Kereső toggle

Fent és lent

Riport az ország leggazdagabb és legszegényebb településéről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amíg Budaörsön egy uszoda, egy sportkomplexum és egy új iskola felépítése
jelenti az aktuális városvezetői kihívást, addig a Borsod megyei Csenyétén –
összkomfortos házak híján – a csatornázásnak akkor sem lenne értelme, ha volna
rá pénz. Az előbbi településen alig lehet munkaerőt találni, a másikon szinte
száz százalékos a munkanélküliség. A Gfk Hungária idén is összeállította a
települések vásárlóerő alapján számított sorrendjét. A lista első és utolsó
helyezettjénél jártunk.



Fotó: Somorjai László

Ha a magyar települések városházáinak szépségét hasonlítanánk össze, Budaörs
valószínűleg akkor is az első helyen végezne. Az impozáns, modern épület a város
főútja mentén emelkedik több emelet magasba. Tövében autókat lassító
körforgalom, a főutcával párhuzamosan pedig gondozott parkok jelzik: lehet
valami abban az elemzésben.

Pedig nem volt ez mindig így – idézi fel a múltat a polgármester. 2004-ben
költözött a polgármesteri hivatal ebbe az épületbe, amely évet a beruházások
éveként tart számon az MSZP–SZDSZ színeiben induló politikus: ekkor indult vagy
fejeződött be számos látványos városi projekt. Wittinghoff Tamást (kis képünkön)
először 1991-ben választották Budaörs első emberévé, azóta folyamatosan élvezi a
helyiek bizalmát. Arra, hogy mi a nagy titok, azt feleli: „elsősorban a
befektetői érdekek figyelembe vétele”.

Budaörs: arccal a komplexumok felé

Ugyanezt a tényt egy, a főúti kocsmából hazafelé igyekvő ötvenes férfi kissé
keményebb szavakkal írja le: „Eladták fél Budaörsöt.” Ennek ellenére a már
nyugdíjból élő férfi elégedett a fejlesztésekkel, „a polgármester is jól végzi a
dolgát, és aki akar, tud itt munkát szerezni”. „Nyugdíjból persze nehéz megélni,
de ez mindenhol így van” – zárja rövidre, majd az elköszönésnél inkább azt kéri,
a lakcíme helyett a helyi kocsmába küldjem a tiszteletpéldányát, mert nem akarja
elárulni a nevét.

A főtértől lejjebb egy átlagos, néhány emeletes házakból álló lakótelep van. Az
ottani játszótéren a fiával játszó fiatal anyuka „tudja, de nem érzi, hogy ez
lenne a leggazdagabb település”. Mint mondja, ötfős családjukból mindenki a
fővárosba jár dolgozni, mert erre itt nem nagyon van lehetőségük. „Épül, szépül
a város, de ez az egyéni emberekre nem vonatkozik” – mondja félig mosolyogva,
félig beletörődve, aztán hozzáteszi: „Legalábbis ránk nem.”

A polgármester beszámolója szerint az idei évben 16 milliárd forintot tesz ki a
költségvetésük, amiből 5 milliárdot tisztán fejlesztésekre, beruházásokra tudnak
fordítani. A megdöbbentően magas, körülbelül egyharmados arányszám Wittinghoff
Tamás szerint elsősorban a prosperáló vállalkozásoknak köszönhető, amelyek a
rendszerváltás után betelepülve máig meghatározó részt fizetnek be a város
adókasszájába. „Tavaly például 21 százalékkal több iparűzési adót fizettek be a
vállalkozások, mint 2006-ban” – sorolja a következő elképesztő adatot.

„Hát, ez a város sokkal szebb, mint Törökbálint, ahol én lakom” – ezt már egy
hölgy mondja, aki épp a lakótelep melletti megállónál szállt le a buszról. A
buszmegállótól néhány méterre egy felirat, amely szerint a helyiek segítségére
is számítanak a parkok tisztán tartásában: „Szeretem a városom, szeretem a
kutyám, ezért összeszedem.”

Mivel szinte minden megkérdezett a parkosított környezetben méri a fejlődést,
megkérdezem az ezen épp két kézzel dolgozó munkásokat. A negyvenes éveiben járó
Erzsébet gyomlálás közben mondja el, hogy már négy és fél éve dolgozik
alvállalkozón keresztül az önkormányzatnak, a bérezése „közepes, de legalább
biztos”. Azt már fiatalabb társa, Katalin árulja el, hogy a hajléktalanokkal
rendszeres konfliktusban vannak, bár „egy ideje elpaterolták innen őket, azóta
meg amott lent tanyáznak mindig. Én csak azt nem értem, hogy mi, akik dolgozunk
rendesen, kevesebb támogatást kapunk, mint azok, akik a kenyér helyett is felest
vesznek a kocsmában.” Egyébként egyikőjük sem budaörsi, de mikor újra
nekilendülnek a munkának, biztos, ami biztos, még utánam kiabálják: „Rosszat ne
írjon Budaörsről, csak jót!”

István helyi vállalkozó, építőanyag-kereskedéssel foglalkozik. Jókedvűen
válaszol a kérdéseimre: a főúton van az irodája, tíz éve él Budaörsön, és ebben
az évtizedben szerinte látványos fejlődésen ment át a város. Vállalkozóként az a
tapasztalata, hogy nehéz megfelelő helyi embert találni egy munkakör
betöltésére.

Ez a polgármester szerint sem véletlen: „A munkanélküliség nálunk egy százalék
körül mozog, míg az országos átlag 7,6 százalék. Nagyjából ugyanannyian járnak
ide a fővárosból dolgozni, mint amennyien oda ingáznak Budaörsről.”

És hogy tényleg vannak olyanok, akik „az ingüket is eladnák egy felesért”, azt
már László erősíti meg. Ő tudja: az egyik helyi kocsma tulajdonosa. A multikkal
ő is nehezen tud versenyezni, pedig a – meglepően kulturált környezetű –
kocsmáját még apja alapította. „Nem tudom, hogy a polgármester hogy dolgozik,
nem látom munka közben, a parkok tényleg szépek, de ez hadd ne legyen már
kiváltság. Én viszont nem annak adnám a sok támogatást, aki még aznap elissza
itt nálam, hanem a sérült és tehetséges gyerekeket kéne támogatni.”

A város alapvetően más problémákkal küszködik, mint a legtöbb település. Az
egyik járókelő legjobban a kerékpárutat hiányolja. Wittinghoff Tamás szerint az
előttük álló kihívás az, hogy az intézményrendszerük lépést tudjon tartani a
lakosság számának folyamatos emelkedésével. „Hamarosan városi uszodát és
sportcsarnokkomplexumot adunk át, és egy új, 24 tantermes iskola építése előtt
állunk, de még ez is csak enyhíteni fog a szükségeken.”

Csenyéte, a híradók kedvence

„Nézze uram, itt már valóságos népvándorlást rendeztek a tévések. Ide jönnek
szörnyülködni, aztán lemegy pár vágókép a híradóban, de a legtöbben nem is
sejtik, hogy mit össze küszködünk itt” – jut eszembe Kéri Zoltánné polgármester
asszony (kis képünkön) keserű megjegyzése, miközben egy vályús, kátyú lyuggatta,
„egysávos” bekötőúton megérkezem a Cserehát festői lankái között megbúvó
zsáktelepülésre, Csenyétére. A faluvezető akkor pirított rám, amikor néhány
nappal korábban telefonon interjút kértem tőle. Miután biztosítottam, hogy
valóban érdekelnek a problémáik, megenyhült kissé, így összejött a találkozó.



Fotó: Sebestyén István

„Csenyéte múltja az 1200-as évekig nyúlik vissza, fénykorában jómódú
parasztcsaládok lakták. A 19. században három roma família telepedett le itt,
mára 99 százalékban cigányok népesítik be a falut. A magyarok kihaltak vagy
elvándoroltak” – sorolja immár készségesen a tényeket Kéri Zoltánné a felújított
polgármesteri hivatal puritán és fűtetlen irodájában. A statisztikai adatok
megdöbbentőek: a falu 515 lakosa közül 256 tizennyolc év alatti, miközben a
hatvan év felettiek mindössze húszan vannak. A lakosság az elmúlt tíz évben
megduplázódott – és még nincs vége: a helyi lányok gyakran már tinédzserként
szülnek, és nem ritka a 6-7 gyerekes család. Sok más kistelepüléssel ellentétben
itt nem is panaszkodnak a létszámra az alsótagozatos iskolában, illetve az
óvodában.

Csenyétén a 128 millió forintos költségvetést 18 millió forintos hiány terheli.
A polgármester büszkén említi, hogy ennek ellenére van falugondnoki szolgálatuk
és elérhető a családsegítő szolgálat, a házi szociális gondozás és a
közétkeztetés is. Pályázatok útján a középületeket sikerült felújítaniuk, és a
vizet is bevezették minden utcába. Csatornarendszer és vezetékes gáz viszont
nincs. Nem is kell: alig van összkomfortos ház, a gázfűtést pedig senki sem
tudná megfizetni.

A legnagyobb probléma, hogy munkalehetőség az egész térségben nincs, főleg a
szakképzetlen csenyétei cigányok számára. A Cserehát elmaradottságának egyik fő
oka, hogy a trianoni határok a helyi mezőgazdaságot elvágták fő piacától, a
határon túli kisvárosoktól; a rendszerváltás során pedig a környékbeli nagyipar
is tönkrement, így újra tömegek kerültek utcára.

„Kihasználjuk ugyan a közmunkaprogramokat, de sajnos sokan már elfelejtették,
vagy meg sem tanulták, hogy mit jelent dolgozni, gyakorlatilag alkalmatlanok
erre” – panaszolja Kéri Zoltánné. Emiatt életformává merevedett a segélyből, a
családtámogatásból, illetve a (rokkant) nyugdíjból való élés. És persze itt is
hódít a kamatos pénz.

A 100-110 csenyétei család döntő többsége rendszeresen igénybe veszi az
uzsorások „szolgáltatásait”.

„Múltkor kérdezem a hatgyerekes családapát, hogy Karcsi, aztán a több mint
százezer forintos családi pótlékból és segélyből legalább bevásároltak-e. Azt
mondja, nem, mert mindet elvitte az uzsorás. Sokszor nemcsak pénzt, hanem
élelmiszert is adnak 100 százalékos kamatra, de olyan is előfordult, hogy néhány
szerencsétlen némi készpénzért áruhitelt vállalt be a megbízó helyett” –
ecseteli a polgármester, aki szerint az államnak jobban kellene figyelnie arra,
hogy kinek a zsebébe vándorolnak a szociális alapon kifizetett pénzek.

Amikor a helyiek egyéni felelősségéről kérdezem, a faluvezető beismeri: lehet,
hogy néha túlságosan sokat segít, és ettől vannak, akik elkényelmesednek. „Egy
alkalommal az egyik roma asszony pénzt kért tőlem, hogy meglátogathassa beteg
kislányát a kórházban. Mondtam, pénzt nem tudok adni, de beviszi a falugondnoki
autó. Ennyiben maradtunk. Néhány óra múlva a körjegyzőt hívták a
minisztériumból, hogy mit képzelnek maguk, hogy így bánnak a cigányokkal. Az
asszony nyilvánvalóan »feljelentett«” – meséli. Hozzáteszi: az eset arra is
rávilágít, hogy „fent” elfeledkeztek róluk, és csak statisztikai adatokként
léteznek a döntéshozók íróasztalán.

Akadnak azonban biztató példák is. A 20 éves Adu Ilona kárpitosként végzett a
szakmunkásképzőben. Rátermettségét észrevéve a polgármester a családsegítőhöz
protezsálta be – ő a helyi ügyintéző. „Szeretnék kijutni innen, ezért tanultam.
Jó lenne, ha nem kallódnék el, és a gyerekeimnek azt tudnám majd mondani, hogy
kövesd a példámat, tanulj te is” – hangsúlyozza. A családalapításon még nem
gondolkozik, mert előbb szeretne biztos egzisztenciát, és egy olyan férjet, aki
el tudja tartani.

A faluban szociális gondozóként és ápolóként dolgozó Kótai Évi hasonlóan
gondolkozik. A 22 éves lány szakmája mellé az érettségit is szeretné letenni és
nagy álma, hogy egy kórházban dolgozhasson. Úgy véli, csak a példamutatás
segíthet a többieknek: „A kisebbek gyakran mondogatják, hogy felnőttként
dolgozni szeretnének, mint én.”

Példájuk azonban sajnos nem általános. A faluban tett séta során tucatnyi fiatal
gyűlik körém. A prímet a 22 éves Kótai Béla és a 26 éves Kiss István viszik.
Béla – aki egy év két hónapot ült csoportos rablásért – előzékenyen felajánlja,
hogy elkísér, és a testőri szerepet is elvállalja. Öt általánost végzett,
munkája nincs, segélyből él, meg hát „ebből is, abból is”. Betérünk egy
családhoz, ahol a két szülő hét gyerekkel él egy fedél alatt. A rokkant családfő
bizalmatlanul méreget, annyit mégis elárul, hogy havi 140 ezer forintot kapnak
az államtól. István – aki a helyi iskola pedellusaként dolgozik, de van
nehézgép-kezelői bizonyítványa is – később megjegyzi, a legtöbb családnál nem
mérvadó, hogy mennyi a bevétel, hiszen az uzsorás úgyis elviszi. „Korábban én is
foglalkoztam kamatos pénzzel, de abbahagytam. Az élettársammal arra gondoltunk,
hogy az Isten ver miatta, ezért nem lehet gyerekünk” – avat be magánéletébe.

A séta végén István meghív egy kávéra. Arról panaszkodik, mennyire nehéz munkát
találni. Felvetem, hogy ha tanulnának, talán több esélyük lenne. „Tanulni? Innen
csak reggel meg este jár busz, a világ végén vagyunk” – vág vissza. Amikor a
jövőről kérdezem, a válasz az, hogy „majd csak lesz valahogy”.

Béla közben „le akar venni” egy liter benzinnel, és a cipőm is megtetszik neki,
de nem alkuszom. Inkább elindulok hazafelé. A zsákfalut elhagyva arra gondolok,
vajon lesz-e valaha innen kivezető út. Válasz egyelőre nincs.

Olvasson tovább: