikor rólunk döntenek, amikor minket akarnak segíteni, akkor miért nem tőlünk kérdezik meg, hogy mire van szükségünk, hogy mit és hogyan tartunk jónak? A II. Rehab Critical Mass egyik célja ennek felismertetése. A társadalom tagjainak értéke nem a társadalmi hasznosságban van, hanem önmagában az emberben.

Kiss Csaba nagyon szeretné, ha minél többen eljönnének az RCM-re május 17-én (15 óra, Clark Ádám téri „0 km”). Hangsúlyozza, hogy bármilyen fogyatékossággal élő embert várnak, de a részvételnek ez egyáltalán nem feltétele. Aki akkor velük tart, kifejezi, hogy egyenrangú partnernek tekinti a fogyatékossággal élők homogén látszatot keltő, de mégis rendkívül változatos világát.  

Csaba szerint a kritikus tömeg érzékelteti a döntéshozókkal, hogy sokan vannak, jót akarnak és jól, ezért is fontos, hogy minél többen jöjjenek el. A Clark Ádámról az Erzsébet térre vonulnak a rendezvényen, ami akadálymentes lesz. Egy igazi örömünnep készül, ahol biztosítani szeretnének olyan sátort is, ahol a fogyatékossággal rendelkező kisgyerekekre vigyáznak. A szülőknek ez nagyon fontos, mert lesz néhány szabad órájuk. Ez már csak azért is fontos, mert mindkét szülőnek óriási lelki és fizikai teher, valamint erőfeszítés az élet. Számos család szétválik. Mert nem kapnak kellő segítséget, hogy a plusz terhet a vállukon vihessék – mondja Csaba. Ezért is szükséges a hatékony érdekképviselet.           

Amikor úgy döntött a diplomázás után, hogy Budapestre, a lehetőségek városába jön, az albérletkeresés igen cifra ügy volt. Akadálymentesített lakás ilyen épületben és ilyen tömegközlekedéssel.

De itt máris kitérhetünk egy szintén nem államot, intézményt, törvényhozást dicsérő csodára, amit egy személynek köszönhet. Sokat beszélgettek. A tehetős barát pedig vásárolt egy új építésű garzont, hogy Csaba bérelhesse tőle. Tiszteletem. Ez akkor derült ki, amikor kérdeztem, biztos-e a bérleménye. Ilyen jó történések között azt gondolom, Kiss Csaba hátradőlve szemlélődhetne, olvasgathatná figyelemre méltó minőségű könyvtárát – tanároknál látok ilyet – de ő mégis érdekkijáró tevékenységet folytat (Fortissimo). Mint mondja, ez nem önzetlenség, mert ez az ő érdeke ugyanúgy, mint sorstársaié.

Ebben a lakásban találkozunk Csontos Gizellával, Csaba édesanyjával.  Éppen mos, felmos, pakol. Szári otthonukból érkezett fiához a Tatabányán, Fehérváron és Száron is dolgozó nő, aki Csabával együtt villamosmérnöknek készülő fia és gimnazista lánya mellett is ott áll. Azt mondja a születésekor, 1977-ben agyvérzést kapott és emiatt bénulásokat szenvedett fiáról, hogy már tízéves korában kialakult ez a határozott és intelligens egyénisége. Makacs. Lázadó. Elszánt. Ezt már én teszem hozzá. Láttam róla egy portrét, amin olyan határozott és férfias az arca, mint Fa Nándoré, akarata pedig oly erős lehet, mint a St. Jupát kötélzete.

Az édesanya is határozott, erőslelkű ember. Nem látszik rajta az összeroppanás. Azt mondja, hogy számára éppen Csaba adott erőt a kész tények elfogadására, hiszen kisfiú-ként önmagára eszmélődve nem tekintette drámának helyzetét, hanem egy állapotnak. Amivel élni kell. Így vagy úgy, de élni. Akkor a kis Csaba állította talpra az édesanyját. A Pető Intézetben töltött gyermekévek a csoda részei, ahogyan a Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központja (MEREK) munkája is a Marczibányi téren.

A Fejér megyei Óbarok községben élő fiú úgy döntött, hogy a bicskei Vajda János Gimnázium tanulója szeretne lenni. Kürthy Viktor igazgató úr javasolta, legyen magántanuló, de bármikor bejárhat osztályába. Be is járt anyukája segédletével. Osztálytársai hozták-vitték az épületben, segítették tanulását. Szeretettel gondol rájuk, a tanári karra, osztályfőnökére, Giesz Jánosné Emike nénire és Báder Ildikó tanárnőre, aki a matematika röpdogák idején mellé ült, és a kezeivel írni nem tudó gimis agytekervényeinek munkáját rögzítette. 1996-ban ballagott abból a suliból, ahonnan e sorok írójának évfolyama 1989-ben lépett a nagybetűsbe.

Csaba szerint nagy baj a fogyatékosok ügyének nem komoly kezelése, hogy nincsenek kellőképpen megbecsülve a fogyatékosokkal dolgozó szakemberek. Sem a diplomások, a nem diplomások meg aztán még kevésbé. Pedig ez is „akadálymentesítés” lehetne, hiszen nagyobb anyagi és mentális elismerésük esetén igazi válogatott társaság lehetne. Mert így sem rossz. De úgy lenne tisztességes.

Az anyagiakról elmondja a monitorjánál ülve: – 50 ezret ad az állam havonta, miközben 150 ezer forintomba kerülök magamnak. A rendszer arra ösztönöz, illeszkedjek, vonuljak intézetbe. Ugyanakkor azok minősége, kevés kivétellel rossz. Nem motivál arra a rendszer, hogy itt kinn éljek, a beilleszkedést és bennmaradást jutalmazza, a kilépést szinte bünteti. Mindez még azokból az időkből származhat, amikor az államosított kúriákba helyeztek el minden fogyatékost. A végleges szabályok lefektetése előtt ezért is minket kellene megkérdezni, hogy mit és hogyan szeretnénk.

Mert a vágyak, a célok is ugyanolyanok, mint a többi ember életében. Kérdésemre, hogy szeretne-e feleséget, családot és gyerekeket, a kis mosollyal kísért válasza: „Nyilván”.

Otthonában számítógéphez ül. Elővesz egy fém homlokpántot, amiből merőlegesen kiáll egy negyven centis pálca. Ez ceruza, spéci „heggyel” – amivel a nagy monitoron gépel, szervez, levelez és fennforog. Kiss Csaba a fejével ír.  

Megkérdezem, hogy a tárgyakat és dolgokat tekintve mire lenne igazán szüksége, „Mi hiányzik neked, ami elérhetetlen?” Gondolkodik. Anna elnézést kér, és Csaba füléhez hajolva súg néhány szót. Csaba bólint. Gondolkodik, aztán mondja: – Olyan vécém van otthon, ami egyben bidé is. Ami kell, mert a papírmunkát egyedül nem tudom elvégezni. Viszont működési hatékonysága immár csak 50 százalékos. Egy bidés vécécsészét, ami jól működik, nagyon szeretnék, és felhívom a figyelmet arra, hogy ez az eszköz annyira alapvető, hogy államilag támogathatóvá kell tenni a hozzájutást.

Egyedül, segítség nélkül a lakásába nem tud bemenni, amire szeretne egy olyan akár mágneskártyás nyitómegoldást, amihez a kezét kevésbé kell használni. Ugyanis ki tudja nyújtani, de kézfejei a csuklók felé állnak félig ökölbe szorítva. A kártya használata megoldható lenne. Ja, és a II. Rehab Critical Mass előadásaira nagyon jó lenne egy projektor, egy kivetítő.

Olvasson tovább: