Kereső toggle

Titkos üzletek a béketáborban

Hová tűnt a dollármilliárdokat érő titánkészletünk?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nem 22 milliárd dollár államadóssággal, hanem valutatartalékkal hagyhattuk
volna magunk mögött a szocializmust, ha nem „ajándékozzuk” a Szovjetuniónak
rendkívül értékes titánkészletünket. Legalábbis ezt állítja egy főorvos és egy
gépészmérnök – évtizedes kutatómunkájukra hivatkozva. Az illetékes természetesen
cáfol.



Dr. Balogh Zoltán főorvos

Fotó: Somorjai Lásszló

Balogh Zoltán reumatológus főorvost 1987-ben nevezték ki a hévízi-gyógyfürdő
és kórház igazgatójává, hogy felépítse az egy évvel korábban leégett tóépületet,
és helyreállítsa az intézmény működését. Hamar kiderült azonban, hogy vannak
súlyosabb problémák is Hévízen: Magyarországon a hatvanas évek óta folyt a
karsztvízrendszer alatti szén- és timföldbányászat, ami a kristálytiszta
karsztvízréteg fokozatos vékonyodásával, és a víz eltékozlásával járt. 1987-ben
újabb tízméternyi karsztvízréteg kiemeléséről határoztak az illetékesek, hogy a
Hévíztől 30 kilométerre található nyírádi térségből kinyerhessék a bauxitot.

Eltűnik a tó

Balogh Zoltán – mint a Hévízi-tó és kórház üzemeltetője – nem volt hajlandó
aláírni az erre vonatkozó határozatot, mert tisztában volt vele, hogy így
megszűnne az a túlnyomás, amely által a gyógyvíz beáramlik a tó medrébe.
„Kiszippantották volna a tavat, sőt, rövid időn belül a budapesti gyógyforrások
is elapadtak volna, hiszen a Dunántúl karsztvízkészlete összefüggő rendszert
képez” – magyarázta a rendszerváltás előtt komoly bátorságot igénylő lázadása
okát a Heteknek Balogh doktor.

A hosszas csatározás – melyben részt vett többek között Kapolyi László akkori
ipari miniszter – végül meghozta az eredményt: a Grósz Károlyt váltó Németh
Miklós kormányfő – állítólag a fokozódó népharag hatására is – leállíttatta a
tervet.

Fegyveres kísérettel ismeretlen helyre

A történet azonban – legalábbis Balogh Zoltán számára – ekkor kezdett
érdekessé válni: a főorvos ugyanis nem értette, miért éri (érte) meg drága
eljárással víz alól felhozni a bauxitot (egy köbméter bauxit kinyeréséhez ki
kellett szivattyúzni 200 köbméter ivóvizet, melynek 60 százalékát a Dunába
eresztették), amikor a környéken öt, a vízréteg felett elhelyezkedő
bauxitlelőhely volt ismert. Mi tudhat az irdatlan költséggel kinyert nyírádi
bauxit, hogy még a Hévízi-tavat, a budapesti gyógyfürdőket és a Közép-Dunántúl
ivóvízbázisát is beáldozták volna érte?

Balogh Zoltán hosszú kutatómunkába fogott, melynek során megismerkedett Mihala
Ferenc gépészmérnökkel, akitől megtudta: a nyírádi bauxit titka a benne lévő
fémtitán, ez a rendkívül értékes, stratégiai nyersanyag.

Mihala Ferenc – címzetes egyetemi docens – ma 83 éves, kecskeméti nyugdíjas.
1974-ben a Nehézipari Minisztérium mérnökeként az úgynevezett titánprogram
vezetőjévé nevezték ki: ki kellett dolgoznia a titánérc feldolgozásának
módszerét. A kísérletek sikerrel jártak, ám Mihala nem értette, miért nem vonták
be a folyamatba Gillemot (Zsilmó) László professzort, aki Magyarországon
mindenkinél jobban értett a titánhoz.

Mihala is a múlt nyomába eredt, és kiderítette: 1949-ben Európában az elsők
között Gillemot professzor kezdett kutatásokba a titánnal kapcsolatosan.

Sikereit bizonyítja, hogy a hazai nyersanyagból történő fémtitán előállításáért
1957-ben Kossuth-díjat kapott. Annál meglepőbb tehát, hogy 1958-ban
kutatóintézete összes műszerét és a teljes dokumentációt teherautókra rakva,
fegyveres védőkísérettel „ismeretlen helyre” szállították.

„Érthetetlennek tűnt, miért kellett a professzornak annyit kínlódnia, amikor a
Tudományos Akadémia minden évi jelentésében dicsérte az eredményeit” – mondta a
Heteknek Mihala Ferenc.

Cserekereskedelem

Balogh Zoltán – többek között Mihala információira, illetve a titkosítás
alóli levéltári iratokra alapozva – arra a következtetésre jutott, hogy Gillemot
professzor ellehetetlenítése, illetve a Hévízi-tó – hajszál híján megúszott –
tönkretétele egy tőről fakad.

A nyirádi bauxit olyan magas arányban tartalmazott fémtitánt, hogy kinyerése
minden pénzt megért. Csak sajnos nem nekünk, hanem a Szovjetuniónak. Az 1962-ben
Apró Antal miniszterelnök-helyettes által aláírt, húsz évre szóló szovjet–magyar
timföld-alumínium szerződés értelmében a magyar nyersanyagot a Szovjetunióba
szállították, ott feldolgozták, és alumíniumként kaptuk vissza.

A hivatalos indoklás szerint erre azért volt szükség, mert Magyarország nem
rendelkezett feldolgozó kapacitással. Mihala Ferenc máshonnan közelíti a
kérdést: „A nyírádi bauxit az alumínium szempontjából kifejezetten gyenge
minőségű volt, ráadásul a víz alól kellett felhozni. A benne lévő titán értéke
viszont kimagaslott. A hülyegyerek is rájött volna, hogy óriási üzlet, ha
elviszik a bauxitot, visszahozzák az alumíniumot, a titánt viszont megtartják
maguknak. Ehhez még KGB-iskola sem kellett” – vélekedett Mihala.

Korabeli szakértői becslések szerint Magyarország mintegy 4 millió tonna
fémtitánnal rendelkezett. A titán világpiaci ára 1974-ben – amikor az ország az
első százmillió dolláros hitelt kényszerült felvenni – kilogrammonként tíz
dollár volt.

Stratégiai fém

Részlet abból a levélből, melyet az Orbán-kormány tárca nélküli minisztere
küldött válaszul Mihala Ferenc kérdéseire

Tisztelt Mihala Úr!

…

Az említett kutatásokkal összefüggésben megállapítható, hogy az 1950-es években
az ún. fémtiszta titán ára magas volt, valamint rendkívüli stratégiai
jelentőséggel bírt. … Dr. Gillemot fia által megerősítést nyert, hogy az
említett kutatásokat a professzornak utasításra kellett befejeznie, az
egyetemről az ún. zárt zónából a teljes dokumentációs anyagot védőkíséret
mellett ismeretlen helyre szállították.

Budapest, 1999. július 5.

Üdvözlettel, Dr. Szabó Gábor

Kossuth-díj titánért



Gillemot László

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az 1957. évi Kossuth-díjak
odaítéléseiről.

A Kormány … a Kossuth-díj II. fokozatával tünteti ki Gillemot Lászlót, a Magyar
Tudományos Akadémia levelező tagját, egyetemi tanárt, a hazai nyersanyagokból
történő titángyártás módszerének elvi kidolgozásáért és félüzemi
megvalósításáért. (Magyar Közlöny)

Olvasson tovább: