„1974-ben születtem, másfél éves koromban állami gondozásba kerültem. Onnan
nevelőszülőkhöz adtak tovább egy velem egykorú fiúval, Gallyas Zolival. Olyanok
voltunk, mint két testvér. Nyolcéves korunkig összesen három családnál éltünk
Encsen, azután 1982-ben együtt kerültünk a Miskolci Gyermekvárosba is” –
eleveníti fel a kezdeteket Gábor az önkormányzat irodájában.
A Miskolci Gyermekváros egy többhektáros parkban fekvő nevelőintézet. Amikor
Gábor bekerült, mintegy harminc lakó számára jelentette az otthont, és próbálta
pótolni a családot.
„Emlékszem, az első két hetet szinte végigsírták, annyira idegen volt számukra
minden” – meséli Gáborék érkezéséről huszonöt év távlatából Kundrák Klára,
akkori tanáruk, az intézet jelenlegi igazgatója.
Gábort azonban nemcsak az idegen környezet, hanem diszlexiája is hátráltatta:
annyira le volt maradva olvasásból és írásból, hogy másodikban kénytelenek
voltak megbuktatni. A kissrác azonban nem hagyta ennyiben, Kundrák Klára szerint
már ekkor látszott a bizonyítási vágy, ami motorként kezdett dolgozni benne. A
nyolcadik osztályt 4,4-es átlaggal végezte.
Tízéves korában kezdett el bokszolni a miskolci Kinizsi Klubban. Eleinte az
jelentette a legnagyobb vonzerőt, hogy az edzéseken külsős, vagyis nem állami
gondozott gyerekekkel is találkozhatott, rajtuk keresztül kapcsolódhatott a
normális élethez.
„Meg kell említenem Haris Laci bácsi nevét, aki nem csupán kitűnő edző, de
kitűnő pedagógus is volt: évente többször – például karácsonykor – kivitt
magukhoz, és olyankor néhány napot én is családban tölthettem, közelről
láthattam, hogyan működik egy igazi család, hogyan segítik, szeretik egymást” –
mondja Gábor. Egykori edzője egyik legnagyobb ajándékának azt tartja, hogy képes
volt elhitetni vele: „Meg tudod csinálni!”
Saját szüleit csak tizennégy éves korában a nővére által ismerte meg. „Ő hozta
el az egyik edzésre az édesanyámat. Nagyon furcsa érzés volt, hogy ki az az
idegen hölgy. Megismerkedtünk, később ki is mentem hozzájuk, de nem tudtam mit
kezdeni a helyzettel. Igazából csak egy népes embercsoportnak láttam azokat,
akikről azt mondták, ők az én családom.”
Gábor 1995-ben költözött ki a Gyermekvárosból, néhány tízezer forint egyszeri
állami támogatással a zsebében és karosszérialakatos szakmával a kezében.
Mivel úgy érezte, utóbbihoz nem eléggé tehetséges, ismerősök segítségével
elszerződött portásnak a Karas Teréz lánykollégiumba. „Nem volt egyszerű: egy
huszonkét éves kissrác, ráadásul cigány, bekerül egy középiskolai
lánykollégiumba. Nem tudtam, hogyan fognak viszonyulni hozzám.”
A fogadtatás a vártnál is kedvezőbb volt: amikor például kiderült, hogy Gábornak
nem nagyon van hol aludnia, az igazgatónő felajánlott számára egy tizedik
emeleti üres szobát, ahol a fiatalember közel nyolc éven keresztül ingyen
lakhatott. „Ráadásul házon belül az étkezésem is meg volt oldva” – emlékszik
vissza kollégiumi mentoraira Gábor, aki a munka mellett újabb fába vágta a
fejszéjét: elhatározta, hogy leérettségizik. A közbejövő katonai szolgálat és az
iskolaváltások miatt az eredeti három év ugyan megduplázódott, de 2000-ben végül
megszerezte az érettségi bizonyítványt.
Képek a Váradi Gáborról készült dokumentumfilmből
2007. 10. 25. (XI/43)
