Kereső toggle

Csángóföld nincs elfeledve

Erdélyben és Moldvában segített a Hites Adakozók Hálózata

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Királyhágót friss hó  borítja, csendes minden, nyoma sincs a nyári nyüzsgésnek, forgatagnak, hiába van március közepe, alszik még a hágó, és vele együtt talán Erdély is a hó alatt. Budapesttől majd’ ezer kilométerre járunk: a Hites Adakozók Hálózata és a marosvásárhelyi Hit Gyülekezete közös segélyakciójakeretében húsz tonna élelmiszert, iskolai felszerelést, tankönyveket, illetve filmeket viszünk a csángó községekbe.

Marosvásárhelyen már a kamiont pakolják ki, mire összefut a stáb. A plató fele üres, a helybéliek szortírozzák a holmikat háromfelé, hiszen három helyszínre megyünk, Gyimesbükkbe, a moldvai Ariniba, azaz Magyarfaluba, és végül a Székelykeresztúr melletti Gagy községbe. A munka ütemesen halad, jól összeszokott lelkes csapat dolgozik Bondor László vezetésével. László hosszú évek óta koordinálja a segélyszállítmányok útját a térségben, de ő inkább a csapatát dicséri, akik rövid időn belül megrakják a teherautókat, és már robogunk is Székelyudvarhelyre, illetve Bikafalvára, a szállásunkra, mert erre a napra mindenkinek elég volt az utazásból. Ránk esteledik, de egy rövid sétára indulunk a településen, amelyet az öt évvel ezelőtti augusztusi árvíz szinte letarolt. Azok, akik először járnak itt, nem hiszik el a békésen csordogáló érről, hogy milyen borzalmas pusztítást végzett a környékbeli falvakban. A víz egykori szintjét csak a templom falára húzott vonal jelzi, a település szinte újjáépült, nyoma sincs a pusztításnak. Az iskolához érve bámulunk igazán, a rommá lett épület helyén ma modern iskola áll szép külsővel – a felújításában többek közt a Hit Gyülekezete is segített.
A reggel aztán hamarabb eljött, mint ahogy azt leírja az ember: indulunk a Gyimes-völgybe. A csíkszépvízi tónál rövid pihenő, aztán a friss hóban mászunk fel a hágón át a Gyimesek peremére, ahonnan a völgybe tekeredik lassan az út. A hat évvel ezelőtti árvíz pusztítása itt sem látható már, csak a képek őrzik, és reményeink szerint minket is megőriztek emlékeikben az emberek, hiszen a maihoz hasonlóan komoly segélyszállítmánnyal érkeztünk, akkor először, a völgybe. Az ezeréves határnál járunk, ahol Deáky András iskolaigazgató fogad bennünket örömmel. Lerakodunk némi élelmiszert, majd máris a segélyszállítmányt osztjuk: először egy kilencvenhat éves néninél, akinek hetvenhét éves lányát már ismerősként köszöntjük. Anna néni a nagy árvízkor csókolgatta a pityókát, és arra tanított bennünket, hogy egy részét a zsák krumplinak el kell tenni magnak. Az édesanyját a hosszú élet titkáról faggatjuk. A néni szerint titok nincs, imádkozni kell, és sokat dolgozni, na meg itt élni a völgyben, a természet közelében. Könnyezve köszöni meg a segítséget, mert a cukor, a liszt, az olaj és a zsák pityóka neki valóságos vagyon. A krumplit elrakja, és ősszel visszavár bennünket a pityókaszedésre, majd meglátjuk, mennyit terem az a zsák krumpli, amit tőlünk kapott.
Hargita megye határát a faluszélén hátrahagytuk, ezért már a büszke Bákó megyében vagyunk, ahol a falu iskolája egyedüli magyar tanítási nyelvű iskolaként működik. Az iskola frissen van felújítva, uniós pénzből szinte átépítették, de tanszerre, székre, padra már nem futotta. Az izgatott gyerekek egész nap vártak bennünket, készültek mesével, tánccal, Kossuth-nótával. Egy-egy könnycseppet elmorzsol mindenki óvatosan, Pesttől egy fél világgal arrébb máshogy dobban a nóta ütemére a szív. Száznyolcvan gyerek tanul ebben a kis iskolában, és valóságos csoda, hogy magyar nyelven, mert a szórványnak számító település iskolája egy szinte teljesen román megyében egyedülálló.
Aztán szívélyes marasztalás ide vagy oda, újra autóban talál minket a déli harangszó. Bákó az úti cél, és még tovább Moldvában hetven kilométerre – szól az útleírás, mert a GPS itt már kiakad. Hosszú bolyongás után egy hegyoldalból elénk tűnik Magyarfalu és benne a picike iskola, ahol százhetven gyerek tanul magyarul, de csak tanórán kívül, reggel vagy délután és este. A pici házban két tanár tart órákat, míg egy helybéli asszony a meséket és táncokat tanítja a gyerekeknek. A gyerekek énekelnek nekünk, míg mi a málnaszörppel ízesített teát szürcsöljük, aztán beszélgetünk, míg az este ránk öregszik, és csak utána indulunk vissza Udvarhelyre.
A reggel hamarabb ébreszt bennünket, mint ahogy vártuk, de nincs idő a lustálkodásra, sietünk a bikafalvi iskolába, hajt bennünket a kíváncsiság. Az iskola talán az egyik legszebb épület a környéken, belül pedig nagyon otthonos. Az árvíz utáni állapotnak nyoma sincs, az udvar is rendezett, a tanár néni köszöni szépen a segítséget, és büszkén mutatja be nebulói tudását. Dalolnak, furulyáznak, de az utolsó dallam végén mi már indulunk Gagyra, ahol a polgármester várja a hites adakozókat. Az út mellett egyszerre múlt századbeli putrikat látunk, később derül ki, hogy ide jöttünk. A polgármester szabadkozik a telep miatt, de elismeri, hogy mióta a marosvásárhelyi Hit Gyülekezete foglalkozik az ott élőkkel, valami más mentalitást lát az emberekben. „Megmozdult valami bennük, imádkoznak mindennap, és úgy látom, meg akarnak ezekből a borzasztó életkörülményekből szabadulni” – mondja, majd egy tízgyerekes családfőt szólít elő, akinek igencsak elkél a segítség. A nagy bajuszú ember igen restelkedik, de végül komoly arccal köszöni meg a segítséget. Ígéri, hogy nem marad adósunk, nyárra visszavár bennünket egy bográcsos pityókatokányra. Kezet ad rá – ez pedig errefelé felér egy közjegyző előtti szerződéssel.

Olvasson tovább: