Kereső toggle

Cigánykerék helyett cigánykenyér

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tavaly Bódvalenkén, a roma festőművészek által egyedivé tett faluban az árvízkárosultak mellett is kiállt a kétszázlelkes, százhetven magyar cigány által lakott falucska. Most, június 8-án azonban minden pályázatuk meghiúsult: jó a program, de nincs rá keret.

A Sárkányünnepen tavaly neves cigány zenészek, énekesek, táncosok léptek fel a freskófaluban: improvizáltak a képek előtt, a képek témáira. Most, Gyöngyöspata után, még nagyobb szükség van a Sárkányünnep pozitív üzenetére: arra, hogy a romák nagyszerű alkotóművészek, akik csodát hoztak létre Bódvalenkén. Meg arra, hogy itt ez a kicsiny közösség, amely mindent megtesz, hogy kitörhessen a mélyszegénységből. Amivel mindannyian csak jól járnánk – mondja Pásztor Eszter, a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntes projektvezetője.
– A Sárkányünnep finanszírozására több pályázatot is beadtam – ma, június 8-án kaptam meg a hírt az utolsó helyről is, hogy bár a pályázat nagyon jó, sajnos nem tudnak pénzt adni. Nem tudom, hogyan fogom ezt elmondani a lenkeieknek – gondolkodik hangosan a projektvezető.
Két egyetem négy tanszéke, egy nemzetközi tanácsadó cég és sokan mások segítségével megtervezték, hogy miként tudnak fenntartható munkahelyeket teremteni. A vonatkozó pályázatokat több száz munkaórával elkészítették, de ezeket a lehetőségeket visszavonták vagy felfüggesztették.
Ezután már csak a Sárkányünnepben bíznak – véli forrásunk –, hogy legalább néhányan legalább egy hónapot tudnak dolgozni rajta, és az ünnepen majd kis bevételre is szert tehetnek. Az egy hónapi munka nagyon fontos, ugyanis jövőre csak az kaphat segélyt, aki legalább egy hónapot dolgozott – és az önkormányzat nem kapott akkora keretet, hogy a négyórás „kényszermunkával” mindenki számára biztosíthassa az egy hónapos munkaviszonyt.
„Minimálisan kettőmillió forint kellene a Sárkányünnep megrendezésére, és gyorsan. Kérlek benneteket, aki tud, járuljon hozzá, hátha össze tudnánk szedni rá a pénzt – illetve akinek van ötlete, hogy hová lehetne még gyors segítségért fordulni, szóljon!” – kiált segítségért Pásztor Eszter több helyütt is közzétett levelében.
Komjáti felől érkeztünk Bódvalenkére, az első házban Jucika nénit láttuk meg a tornácon. Kisszéken üldögélt, mellette éthordó.
– Szép ez a festmény a háza túlsó falán.
– Nekem is tetszik.
Szegedi származású magyar asszony. Úgy került a déli határról az északira, a Zemplén és a Bükk között szinte hidat képező Észak-Cserehátra a Dél-Alföldről, hogy Bódvalenkéről ötvennyolcban Nagy István Szegedre vonult be katonának. Ott ismerték meg egymást. Nagy István leszerelt, hazajött Bódvalenkére, de aztán visszament Jucikáért Szegedre. Azóta él itt a falu kapujában majd húsz éve egyedül, mert a férje nyolcvanháromban halt meg. István fia harminchárom évesen hunyt el. Lánya a szomszéd faluban, sógornője szemben lakik. Bódvalenkéről, ahol ötvenhárom éve él, kimondja: „Nem haragszom senkire, és rám sem haragszik senki.” Nemhogy ez is valami, hanem ez a valami.
Főleg egy olyan nehéz életű faluban nagy dolog ez – gondolom később –, ami aprófalvas vidéken, elszigetelten fekszik, a fővárostól 240 kilométerre, s ahol 2009-ben 16 ezer forint volt az egy főre eső jövedelem, mára pedig 12 ezerre csökkent a közmunka-lehetőség megritkulásával. A faluban csak két főállás van. Azelőtt majd minden családból legalább egy fő dolgozhatott közmunkásként nyolc órában – most csak négyórás közfoglalkoztatás van. Az is csak öt-hat embert segít. Az ezért a munkáért kifizetett összeg alig egy ezressel haladja meg a segély 28 500 forintos összegét. Ezért is csökkent brutálisan az egy főre jutó jövedelem. A Világbank meghatározása szerint globálisan a rendkívüli szegénységben élő kevesebb, mint 1,25 dollárból él naponta. A bódvalenkei 12 ezer forint alig haladja meg ezt a szintet – az Európai Unió egyik tagállamában, a világ 40 leggazdagabb országának egyikében. De a lenkeiek büszke emberek. Szinte már a kútnál előre kikérik maguknak, hogy az újságíró az ő esetükben sötét színeket ne használjon. Nem kell a dráma. Nem kell csinálni, van az anélkül is.
Káposztás lecsót kaptunk ebédre vakaróval, vagyis cigánykenyérrel – az Észak-Csereháton fekvő Bódvalenkén, a freskófalu egy portáján. Viktória készített nekünk ebédet. Ezt az élesztő nélküli cigánykenyeret, amit Viktória terített asztalán látunk, a sparhelt forró lapján, a platnin készítik. Mondják a cigánykenyeret punyának, bodagnak, bokolyinak, Lenkén például vakarónak is nevezik. A lisztet vízzel, sóval, sütőporral is keverik, „a tésztát kinyújtik, elvágik”, lepénnyé teszik, és sütőbe vele.
Ahány ház, annyi lecsó. Lenkén sok fűszerrel készül, ha van sok fűszer. A káposztás lecsó lehet tojásos és anélküli. Lényeg talán, hogy a jobban hozzáférhető, esetleg szükség esetén, például télen, saját kezűleg savanyított káposztával helyettesíthető a paradicsom és a paprika. A vakaró is rendben volt. „Vakaróval de baró a káposzta!” – jut eszembe a saját falumban hallott mondás. Lekváros fánkot is kaptunk desszertnek, majd a magunk ajándékával viszonoztuk a szíves vendéglátást. 
Másnap otthon, a magunk lecsójába családom kíváncsi egyetértésével savanyú káposztából is pároltam hagyma fö-lött. Étkezés közben többen gratuláltak.
A csoportot, mely látni szeretné a freskófalu szabadtéri tárlatát Bódvalenkén, az Aggteleki-karszttól húsz kilométerre, ebédre szívesen vendégül látják itt is. Ha például negyvenfős autóbusz jön Lenkére, őket akár nyolc cigány család várhatja házanként öt terítékkel. De jöhetnek ketten is. Mindez persze egyeztetést igényel, mert gyorsétterem-kapacitás nincs a tervekben. Bódvalenkén – reméljük, de még nem biztos – július 2-án rendezik meg a Sárkányünnepet, amire mindenkit szeretettel várnak. 
A falu melletti lápos vidékre már most szívesen bárkit elvisz idegenvezetőként a nekünk ebédet készítő Viktória férje. Itt nőtt fel, ismeri minden zsombékját. A Corvinus Egyetem Tájépítészeti Tanszékének hallgatócsoportja tanösvényt, kalandparkot tervez. Miközben a pályázati források megszűntek. Pedig elsőrendű tervük a turisztikai infrastruktúra kiépítése, amihez kapcsolódhatnak a kézműves szakmák, a gombaszárítás, csomagolás, a varroda, és még folytathatnánk. Akarat, ötlet, erő bőven van. Szociális konzultációs is. Pénz még nincs. Két utcában, hetven házban kétszázan élnek, köztük százhetven cigány. Tizenhat házon szép freskó, amiről sokat hallhattunk már a magyar sajtóban. Zoran Tairovic, a világhírű szerb cigány festőművész ezekben a napokban fejezi be művét egy ház falán.
Pásztor Eszter fordító és tolmács, aki budapesti munkahelyéről szánta oda magát ennek a munkának, átéléssel mutatja végig mindezt. A Hidvégardó felőli bejáratnál kezdi. Nekünk is elmondja: „Elegem van abból, hogy a hazai cigányság helyzetét csak további feszültségeket keltő, értelmetlen, egyenruhás masírozással óhajtják megoldani. Egyik hasonló helyzetben élő falu problémája sem fog megoldódni a gárda megjelenésétől. Összetettebb és nehezebb kérdés ez annál.” Egyiptomban járva, egy núbiai faluban látott hasonlót, onnan hozta ezt az ötletet. Beszélgettünk az utcákon falubeliekkel, akik közül nem mindenki volt optimista. Pedig Eszter és munkatársai pályázat útján több házat is kipofoztak, fürdőszobákat alakítottak ki. Az új házakba olyanok költözhettek, akik rossz körülmények között éltek.
A jobbító szándék, akiket elér eredménye, azoknak jó. Akiket még nem, azokat bántja, és igazságtalanabbnak érzik a világot, mint valaha volt. Erre gondolok panaszaik alapján. Megosztom mindezt Petró Lászlóné Malvina szociális munkással. Szerinte sajnos nem lehet egyszerre mindenkin segíteni. Bár lehetne, akkor könnyebb lenne mindenkinek.
A freskók hatalmasak méretükben is, a házak teljes tűzfalát beborítják. Mindet a szomszédos udvarról lehet közelről látni. Nagy hatású a Hidvégardó felőli kijáratnál, a határból nézni, mert nem sűrűn állnak a házak egymás mellett, hanem tágasan. S ha még kanyarul is az utca, és Ardó felől nézzük, feltárul a csoda: a világon egyedülálló szabadtéri tárlat a cigány művészek alkotásaiból. És a félreértések elkerülése végett: nem naiv festészetről van szó. Sokféle stílus, világlátás keveredik itt, de mind érvényes, mind igaz. A határban állva mögöttünk persze még a lenkei festmények alkotóinál is nagyobb Művész teremtette erdős hegyoldal feszül. Az erdő szélén világoszöld színű legelők, rétek, míg az erdők lombteteje sötétzöld és oly sűrű, hogy így messziről nézve még lépkedni is mernék rajtuk. Nézelődöm is, merre lépkednék. Harminc kilométer lehet innen Szanticska. Az ország legkisebb lakott faluja itthon, de még tán „e betyár nagy unióban” is. Húsz kilométer lehet innen a festői Szögliget völgykatlanja, ahol olyan szép házak között folyik a hegyekben eredő Ménes-patak, hogy de szívesen lennék én ott, hallja kend. A teljes tájegység egyedi szépséget hordoz.  
Még sosem hallottam azt a cigány eredetlegendát, amit Bari Károly gyűjtött és fordított. A lenkei házfalakon látható festmények egyikét ez a legenda ihlette: „Valamikor régen a Nap és a Hold le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok és óriások között. Élt akkor két ember a világ innenső végén. Azt mondták, egyikük a Napot, a másik a Holdat hozza vissza.
Ahogy jöttek, jődögéltek, útközben olyan tüzesre fölizzott a Nap, hogy aki hozta a hóna alatt, azt az embert teljesen sötétre égette. Azért barna bőrűek a cigányok, mert annak az embernek a leszármazottai. A másik embernek pedig, aki a Holdat hozta a hóna alatt, minden nemzetsége fehér lett, őtőle a fehér emberek erednek…”
Csámpai Rozi festménye kétharmadáig készült el, mert a művésznő munka közben rosszul lett, és mentő vitte el a hivatal közelében fekvő háztól. – Olyan ez a szép festmény, mintha egy óvodai játszótér falára készült volna – mondom Eszternek. – Hasonló célja volt. Látja a kezeket, melyek négy gyermeket óvnak? Mint megtudom, egy roma lány Szendrőbe ment innen férjhez. Négy gyerekük született. Zsiga hat-, Virág négy-, Armandó kétéves, Dorina három hónapos. Huszonnégy éves apukájuk három hónappal ezelőtt tüdőgyulladásban meghalt, Dorina születése táján. Aminek a huszonegyedik században már nagyon nem volna szabad megtörténnie. Mindez megrázta a kétszázlelkes falut, Csámpai Rozi akkor festette meg az őket óvó tenyeret, ami most a gondviselés szimbóluma. Az asszony férje halála után hazaköltözött gyermekeivel Szendrőről ide, lenkei szüleihez.
Ha elindulunk Lenkére, a hónunk alatt vihetünk oda Napot vagy Holdat a négy kicsinek, vagy megkérhetünk mást is, hogy kézbesítse.

Olvasson tovább: