Kereső toggle

A székely hős, aki levette a lopakodót

Dani Zoltán nyugalmazott szerbiai ezredes története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A jugoszláv hadsereg szombaton este 9 óra tájban lelőtte a NATO egyik F–117 (lopakodó) típusú gépét a vajdasági Budjanovci falu közelében. Az első, még hézagos értesülések szerint a lelőtt gép a nevezetes együléses támadógép, a NATO légierejének büszkesége, amelyet legyőzhetetlen harci gépnek tartanak. Szemtanúk szerint miután eltalálták, a gép megtorpant, mintegy harminc másodpercig lebegni látszott a levegőben, majd tűzgömbbé változott, és lezuhant a falu mellett. (A Tanjug jugoszláv hírügynökség jelentése 1999. március 28-án)

Évekig titkolták, tíz esztendővel a történtek után azonban már nyíltan - és érthető módon büszkén - beszélnek az emlékezetes eset részleteiről szerb oldalon. A NATO-bombázások elején a szövetséges erőknek „mélyütést" bevitt zászlóalj parancsnokáról dokumentumfilm készült, őt és társait szerb hősként tisztelik. Annak ellenére is, hogy a nyugalmazott ezredes nem szerb, hanem székely magyar: Dani Zoltánnak hívják.

„126 éve telepítettek be erre a vidékre székelyeket, ők építették a Duna gátjait. Szolgálataikért cserébe földet is kaptak, letelepedhettek. Azóta élünk itt, őrizve magyarságunkat" - avat be a térség és egyúttal saját családja múltjába a Belgrádhoz közel eső Kevevárán Dani Zoltán. Mindez nem pusztán érdekesség: a jugoszláv hadsereg egykori tisztje örökölte ősei csavaros észjárását, furfangját, ami ezúttal katonai formában nyilvánult meg.

18 másodperc

Amikor 1999. március végén megkezdődtek a szövetségesek légicsapásai, a Belgrád védelméért felelős 250. dandár 3. zászlóalja ugyanazzal az orosz légvédelmi rakétarendszerrel volt felszerelve, mint a többi egység. Dani Zoltán - akkor még alezredesként - felhívta felettesei figyelmét, hogy némi átalakítással megoldható lenne, hogy radarjaikon észlelhetővé váljanak az addig láthatatlannak hitt amerikai lopakodók, és más, radarvédelmi rendszerrel ellátott harci repülők. „Akkor már évek óta nem fért a fejembe, miként lehetséges, hogy egy repülőgépet nem észlel a radar. Ahogy a szakirodalmat tanulmányoztuk az egyik kollégámmal, feltűnt, hogy maguk az amerikaiak is úgy fogalmaztak az F-117-essel, vagyis a lopakodóval kapcsolatban, hogy alacsony észlelhetőségű - vagyis nem láthatatlan! Arra gondoltam, hogy akkor ez csak amolyan reklámfogás lehet" - emlékszik vissza. Az újítást azonban - amelyről ma is csak annyit árul el, hogy egyszerű, pénzbe szinte alig kerül - nem engedélyezték a felettesei. Ezért saját egységénél próbálta ki, mondván, nem akar később élete végéig azon tépelődni, bevált volna-e az elképzelése, vagy nem.

„1999. március 27-én este 8 óra után jött a parancs, hogy kapcsoljuk be a radart. Bár tudtuk, hogy vannak gépek a levegőben, semmit sem láttunk a kijelzőn. Amikor viszont beiktattuk azt a kis változtatást, amit elterveztem, hirtelen feltűnt a cél. Miután befogtuk, kiadtam a tűzparancsot: két rakétát vezettünk rá, és levettük. Az egész 18 másodpercig tartott, ami azért lényeges, mert ha beléptünk volna a huszonegyedik másodpercbe, a szövetségesek észleltek volna bennünket, és kitűnő célponttá válunk" - mondja az egykori parancsnok.

Mint kiderült, a lelőtt - vagy ahogy Dani Zoltán mondja, „levett" - gép egy bevetésről visszatérő lopakodó bombázó volt. A még időben katapultált pilótát a szövetséges erők kimenekítették a szerb területről. A szerb sikerről szóló beszámolók a lopakodó roncsai mellett ünneplő helybeliekről készült fotókkal együtt azonnal bejárták a világsajtót, és bár a háború kimenetele nyilvánvalóan nem lehetett kétséges, a párhuzamosan zajló „médiaháborúban" óriási fegyvertény volt Daniék „hőstette". Már csak azért is, mert azt megelőzően összesen hat F-117-es gép zuhant le, ám egyik sem fegyveres konfliktusban, hanem technikai problémák és balestek következtében.

Kilenc élet

Dani Zoltán azt mondja, a világraszóló találatot követően minden zászlóaljnál telepítették a találmányát, a többiek mégsem jártak egyértelmű sikerrel. „Többen mondták, hogy volt találatuk, és a roncsokat csak azért nem találták meg, mert nem szerb területen zuhantak le a gépek, vagy éppen a Dunába estek. Ugyanakkor mi a lopakodón kívül levettünk egy F-16-os vadászgépet és egy B-2-es Spiritet is, igaz, ez utóbbi a mi esetünkben is elérte a horvát légteret. A mi titkunk nemcsak a technikában rejlett, hanem az összeszokottságban is. Már a háború előtt sokat tréningeztünk, és kiválóan együtt tudtunk működni. Ezt bizonyítja, hogy bár állandóan változtatni kellett a helyzetünket, vaksötétben, világítás nélkül több mint 100 ezer kilométert kellett megtennünk a háború idején, még egy autóbalesetet sem szenvedtünk. Ráadásul összesen 23 rakétát lőttek ki ránk, de mindegyiket sikerült eltérítenünk" - magyarázza a nyugalmazott ezredes.

Emberei egyébként is tűzbe mentek volna székely parancsnokukért: a kilencfős csapatban meggyő-ződésként élt ugyanis, hogy kilenc élete van, és ebből még csak hármat „használt el". Ezt arra alapozták, hogy Dani Zoltán korábban háromszor menekült meg közvetlen életveszélyből.

A délszláv háború idején Zágráb mellett egy kaszárnyában szolgált. Előbb egy részeg horvát vadász lőtt rá sörétes puskával, ő azonban reflexszerűen lehajolt, így csak néhány sörét „kopogott" az egyenruháján; következő alkalommal pedig a sisakján kapott gellert egy ellenséges lövedék. Harmadik alkalommal egy kocsmában egy részeg szerb katona rántotta le a székről, és lőtte mellbe közvetlen közelről, miután meghallotta, hogy magyarul beszél. „Tudtam, hogy a golyó be kellett hogy hatoljon a tüdőmbe, de furcsa módon továbbra is könnyen tudtam lélegezni. Kiderült, hogy a pénztárcámban őrzött kofferkulcson szabályosan kettévált a golyó, és az ingemet ugyan szétszakította, de rajtam egy karcolás sem volt" - meséli.

A hiányzó betű

A háború után a harmadik zászlóalj minden tagját előléptették, valamint - kivéve Dani Zoltánt - kitüntetésben részesítették. „Azt gondolom, nem az én problémám, hogy ez a kitüntetés elmaradt, hanem a feletteseimé. Érezhető volt, hogy nemkívánatos személlyé váltam: bedugtak egy irodába, hogy a jövőben ott dolgozzak, de nem sokáig bírtam, 2004-ben leszereltem" - mondja a nyugalmazott ezredes, aki nem tudja, hogy a hátrányos megkülönböztetés inkább a magyarságának szólt, vagy a szakmai irigység eredménye volt. „Az biztos, hogy többen mondták már, nincs velem semmi baj, csak az, hogy a nevem végéről hiányzik egy betű: ha Danicsnak hívnának, nem lett volna gond a szakmai előmenetellel" - fogalmaz. Hangjában nyoma sincs a keserűségnek, azt mondja, nem akarja, hogy a sérelmei megrontsák a jövőjét, ezért új fejezetett nyitott. Meg egy pékséget. Családi vállalkozásukban a környék üzletei számára készítik a pékárut. Ezenkívül falusi turizmussal és biciklitúrák szervezésével is foglalkozik. „Számomra nagyon nagy ajándék a család, sajnáltam azokat az időket, amit a feleségem, a két fiam és a lányom nélkül kellett töltenem. Most legalább bepótolunk mindent" - fogalmaz.

A család volt az oka annak is, hogy nem élt a külföldi ajánlatokkal. Keresték Irakból és több arab országból is, hogy váltsa dollármilliókra tudását, de minden esetben nemet mondott. „Boldogok vagyunk itt, és ez sokat jelent. Egyedül nem akartam menni, a családom biztonságát és jövőjét pedig nem akartam kockáztatni" - fogalmazott. Ugyanígy nemet mondott a lopakodó roncsaira vonatkozó ajánlatra is: volt, aki 100 ezer dollárt is fizetett volna, ha megkaphatja a méhsejtszerű műanyag darabot vagy a többek között titániumot is tartalmazó olvadt fémötvözetet.

Epilógus

A „levett" amerikai lopakodó pilótája a szlovén származású Dale Zelko volt, aki azóta már szintén nyugdíjba vonult. Dani Zoltán több e-mailt is váltott vele, de mint mondja, a háborúról nem sokat beszéltek eddig. „Örülök, hogy életben maradt, hiszen én nem haragudtam rá. Mindketten profik voltunk, és a munkánkat végeztük. Ha megvalósul a terve, és ellátogat Szerbiába, akkor személyesen is megbeszéljük a történteket egy korsó sör mellett" - mondja Dani Zoltán.

Olvasson tovább: