Kereső toggle

Aki megtanult előrenézni

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Répássy Tamás fehér furgonja éppen a fűre kipakolt marokkói bútorok mellett
gurul el, hogy beálljon szokott helyére. Ő talán az egyetlen olyan bérlő a
telepen, aki nem kereskedőként hasznosítja parányi házát.



Fotó: R. T.

A harminchat éves asztalos műhellyé alakította az egykori raktárt, amelynek
irodájából kicsiny lakószobát alakított ki magának. Mindez nem teljesen legális,
ő mégis szeret itt lakni. Van itt tévé, számítógép, ám legjobban mégis a csöndet
szereti. Olyanok itt az esték, mintha otthon lenne szülőfalujában, az Eger
mellett fekvő Sirokon. Édesanyja még ma is a településen él. Hacsak teheti,
meglátogatja. Nagyon szeret vezetni. Éveken át Trabanttal közlekedett, csupán
fél éve jár új autójával. A házhoz érve azonban időbe telik a kiszállás. Tamás
ugyanis 1997-ben történt balesete óta kerekes székben ül. Lábait nem tudja
mozgatni. Speciálisan átalakított autójának vezetőüléséről kihajolva rakja össze
kocsiját, hogy aztán abba átülve a maga készítette rámpákon hajthassa fel magát
műhelyének ajtajáig.

A fiatalember még huszonöt éves sem volt, amikor Sirok közelében testvérével
együtt országúti motorbalesetet szenvedett. Öccse agyrázkódással megúszta a
tragédiát, őt azonban azonnal a műtőbe vitték. Több sérült csigolyáját is
rögzíteni kellett. Már a miskolci kórházban megmondták neki, hogy az alsó
végtagjait többet nem fogja tudni mozgatni. Ő ennek ellenére még a négy hónapos
rehabilitáció után is hosszan bízott a csodában. Szavai szerint két évre volt
szüksége ahhoz, hogy teljesen elfogadja mai önmagát.

Tamás mindig is az asztalospályára készült, kisgyermekkora óta tudta, hogy fával
szeretne foglalkozni. A szakma megszerzése után néhány évet dolgozott az Egri
Bútorgyárban, de az egyforma munkadarabok egyre jobban untatták, így albérletet
fizetve már húszévesen a fővárosban vállalt munkát. A fához való vonzódásából a
baleset után is erőt tudott meríteni. Miután deréktól fölfelé teljesen ép
maradt, így továbbra is a szakmában próbált dolgozni. Ám egyre többször érezte
magát fölöslegesnek a műhelyekben: nem szóltak ugyan sehol, mégis sokszor tűnt
úgy számára, mintha jelenléte zavarná a többieket.

Bár ezután csak heti néhány napot dolgozott, a maga nem mindennapi
munkamódszerével egyre nehezebben tudott beilleszkedni az asztalosműhelyek
megszokott világába. Nehezen fért a gépekhez, s kerekes székének mozgását
mindenütt kábelek nehezítették. Egyre többet gondolt arra, hogy saját műhelyt
hoz létre, ahol egyedül dolgozhat. Ám erre még várnia kellett.

Három évig a Mozgássérültek Állami Intézetének volt a lakója, tovább nem tudott
maradni: nehezen viselte a közös hálók világát. Így 2002-ben egy évre hazament
édesanyjához. Ám a következő esztendő már ismét egy budapesti albérletben
találta, önkormányzati lakásigénylésére válasz sem érkezett. A sok költözésnek
köszönhetően az esti tagozaton szerzett érettségijének szinte minden osztályáról
másik iskolában kapott bizonyítványt.

Első önálló munkái a Marczibányi téri intézményben élő, szájjal-lábbal festő
művészekhez kötődnek. Először számukra készített faállványokat. Azóta azonban
számos egyéb bútor is az ő keze munkáját dicséri az intézet épületében.

2003-ban a kényszer Tamást is vállalkozóvá tette, így végre önállóan kezdhetett
dolgozni. Az egyik legnagyobb gondot ekkoriban az jelentette számára, hogy sűrűn
változó lakhelyei és bérelt műhelyei sosem estek közel egymáshoz. Kerekes
székkel e távolságok rengeteg értékes időt vettek el tőle. Mai műhelye emiatt is
áll olyan közel hozzá. A kezdetekben a bérleti díj mellett egy állandó
alkalmazottat is fizetett.

Vállalkozásának négy éve alatt fogyatékossága miatt egyetlen alkalommal sem
utasított vissza munkát. Felújított antik bútoroktól a beépített szekrényekig
mindenfajta megrendelést elvállalt. Készített tornác fölé tervezett előtetőt
vagy egész falat beborító üveges könyvszekrényt. Munkáit megismerve a kuncsaftok
egymásnak adták névjegykártyáját. A munkában önmagához is mindig szigorú
szakember segítői között olyan is akadt, aki idősebb volt ugyan nála, mégis azt
mondta, hogy azért szeret vele dolgozni, mert mindig tanul tőle valamit.

Bár a négy év alatt Tamás rengeteget dolgozott, sokszor még számla nélkül is
vállalt munkákat. A folyamatos megrendelések ellenére a hónapok végén
rendszeressé vált, hogy a befolyó jövedelem éppen csak fedezte a kifizetendő
számlákat. Minden hónap a túlélésről szólt. 2007-re gyakorlatilag olyan rossz
helyzetbe került anyagilag, hogy júniusban vissza kellett adnia az ipart. Ennek
azonban semmi köze nem volt állapotához, kizárólag a vállalkozással együtt járó
kötelezettségek lehetetlenítették el.

Azóta csupán hobbiból dolgozik, ismerősöknek, rokonoknak készít bútorokat. Nem
tölt napi tizenkét órát a műhelyben. Jut ideje, hogy hazamenjen Sirokra, vagy
barátaival bográcsozzon a kertben. Répássy Tamás ma már szívesebben dolgozik
járóknak, mint mozgássérülteknek. Az utóbbiak ugyanis még mindig nehezebben
hiszik el neki, hogy egy adott munkát valóban el tud készíteni. Pedig ő már nem
akar bizonyítani.

Az asztalos faanyagokkal teli, kőborítású műhelyében a gépek mindegyike a
bőrkötényben dolgozó Tamás kezéhez van igazítva. Ami csak mozdítható, az itt
biztos, hogy gurul.

A saját tervezésű asztallal berendezett szobájában Biblia fekszik az ágya
mellett. A házigazda szavai szerint balesete óta komolyan hisz Istenben.
Csöppnyi szobájának fontos kelléke az ötletfüzet is, amelyben minden eddig
megtervezett bútor vagy egyéb fából készült szerkezet rajza megtalálható.

Répássy Tamás vállalkozásának visszaadása óta főállásban a Mozgássérült Emberek
Önálló Élet Egyesületének sorstársi tanácsadójaként dolgozik. Neki már sikerült
kiszakadnia a mozgássérült világból, így megpróbál másokat is átlendíteni a
holtponton.

Olvasson tovább: