Titkos üzletek a béketáborban

Dr. Balogh Zoltán főorvos
Fotó: Somorjai Lásszló

Balogh Zoltán reumatológus főorvost 1987-ben nevezték ki a hévízi-gyógyfürdő és kórház igazgatójává, hogy felépítse az egy évvel korábban leégett tóépületet, és helyreállítsa az intézmény működését. Hamar kiderült azonban, hogy vannak súlyosabb problémák is Hévízen: Magyarországon a hatvanas évek óta folyt a karsztvízrendszer alatti szén- és timföldbányászat, ami a kristálytiszta karsztvízréteg fokozatos vékonyodásával, és a víz eltékozlásával járt. 1987-ben újabb tízméternyi karsztvízréteg kiemeléséről határoztak az illetékesek, hogy a Hévíztől 30 kilométerre található nyírádi térségből kinyerhessék a bauxitot.

Balogh Zoltán – mint a Hévízi-tó és kórház üzemeltetője – nem volt hajlandó aláírni az erre vonatkozó határozatot, mert tisztában volt vele, hogy így megszűnne az a túlnyomás, amely által a gyógyvíz beáramlik a tó medrébe. „Kiszippantották volna a tavat, sőt, rövid időn belül a budapesti gyógyforrások is elapadtak volna, hiszen a Dunántúl karsztvízkészlete összefüggő rendszert képez” – magyarázta a rendszerváltás előtt komoly bátorságot igénylő lázadása okát a Heteknek Balogh doktor.
A hosszas csatározás – melyben részt vett többek között Kapolyi László akkori ipari miniszter – végül meghozta az eredményt: a Grósz Károlyt váltó Németh Miklós kormányfő – állítólag a fokozódó népharag hatására is – leállíttatta a tervet.

Fegyveres kísérettel ismeretlen helyre

A történet azonban – legalábbis Balogh Zoltán számára – ekkor kezdett érdekessé válni: a főorvos ugyanis nem értette, miért éri (érte) meg drága eljárással víz alól felhozni a bauxitot (egy köbméter bauxit kinyeréséhez ki kellett szivattyúzni 200 köbméter ivóvizet, melynek 60 százalékát a Dunába eresztették), amikor a környéken öt, a vízréteg felett elhelyezkedő bauxitlelőhely volt ismert. Mi tudhat az irdatlan költséggel kinyert nyírádi bauxit, hogy még a Hévízi-tavat, a budapesti gyógyfürdőket és a Közép-Dunántúl ivóvízbázisát is beáldozták volna érte?
Balogh Zoltán hosszú kutatómunkába fogott, melynek során megismerkedett Mihala Ferenc gépészmérnökkel, akitől megtudta: a nyírádi bauxit titka a benne lévő fémtitán, ez a rendkívül értékes, stratégiai nyersanyag.
Mihala Ferenc – címzetes egyetemi docens – ma 83 éves, kecskeméti nyugdíjas. 1974-ben a Nehézipari Minisztérium mérnökeként az úgynevezett titánprogram vezetőjévé nevezték ki: ki kellett dolgoznia a titánérc feldolgozásának módszerét. A kísérletek sikerrel jártak, ám Mihala nem értette, miért nem vonták be a folyamatba Gillemot (Zsilmó) László professzort, aki Magyarországon mindenkinél jobban értett a titánhoz.
Mihala is a múlt nyomába eredt, és kiderítette: 1949-ben Európában az elsők között Gillemot professzor kezdett kutatásokba a titánnal kapcsolatosan.
Sikereit bizonyítja, hogy a hazai nyersanyagból történő fémtitán előállításáért 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Annál meglepőbb tehát, hogy 1958-ban kutatóintézete összes műszerét és a teljes dokumentációt teherautókra rakva, fegyveres védőkísérettel „ismeretlen helyre” szállították.
„Érthetetlennek tűnt, miért kellett a professzornak annyit kínlódnia, amikor a Tudományos Akadémia minden évi jelentésében dicsérte az eredményeit” – mondta a Heteknek Mihala Ferenc.

Cserekereskedelem

Balogh Zoltán – többek között Mihala információira, illetve a titkosítás alóli levéltári iratokra alapozva – arra a következtetésre jutott, hogy Gillemot professzor ellehetetlenítése, illetve a Hévízi-tó – hajszál híján megúszott – tönkretétele egy tőről fakad.
A nyirádi bauxit olyan magas arányban tartalmazott fémtitánt, hogy kinyerése minden pénzt megért. Csak sajnos nem nekünk, hanem a Szovjetuniónak. Az 1962-ben Apró Antal miniszterelnök-helyettes által aláírt, húsz évre szóló szovjet–magyar timföld-alumínium szerződés értelmében a magyar nyersanyagot a Szovjetunióba szállították, ott feldolgozták, és alumíniumként kaptuk vissza.
A hivatalos indoklás szerint erre azért volt szükség, mert Magyarország nem rendelkezett feldolgozó kapacitással. Mihala Ferenc máshonnan közelíti a kérdést: „A nyírádi bauxit az alumínium szempontjából kifejezetten gyenge minőségű volt, ráadásul a víz alól kellett felhozni. A benne lévő titán értéke viszont kimagaslott. A hülyegyerek is rájött volna, hogy óriási üzlet, ha elviszik a bauxitot, visszahozzák az alumíniumot, a titánt viszont megtartják maguknak. Ehhez még KGB-iskola sem kellett” – vélekedett Mihala.
Korabeli szakértői becslések szerint Magyarország mintegy 4 millió tonna fémtitánnal rendelkezett. A titán világpiaci ára 1974-ben – amikor az ország az első százmillió dolláros hitelt kényszerült felvenni – kilogrammonként tíz dollár volt.