Kereső toggle

Postás a város szélén

Messziről jött cetlik

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hősök tere. Na, nem az Andrássy út végén, hanem Pécs peremén. Itt van a „járása” Szőke Tibor kézbesítőnek. A fiatal postás maga kérte, hogy a megüresedés után őt tegyék erre a helyre, mert ahogy ő fogalmazott, itt van rá szükség. A pécsi Hősök terén és annak néhány száz méteres körzetében jóval a létminimum alatt élők folytatnak mindennapos küzdelmet a túlélésért. Tibor felkészülve megy a harctérre: előre megírt cetlik vannak nála bátorító szavakkal, és amikor olyanja van, a levelek mellett ezekből is kapnak az itt lakók.

Tibor edzett fiatalember – régebben bokszolt is –, jól bírja a mindennapi hat kilométeres gyaloglást a tűző napon vagy épp a hófúvásban, de azt már kevésbé, amikor ordenáré stílusban ordítanak vele, hogy miért nem hozta a pénzt. Ebből az élményből mindjárt az együtt töltött napunk elején jut neki egy jókora adag, hiszen amikor leszállunk a buszról, már kisebbfajta tömeg várja. Mindenki számított a pénzre, de az nem jött. Szerencsére a többség a védelmére kel, elvégre nem ő tehet róla, no meg persze ő az egyetlen, aki ide időnként pénzt hoz, ezért aztán nem szabad bántani. Amúgy milyen pénzt? – érdeklődöm, mivel a nyugdíjat meg a családi pótlékot eddigre már biztosan kiküldték. Most éppen a közmunkabéreket várják, de a további felsorolásból a szociális juttatások széles skálája ismerhető meg. Szénpénz is jön néha némelyeknek a hajdani bánya utódjától. Ha már bánya: jól látszik innen az a torony – az István akna –, ahonnan annak idején naponta a mélybe utaztak a bányászok. Szakértők szerint alattunk most is vagy száz évre elegendő szénvagyon pihen. Tibor olyan barakkokat mutat, amiket még az első világháború során építettek katonáknak, aztán bányászok laktak bennük. Ma értéktelen, többségében önkormányzati tulajdonú „lakások”.

Ezen a környéken javarészt romák élnek. A kézbesítő ma (és máskor is) főként felszólító leveleket hoz nekik, mivel nem fizetik a szemétszállítási díjat (sem). Az egyik roma asszony azt mondja, neki nincs is szemete, mivel mindent eltüzel. A műanyag üveg nagyon jól ég, jól lehet vele fűteni is. Tőle tudjuk meg azt is, hogy nemsokára egy időre kiköltöztetik őket, mert állítólag a város egy pályázaton nyert rá pénzt, és felújítja belőle az itt lévő lakásokat. A vizet a legtöbb helyen a közkútról hordják az itteniek, a szennyvíz néhol az árokban landol, az áramot pedig egyesek nem a hagyományos módon vételezik. Az egyetlen számla, amit biztosan fizetnek, az a TV-előfizetés. Sok helyen meglett, egészséges férfiak fogadják a postást. Egyikük behív az udvarára és elmeséli, hogy egy szoba-konyhában laknak kilencen: a feleségével és hét gyerekkel. Mutatja az udvart, hogy hol van a pottyantós, meg hol mosakodnak a kútról hozott vízben. A romos épületük falára egy művészi hajlammal megáldott személy felfestette őt és a családját, gyermekeit két nagy tenyéren ábrázolva. Büszkén mutatja őket. A közelben áll egy Merci, nem nagyon illik ebbe a környezetbe, de nem kérdezgetem, hogy az övé-e. Sietek utolérni Tibort, akit arról faggatok, miért akart ebbe a körzetbe jönni.

– Matekozok – mondja. – Nekem az a mottóm, hogy minél több örömöt adok, annál többet kapok. És az a legjobb az egészben, hogy kamatostul kapom meg, mert az Isten mindig így adja. A lakásomban (egy másfél szobás panel) nagyon sok olyan dolog van, amit nem én vettem, hanem úgy kaptam: baráttól, ismerőstől, családtól. Az élettől, ha úgy tetszik. Nézd meg az ittenieket, mekkora családjaik vannak. Gondolj bele, hogy ha ezek jól működnének, mekkora örömöt jelentenének. Ők meg azt hiszik, hogy a pénz jelenti a boldogságot. Az idióta fogyasztói társadalom miatt totál el vannak adósodva. Az embernek szerintem mindig azt a tenyerét kell néznie, amiben van valami. Márpedig azért mindenkinek tesz a tenyerébe az élet, érdemes azzal foglalkozni, mert abból lehet építeni, meg azt lehet kamatoztatni. Ha mindig azt bámulja, amiben nincs semmi, akkor persze, hogy szomorú lesz. Legfontosabb célomnak azt tartom, hogy az embereket rádöbbentsem, mekkora értékek ők maguk. Nekem is jó időbe telt, mire rájöttem, hogy az élet számomra is nyújthat valamit. Kisgyerekkoromban elváltak a szüleim. A középiskolát már nem a szokásos módon végeztem el. A kertvárosi bandákkal az utcán töltöttem az időt. Később megházasodtam, de aztán kis idő múlva el is váltam az első feleségemtől. Egy idő után úgy éreztem, hogy ha nem változtatok az életvitelemen, bele fogok pusztulni. Elkezdtem keresni valami olyan dolgot, amibe kapaszkodhatok, amiből igazán erőt meríthetek. Eljártam különböző vallási közösségekbe: buddhistákhoz, krisnásokhoz, több keresztény felekezetbe, ezt követően pedig egy jó darabig az egészséges életmód megszállottja lettem.

Próbálok figyelni mindenre, amit Tibor mesél, de hát azok a fránya kutyák szinte megőrülnek, ahogy meglátják. Nemrég az egyik alaposan helybenhagyta a kézfejét. Nemsokára megpihenünk egy múlt századból itt felejtett egyszemélyes kispostán. Adminisztrálni kezd, közben bejön néhány ember, és újságolja, hogy a szomszéd utcában vagy százan összebalhéztak. Hallani is a folyamatos szirénázást. Kiderül, hogy arra folytatódik az utunk. Nem sietünk. Nemsokára megtudjuk, hogy vaklárma az egész, nem is verekedtek százan, ők csak nézték, ahogy két fiatalasszony hajba kapott egy férfin. Valószínűleg volt mit nézni, mert az egyiket elszállítja a mentő, a rendőrök meg még hosszú időn keresztül vizsgálják a történteket.

Tibor a Posta előtt több helyen is dolgozott, különböző tanfolyamokat végzett. Volt a családsegítőnél, a közösségi pszichiátrián, csellengő fiatalokkal is foglalkozott, meg közmunkásokkal, epret szedett Dániában, majd amikor hazajött, egy öregek otthonában helyezkedett el.

– Ott mit csináltál? – kérdezem. – Ápoló voltam: mosdattam, etettem, pelenkáztam, mozgattam és sétáltattam őket, meg fogtam a kezüket, amikor haldokoltak. Mit tudok adni egy haldoklónak? Okosakat mondani ilyenkor már nem lehet, hát fogtam a kezüket. Aki nagyon panaszkodni akar, az menjen el egy ilyen helyre, aztán rájön, hogy milyen jó dolog, ha tudja mozgatni mind a négy végtagját.

Miközben továbbhaladunk, érdeklődve figyelem, hogy néha elővesz a zsebéből egy pár előre megírt, színes kis cédulát, melynek láttán még a végrehajtói levél után is felderül a vele szemben álló arca. Vihetek a gyerekeknek is? – kérdezik tőle mosolyogva, majd húznak belőle még párat.

– Honnan jött ez az ötlet? – faggatom. – Amikor egy ifjúsági irodában dolgoztam, ott a gyerekek mindig kaptak egy keménypapírba betekert, útravaló bölcsességet. Amikor a postára kerültem, elkezdtem agyalni azon, hogy mivel lehetne jobb érzést kelteni az emberekben. Ha mondok egy jó szót, az akkor jó, amikor mondom. Mi az, ami maradandóbb lehet? Így jött a cédula, ami valakinek egy percig tart, van, akinek öt percig, de van, akinek napokig is. Lelazult állapotban írom ezeket, általában hétvégén vagy hajnalban, amikor a gyerek is csöndben van otthon. Akkor csak úgy jön, messziről, úgy öt-hat egyszerre. Most már 240 fajta van.

Időközben befejezzük a körzetet és visszaérünk a busz végállomásához, ahol épp beáll a járat. A buszsofőr minősíthetetlen stílusban, káromkodva nyitja ki az első ajtót. Tibor kérdezgeti, hogy mi a gond. Hát az egyik utcánál keresztbe állt egy autó. A káromkodás folytatódik, kiderül, hogy a busz is egy roncs. Tibor próbálja nyugtatni a felbőszült sofőrt, de nem sok eredménnyel. Ekkor odaad neki egy véletlenszerűen kiválasztott cetlit. A buszvezető döbbenten kérdi, hogy ez meg mi?! – Olvassa el! – buzdítja a postás. A sofőrön ezt követően hosszan tartó nevetés lesz úrrá, majd jókedvűen megjegyzi, hogy ezt odaadja az asszonynak is. – Mi volt ráírva? – kérdezem kíváncsian Tibortól. Nevetve válaszol: Bújjon beléd a boldogság!

– Nem néznek valamiféle csodabogárnak a környezetedben? – De, félufóként kezelnek, pedig nem én vagyok a földönkívüli – válaszolja.

– Ha több eszköz, forrás állna a rendelkezésedre, akkor mit csinálnál, hogy az itt élő embereket kihozd ebből a helyzetből? – Mindenképpen oda kell menni hozzájuk – mondja határozottan.

– És ha odamész hozzájuk, akkor mit csinálsz?

– Hát felemelem őket.

– Hogyan?

– Hát ha nyújtják a kezüket, akkor könnyebb.

– Mi kellene nekik? Munkalehetőség? Pénz? Oktatás?

– Ezek nagy szavak. Szerintem egyszerűen energiát, minőségi időt kellene fordítani rájuk. Érezniük kellene, hogy ők is emberek. Ne csak a TV-ben hallják, hogy fel kell zárkóztatni a cigányokat, hanem legyen mögötte tett is. Azt már majd ők is értékelik. De az oktatás is mindenképpen jó dolog lenne.

– Te boldog ember vagy?

– Igen, persze. De még szeretném fokozni azzal, hogy ezt valahogy átadom másoknak is.

– Mi az, amit még szeretnél kapni az élettől?

– Még legalább két gyereket.

 

A postás üzeni

• Egy jobbra írt világot szívesebben olvas az ember.
• Hinni kell, szeretni pedig kötelező.
• Tedd magad boldoggá, hogy örömére legyél másoknak is!
• Mérgezett ember marja csak a másikat.
• Nevesd ki magadból a mérgedet!
• Tedd szívből, mert mindent csak onnan érdemes!
• Szeretve minden jobb!

Olvasson tovább: