Kereső toggle

Magyarok lábnyoma az orosz havon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Budapesttől kétezer kilométer Moszkva, még nyolcszáz, és Uljanovszkban
vagyok a Volga-parton. A legtöbb ember mint Lenin szülőhelyét ismeri a várost,
amelyet az ősi Szimbirszkről neveztek át a kommunista vezér tiszteletére.
Moszkvával, Szentpétervárral és persze Budapesttel ellentétben a várost vastag
hótakaró borítja, amelyen itt-ott magyarok lábnyomaira bukkanok.

A Balaton Áruházra Zaszvijazzse kerületben találok rá, amelyet a Volgától pár
kilométerre, a vele ellentétes irányba áramló Szvijaga folyóról neveztek el. A
1970-es években magyar kezek magyar alapanyagokból építették az Oroszországban
addig ismeretlen héjszerkezetes technológiával. Az új épületben először rádió-
és tévészerviz működött, áruház csak a posztszovjet időkben.

A rádió- és tévészerviz a fogyasztói magatartás térhódításával hanyatlásnak
indult, míg az autószervizek soha nem látott burjánzásnak indultak. Az üzemben
tartott autók száma évről évre nő, még a – moszkvai és pétervári mércével mért –
nem túl gazdag Uljanovszkban is. A dinamikusan növekvő autóállomány ellenére a
várost borító hó jórészt tiszta.

***

A tiszta orosz tél látványa lelkesítően hat, ugyanúgy, mint a véletlen magyar
vonatkozású találkozások.

– A feleségem a két lányommal Magyarországon él – meséli Szergej, az apósom,
Rosztyiszlav Trofimovics garázsszomszédja, meghallva, hogy az imént érkeztem
Budapestről. Mellesleg autójavítással foglalkozik, és épp most jön a Balaton
Áruházból néhány Magyarországról származó alkatrészszel a kezében. A garázsok
közötti út amúgy a tetőkig be van havazva.

– Alla, a feleségem az 1990-es évek elején kezdett különböző árukkal kereskedni
Budapesten. Úgy megtetszett neki a város, hogy végül a gyerekekkel együtt
letelepedett. A fiam három évvel ezelőtt visszatért, de Alla a lányokkal
továbbra is Magyarországon él. Magam is megfordultam ott néhányszor, voltam
Hévízen és a Balatonon is. Igaz, télen, így a Balaton be volt fagyva.

***

Ugyanazon a napon Rosztyiszlav Trofimoviccsal a városközpontban jártunk. A
megyei közigazgatási hivatal előtt a hó hatalmas kupacokban áll, az oszlopra
emelt Lenin-szobor épp hogy látszik. De nem Lenin kedvéért jöttünk ide.

Pár száz méterrel arrébb a Volga partján egy obeliszk őrzi az internacionalista
ezred harcosainak emlékét. 1918 szeptemberében az internacionalista ezred a
Volgán átnyúló vasúti hidat védelmezte, amely a mai napig az egyetlen üzemelő
híd Uljanovszkban. A rendelkezésre álló adatok szerint a Varga András Gyula
által vezetett internacionalista ezred magyarokból és több más nemzetiségű, a
történelmi Magyarországról származó harcosból állt.

A világ elképesztően kicsiny. Alekszandr Belenykij barátom Budapesten élő
rendező felesége, Nelli, Varga András Gyula vér szerinti lánya.

1918 szeptemberében a hídért folyó csatában Varga súlyosan megsérült, sok magyar
harcos elesett. Néhány magyar név fellelhető a gránittáblákon: Rabuk Mihály,
Husztics János, Horvát István, s.í.t.

A városuk történelmét ismerő uljanovszkiak tisztában vannak vele, itt vörös
magyarok nyugszanak, s bár a kommunizmus rég összeomlott, senkit sem zavarnak
ezek az emlékek. Figyelemreméltóan nyugodt hozzáállás a saját és a közös,
orosz–magyar történelemhez.



Fotók: V. A.

***

Amúgy a helytörténeti múzeum magyarok szerepvállalását taglaló kiállítását
felső utasításra lebontották. A múzeum főraktárnoka, Tatyjana Zagorodnyikova
kérésemre átkutatta a raktárat, de a korábban kiállított tárgyakat nem találta
meg. Amikor szóba hoztam magyar vonatkozású találkozásaimat Uljanovszkban,
teljes természetességgel jegyezte meg: „Az egyik osztálytársam szintén
Magyarországon él. Férjhez ment egy itt tanuló magyarhoz, és elutazott.”

A szovjet időkben Uljanovszkban a magyar ember „megszokott jelenség” volt. Az
itt található katonai főiskolákon és polgári pilótaképző intézetekben tanuló
magyarok nem kevés menyasszonyt vittek haza Lenin szülőföldjéről.

***

A polgárháború után nem minden magyar internacionalista tért haza. Némelyek a
környéken telepedtek le, de sokan költöztek Moszkvába, Szentpétervárra vagy
Szibéria nagyobb városaiba. Néhány kilométerre Uljanovszktól, Jazikovo
településen 1994-ig élt Burai József. Lánya és unokája birtokában levő
dokumentumok szerint 1894-ben született Debrecenben. Részt vett a Szimbirszk
Volga-hídjáért folytatott csatákban, de már 1918-ban leszerelt a Vörös
Hadseregből. Három évvel később költözött Jazikovóba, keresztnevét Oszipra,
családnevét – felesége nyomán – Lonyinra változtatta. Valószínűleg ez a névcsere
mentette meg az 1930-as évek represszióitól.

A sztálini éra letüntével Burai–

Lonyin magyar származását már nem titkolta, a budapesti városi tanács elnöke,
Somogyi Sándor levelére önéletrajzán túl az alábbiakat válaszolta: „Munkámért
cserébe a szovjet kormány mindennel ellátott, ami az élethez szükséges.
Tapasztalom a helyi vezetők és a falumbeli emberek tiszteletét és
megbecsülését.”

A járási lap egyik 1987-es példánya beszámol arról, hogy a polgárháború
veteránját, Oszip Lonyint Magyarországról érkezett mesteremberek látogatták meg.
A beszélgetésben felajánlották neki a hazatérést, amit az öreg harcos
visszautasított, mondván, aligha találna élve valakit rokonai közül.

A nagy orosz telek közepette Burai József – Oszip Lonyin – százéves kort ért
meg. Büszkesége a gondozott kertje volt, bár élete végéig sajnálta, hogy sehogy
sem sikerült szőlőt termesztenie, mint Debrecen határában.

***

A következő napon Uljanovszk központi könyvesboltjában teljesen váratlanul
egy helyben, 2007-ben kiadott magyar–orosz, orosz–magyar szótárra bukkantam.
Semmi ilyesmit nem láttam se Moszkvában, se Szentpétervárott.

***

Fagyos-havas estén indul a vonatom vissza Moszkvába. A kupéban összejött
emberek érdeklődők és közlékenyek. Egyik útitársam, Tatyjana, aki hosszú éveken
át idegenvezetőként tevékenykedett, nem egyszer vitt csoportot Budapestre.
Férjével Szolnokon is élt néhány évet, ahol férje a helyi szovjet laktanyában
nőgyógyászként tevékenykedett. Férje privát praxisában magyar pácienseket is
fogadott, akik közül néhányan most Uljanovszkba járnak hozzá kezelésre.

Tatyjana újabb meglepetéssel szolgál: megnevezi egyik kollégájának a lányát, aki
Debrecenben él.

– Tudja, én jól ismerem az ön kollégájának a lányát – válaszolom legnagyobb
megdöbbenésére –, ő a feleségem egyik közeli barátnője. Uljanovszkban is nagy
barátnők voltak, most Magyarországon barátkoznak.

Olvasson tovább: