Kereső toggle

Beszélgetés Flaisz Endrével, a Hit Gyülekezete missziós lelkészével

Reménysugár Afrika szívében

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több évszázados gyarmati lét után, ötven éve, 1960-ban kiáltották ki a köztársaságot Afrika második legnagyobb országában, az akkori Belga Kongóban. A később a Zaire, jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaság nevet viselő, óriási kiterjedésű ország tipikusan afrikai: természeti kincsekben elképesztően gazdag, mégis diktátorok és véres polgárháborúk döntötték romlásba. Kongóiak tömegei számára a reménysugarat az a keresztény megújulási hullám jelenti, amelyet a Mobutu-diktatúra sem tudott lenyomni, és amely jelenleg a legdinamiku-sabb társadalmi mozgalom a fekete kontinens szívében. A napokban érkezett haza az afrikai országból Flaisz Endre, a Hit Gyülekezete missziós lelkésze, akivel tapasz-talatairól beszélgettünk.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban 2006-ban, negyvenhat évvel a függetlenség kikiáltása után tartották az első demokratikus választásokat. Ezt megelőzően, 2003-ban ért véget az ötmillió áldozatot követelő második kongói háború, amit a legvéresebb fegyveres konfliktusnak tartanak a második világháború óta. Mi volt a benyomása, van-e esély arra, hogy Afrika második legnagyobb kiterjedésű országa végre felemelkedjen?

- 2003-ban egy privát meghívás révén már jártam Kongóban - éppen azt követően, hogy a polgárháború befejeződött. Amit akkor tapasztaltam, az egy magamfajta nyugati embert sokkolt. A főváros katasztrofális állapotban volt, a gyarmati uralom idejéből megmaradt utakon hatalmas kráterek emlékeztettek arra, hogy itt nemrégiben még harcok folytak. Az emberek elképesztő nyomorban éltek, ami nemcsak az általános afrikai szegénységnek volt betudható, hanem az éveken keresztül zajló fegyveres konfliktusnak is. A légkör is megfé­lem­lítő volt: fehér emberként nem járhattam szabadon, tilos volt fényképezni, videofelvételt készíteni, egy rövid időre le is tartóztattak.

A várost csak rendőri kísérettel hagyhattuk el néhány tíz kilométeres távolságra, de délután három órára már vissza kellett térnünk, mert nem tudták szavatolni a biztonságunkat.

Hét év múltán szembetűnő a változás. A fővárosban emeletes házak, nyolcsávos utak épültek, épülnek, és a régi autóroncsok helyett egyre több - Európából vásárolt - néhány éves dzsipet látni. Beindult a tömegközlekedés is: nemzeti színűre festett, szó szerint fapados kisbuszok járják a várost, a kalauz az ajtó helyén állva kiabálja, hogy milyen állomás következik. Meglepően nagy a kínai jelenlét: nemcsak a nagyberuházásokat csinálják ők, hanem sok kis- és közepes vállalkozó is megjelent, hasonlóan ahhoz, ahogy Magyarországon is. A helyiek elmondása szerint az amerikaiak zokon vették, hogy a kínaiakat beengedték Kongóba. A válasz azonban határozott volt: „Amikor titeket kértünk, hogy építsétek újra az országot, és mi gyémánttal fizetünk, nem jöttetek."

A 2001-ben merénylet áldozatává vált Laurent-Désiré Kabila elnök posztját fia, Joseph Kabila vette át, aki 2006-ban demokratikus úton is megszilárdította hatalmát. Számomra úgy tűnik, hogy Afrikában még az úgynevezett demokratikus országokban is nagyobb a hajlam az autokratikus kormányzásra, mint a nyugati világban, ami a mostani elnöktől sem idegen. Az állami intézményektől a szállodákon át a várótermekig mindenhol ott van „őexcellenciája" fényképe vagy akár emlékműve, és lényegében maga dönt minden fontos kérdést illetően. Tevékenységét a helyiek mégis többnyire pozitívan értékelik, ezért a jövőre esedékes választásokon vélhetően újra rá fognak szavazni.

Az emberek a saját bőrükön is érzik a változást?

- Kétségtelen, hogy ez a fejlődés nem annyira az egyének pénztárcájában mutatkozik meg, hanem az ország arculatán, de ahogy többen elmondták nekem, egy icipici könnyebbséget ők is éreznek az elmúlt évekhez képest. Az átlagfizetés azonban még így is mindössze száz dollár, vagyis mintegy húszezer forintnak megfelelő összeg havonta, miközben az árak nem sokkal alacsonyabbak, mint nálunk. Ennek ellenére érezhető a reménység, sokan bíznak abban, hogy valami változni fog, újjáépülhet az ország.

Mi a helyzet a szabadságjogokkal?

- A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a légkör is szabadabb lett. Már szabadon tudtunk fényképezni, elhagyhattuk a fővárost. A rendőrök ugyan ezúttal is gyakran megállítottak bennünket, amikor látták, hogy fehér ember utazik az autóban, de ennek már nem volt politikai töltete: nem tekintettek belga kémnek, a büntetés pusztán az ő megélhetésüket szolgálta. A korrupció ugyanis meglehetősen nagy.

Ami a helyieket illeti, olyanfajta szabadságról nem beszélhetünk, mint a nyugati világban. Az egyik legbefolyásosabb prédikátor például egy ízben Joseph Kabila ellenében foglalt állást - az összejövetel után rendőrök vártak rá, és eddig hét évet töltött le a húszéves börtönbüntetéséből. Ugyanakkor a keresztényeket általában hagyják szabadon tevékenykedni - és ez nyilvánvalóan az elnök hozzáállását tükrözi.

A közelmúltban egy keresztényellenes politikus azt indítványozta, hogy zárják be azokat a gyülekezeteket, amelyeknek nincs elegendő pénzük, hogy körbefalazzák gyülekezeti házaikat. Kongóban ugyanis a nagy szegénység miatt többnyire egyszerű bádogtető alatt gyűlnek össze a hívők - a székeket pedig otthonról hozzák maguknak -, így a meglehetős hanghatással járó lelkes istentiszteletek messzire elhallatszanak. A kezdeményezés nyomán több gyülekezetet valóban bezártak. Az egyik keresztény tévécsatorna - ilyenből több is van Kongóban, és az istentiszteletek mellett közéleti műsorokat is sugároznak - riportot készített a témáról. Ebben hangsúlyozták, hogy ezekben a gyülekezetekben arra tanították az embereket, hogy a nagy nyomorúság ellenére se lopjanak, ne legyenek destruktívak. Miért lesz jó, ha ezeket a gyülekezeteket bezárják, és az embe­rek nem kaphatnak tovább reményt és bibliai tanítást? - tették fel a kérdést. Az elnök ennek láttán visszavonatta a keresztényellenes rendelkezést.

Elhárult az újabb polgárháború veszélye is? A választásokat még ENSZ-katonák felügyelték, és a hírek szerint bizonyos területeket még mindig lázadók tartanak fennhatóságuk alatt.

- Kongóban folyamatosan van egy lappangó feszültség, ami a különböző törzsek közötti rivalizálásból fakad. A parlamenti választások tulajdonképpen törzsek közötti választást jelentenek. Ugyanakkor a gerillaveszély az ország keleti határára korlátozódik, ahol a Ruandából menekült hutuk telepedtek meg, akik korábban beavatkoztak a kongói belharcokba is. Ezt a régiót azonban egy hatalmas, lakatlan őserdő szigeteli el a nyugati területektől, és az ország két fele között csak repülővel lehet közlekedni. Természetesen Afrika olyan világ, ahol bármikor bármi megtörténhet, de a polgárháborús veszélyből mi semmit nem éreztünk.

Hogyan jutott el a pünkösdi-karizmatikus kereszténység Kongóba?

- A hatvanas években Kenyából „szivárgott be" az országba a keresztény megújulás, számos nagy hatású prédikátor kezdte meg a szolgálatát akkoriban. Kongóban vannak katolikusok és protestánsok is, de a pünkösdi-karizmatikus gyülekezetek a legdinamikusabbak, legmeghatározóbbak. Jelenleg a helyiek által tizenkétmilliósnak mondott Kinshasában több mint húsz olyan gyülekezet van, amelynek a tagsága ezer és tizennégyezer fő között van, ebből három tízezer főnél nagyobb létszámú. Ezenkívül vidéken is vannak nagy gyülekezetek. Ezek nem egyetlen szervezethez tartoznak, de lazán kötődnek egymáshoz.

Ezt a robbanásszerű fejlődést a Mobutu-diktatúra sem tudta megállítani, annak ellenére sem, hogy Mobutunak katonai konfliktusai is voltak a keresztényekkel. Voltak pásztorok, akiket halálra üldözött, sokan - többek között kongói útitársam is - emiatt voltak kénytelenek hosszabb-rövidebb időre elhagyni az országot.

Mindez azonban nem előzmény nélküli. A huszadik század elején egy Simon Kimbangu nevű prédikátor csodákkal, gyógyulásokkal, sőt egyes feljegyzések szerint halottfeltámasztással is kísért szolgálata tömegeket vonzott Kongóban. Hatása mégis ellentmondásos, mert a belga uralom elleni üzenetei miatt sokan egyfajta nemzeti vezetőként néztek fel rá, miközben szolgálata is eltorzult: tizenkét apostolt választott, és magáról mint a Jézus által megígért Vigasztalóról beszélt. Követői, a kimbangisták ma egyfajta nacionalista kereszténységet képviselnek Kongóban, a fekete istent imádják, és Kimbangu nevében keresztelnek, gyógyítanak.

Az ország kilábalása a sötét és véres múltból mennyire kapcsolható össze a keresztény megújulással?

- A privát véleményem szerint a kettő nem választható el egymástól. A kiindulási állapothoz képest az országban zajló változások olyan volumenűek, hogy ezt nem lehet pusztán természetes okokra visszavezetni. A kongói kereszténységben nagyon erős a kulturális vonás: az emberek taps helyett huhognak és sípolnak, ha pedig nagyon tűzbe jönnek, a székeket lengetik a fejük felett - és akkor még a zenéjükről nem is beszéltünk. Ha azonban egy nyugati ember képes ezen túllátni, akkor példaértékű és erőteljes keresztény tartalommal találkozik.

Személyesen rám óriási benyomást gyakorolt az a lelkesedés, tűz, ahogy a hitüket megélik az ottani keresztények. A körülmények nagyon szegényesek, de rajtuk egyáltalán nem látszik, hogy a nyomor lenyomná őket, depressziósak lennének, az összejöveteleken nagyon nagy az öröm. Mi több, a bibliai hit és reménység üzenete mentén tömegek tudnak kikapaszkodni a nyomorból és a betegségekből. Nem ritkák a többhetes ima-összejövetelek és a csodák.

Az egyik tizennégyezer fős gyülekezet pásztora például arról híres, hogy a pszichiátriai betegek felé nagyon hatékonyan tud szolgálni. Útitársam elmesélte, hogy a saját szemével látta, amikor ez a prédikátor egyszerű szavakkal a Jézus nevében imádkozott egy elborult elméjű, büdös, szakadt, csapzott hajú, hosszú körmű férfiért, majd a munkatársait arra kérte, hogy mosdassák meg, vágják le a haját és a körmét. A „művelet" után a férfi tisztán és értelmesen beszélt, mintha kicserélték volna.

Mi volt a célja a missziós útnak, hogyan és miért jut ki egy magyar lelkész Kongóba?

- Mint a Hit Gyülekezete lelkészét hívtak meg a korábbi személyes kapcsolatokon keresztül. Több gyülekezetben és keresztény konferencián voltam vendégszónok. Kongóban - mint ahogy Közép-Afrikában általában - nem jellemzők a külföldi missziós szolgálatok, ez talán annak tudható be, hogy a hivatalos nyelv a francia és nem az angol. Éppen ezért nagyon örültek, amikor megtudták, hogy Európában is van pünkösdi-karizmatikus megagyülekezet, amelyet az általunk kivitt francia nyelvű anyagokból - prédikációkból, prezentációkból - közelebbről is megismerhettek. Úgy tűnt, hogy nagyon hálásak lennének a Hit Gyülekezete segítségéért. Keresztény vezetőkkel egyeztetve egy lehetséges hosszú távú együttműködés körvonalai rajzolódtak ki, de a részletek kidolgozása még hátra van.

Olvasson tovább:

  • Élet a meggyalázott városban

    Néhány héttel a drámai szilveszter után a német városban furcsa az atmoszféra. Időjárás szempontjából vihar előtti, a közhangulat szempontjából vihar utáni csend van.
  • Szénacsináláskor még a haragnak is megálljt parancsolnak

    A Gyimes-völgy egy külön világ Erdélyben: „Patak ország” az egykori Csíkszék keleti határán, a Tatros felső folyásánál.
  • Négygenerációs siker

    A vasműhely közepén áll egy 300 kilogrammos üllő, amelyet a család az egyik dédapától örökölt. Mindig található rajta egy kalapács. „Amikor megérkezem, a nyelét az ujjaimmal megpörgetem, és a smolját (a kalapácsfej hegyes részét) az üllőhöz pendítem.