Kereső toggle

Nem hagyta magát kiütni

Váradi Gábor útja az árvaháztól az egyetemig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Kaptam pofonokat - melyikünk nem kap? Nem is az a kérdés, hogy kaptam-e,hanem hogy felállok-e utána, vagy lent maradok a padlón” – mondja Váradi Gábor.
A harminchárom éves fiatalember az Országos Cigány Önkormányzat miskolci
irodáját vezeti, másodállásban pedig ökölvívóedzéseket tart. Családja
rendezett. Mindez önmagában is tiszteletreméltó, ám ha hozzátesszük, hogy Váradi
Gábor cigánynak született, állami gondozottként nőtt fel, ráadásul az ország
egyik legszegényebb megyéjében tudott kitörni halmozottan hátrányos helyzetéből
– az eredmény példaértékűvé válik.

„1974-ben születtem, másfél éves koromban állami gondozásba kerültem. Onnan
nevelőszülőkhöz adtak tovább egy velem egykorú fiúval, Gallyas Zolival. Olyanok
voltunk, mint két testvér. Nyolcéves korunkig összesen három családnál éltünk
Encsen, azután 1982-ben együtt kerültünk a Miskolci Gyermekvárosba is” –
eleveníti fel a kezdeteket Gábor az önkormányzat irodájában.

A Miskolci Gyermekváros egy többhektáros parkban fekvő nevelőintézet. Amikor
Gábor bekerült, mintegy harminc lakó számára jelentette az otthont, és próbálta
pótolni a családot.

„Emlékszem, az első két hetet szinte végigsírták, annyira idegen volt számukra
minden” – meséli Gáborék érkezéséről huszonöt év távlatából Kundrák Klára,
akkori tanáruk, az intézet jelenlegi igazgatója.

Gábort azonban nemcsak az idegen környezet, hanem diszlexiája is hátráltatta:
annyira le volt maradva olvasásból és írásból, hogy másodikban kénytelenek
voltak megbuktatni. A kissrác azonban nem hagyta ennyiben, Kundrák Klára szerint
már ekkor látszott a bizonyítási vágy, ami motorként kezdett dolgozni benne. A
nyolcadik osztályt 4,4-es átlaggal végezte.

Tízéves korában kezdett el bokszolni a miskolci Kinizsi Klubban. Eleinte az
jelentette a legnagyobb vonzerőt, hogy az edzéseken külsős, vagyis nem állami
gondozott gyerekekkel is találkozhatott, rajtuk keresztül kapcsolódhatott a
normális élethez.

„Meg kell említenem Haris Laci bácsi nevét, aki nem csupán kitűnő edző, de
kitűnő pedagógus is volt: évente többször – például karácsonykor – kivitt
magukhoz, és olyankor néhány napot én is családban tölthettem, közelről
láthattam, hogyan működik egy igazi család, hogyan segítik, szeretik egymást” –
mondja Gábor. Egykori edzője egyik legnagyobb ajándékának azt tartja, hogy képes
volt elhitetni vele: „Meg tudod csinálni!”

Saját szüleit csak tizennégy éves korában a nővére által ismerte meg. „Ő hozta
el az egyik edzésre az édesanyámat. Nagyon furcsa érzés volt, hogy ki az az
idegen hölgy. Megismerkedtünk, később ki is mentem hozzájuk, de nem tudtam mit
kezdeni a helyzettel. Igazából csak egy népes embercsoportnak láttam azokat,
akikről azt mondták, ők az én családom.”

Gábor 1995-ben költözött ki a Gyermekvárosból, néhány tízezer forint egyszeri
állami támogatással a zsebében és karosszérialakatos szakmával a kezében.

Mivel úgy érezte, utóbbihoz nem eléggé tehetséges, ismerősök segítségével
elszerződött portásnak a Karas Teréz lánykollégiumba. „Nem volt egyszerű: egy
huszonkét éves kissrác, ráadásul cigány, bekerül egy középiskolai
lánykollégiumba. Nem tudtam, hogyan fognak viszonyulni hozzám.”

A fogadtatás a vártnál is kedvezőbb volt: amikor például kiderült, hogy Gábornak
nem nagyon van hol aludnia, az igazgatónő felajánlott számára egy tizedik
emeleti üres szobát, ahol a fiatalember közel nyolc éven keresztül ingyen
lakhatott. „Ráadásul házon belül az étkezésem is meg volt oldva” – emlékszik
vissza kollégiumi mentoraira Gábor, aki a munka mellett újabb fába vágta a
fejszéjét: elhatározta, hogy leérettségizik. A közbejövő katonai szolgálat és az
iskolaváltások miatt az eredeti három év ugyan megduplázódott, de 2000-ben végül
megszerezte az érettségi bizonyítványt.



Képek a Váradi Gáborról készült dokumentumfilmből

„Alsó tagozatos korában biztos voltam benne, hogy minimum szakmunkásvizsgát
fog tenni, néhány évvel később azonban már tudtam, hogy az érettségit is
megszerzi” – eleveníti fel Gábor képességeivel kapcsolatos korabeli benyomásait
Kundrák Klára. Az egykori nevelőtanár arra az esetre is emlékszik, amikor a
kilencéves Gábor kijelentette: minden tankönyvet szóról szóra meg akar tanulni.


Váradi Gábor ma a Miskolci Egyetem harmadéves, szociológia szakos hallgatója.
Főállásban az Országos Cigány Önkormányzat miskolci irodáját vezeti, emellett
esténként két ökölvívóedzést tart a városi bokszklubban. Utóbbi tevékenységéről
azt mondja: gyermekkori álma volt, hogy testnevelő tanár lehessen, s ha nem is
pont ez, de valami nagyon hasonló sikerült az edzőséggel.

Az önkormányzati munka jórészt lakossági fórumok, szülői értekezletek
szervezéséből, családlátogatásból, információáramoltatásból és a városvezetéssel
való kapcsolattartásból áll.

A gyönyörűen felújított Miskolc belvárosától autóval alig öt percre található a
Szondi-telep. Rogyadozó házak, méretes gaz, kóbor kutyák, tapintható szegénység.
Roma gettó. Gábor egy hivatali értesítőt kézbesít az egyik családnak, majd
beszédbe elegyedik néhány férfiemberrel.

„Ezt ne fotózzátok, nem akarok bajt” – mondja egy negyven év körüli roma férfi,
aki egy félig összedőlt ház romjai közül téglát válogat. Húsz forintért tudja
eladni darabját, persze csak akkor, ha simára pucolta. „Öt gyereket nevelek, a
harmincezerforintos munkanélküli segélyből pedig nem lehet megélni. A feleségem
kap egy kis gyest és családi pótlékot, de ha nincs munka, talán még enni se
tudnánk” – összegzi helyzetét, és hangjában egyáltalán nincs indulat. Mint
mondja, néhány évvel ezelőtt még jól keresett a pulóverekből, mert
Törökországban olcsón megvette, Németországban és Lengyelországban jó haszonnal
eladta. „De mostanra annyira kiegyenlítődtek az árak az unióban, hogy már nem
éri meg.” Állást pedig nem kap.

„Egyszerűen nem közvetítenek ki. Meglátnak, és azt mondják, már betelt az állás,
aztán a magyarnak a pult alatt odacsúsztatják a közvetítő cédulát” – kapcsolódik
be a beszélgetésbe egy negyvenhat éves férfi.

„Ha mindig az ilyen visszásságokra hivatkozik, akkor nem lesz előrelépés. Ha a
gyerekei azt látják, hogy egész nap itthon van, nem indul munkába, ők sem fogják
keresni a kitörést, mert nem lesz előttük minta” – feleli Váradi, de
beszélgetőpartnerei nem hagyják annyiban: „Négy bizonyítványom van,
targoncakezelő, kerékpár- és motorszerelő, de hiába okosodok, ha egyszer nem
használnak, mert nem kapok munkát” – mondja egy harmincéves, háromgyerekes
fiatalember. „Mutatok négyet, most meg ötöt, melyik a több? – érvel Váradi. Ha
nem tudsz elhelyezkedni négy vizsgával, tanulj meg egy ötödik szakmát, olyat,
amire nagyobb a kereslet.” „Dolgoztam utcaseprőként is, együtt söpörtünk egy
tanárnővel, mert őt is elbocsátották” – kontráz rá az előző hozzászóló, majd
Váradinak szegezi a kérdést: „Miről beszélünk, Gábor? Miből tartsam el a
családot?”

„Soha nem puhánykodom, felelősségtudatra nevelem őket – mondja Váradi Gábor, már
az irodájában. – Vegyék észre a magukra vonatkozó információkat, a madzagokat,
amit megragadva fel tudnak jönni. Mert az élet nem vállveregetésről szól, nem
arról, hogy együtt sírjunk, hanem arról, hogy vagy felállsz a vert helyzetből,
vagy ha nem, akkor a környezetedet is a magad szintjére húzod.”

Ugyanakkor a többségi társadalom hozzáállását is visszásnak értékeli: egyenlő
esély kellene, de csak szavak szintjén történnek intézkedések. „Könnyű egy
elegáns irodából, egy íróasztal mellől vagy a Parlamentből egy cigánytelep
sorsáról dönteni, ha még sosem jártam ott. Mi, az OCÖ munkatársai viszont
egymagunk nem tudunk segíteni a romáknak.”

Arra a kérdésre, hogy ezek fényében mi az OCÖ haszna, Váradi Gábor azt mondja:
ma egészen komoly szintre ért az előítéletesség. Ha nem működne a cigány
önkormányzat, még komolyabb volna. Végül arról beszélgetünk, mivel magyarázza,
hogy miközben egykori állami gondozott társa mára többszörösen büntetett emberré
vált, neki sikerült a kitörés.

Gábor meglepő magyarázattal szolgál: „Emlékszem, amikor Zoli egyszer-kétszer
elkésett a Gyermekvárosból, még neki állt feljebb, még elkezdett vitatkozni a
nevelővel. Nekem talán abban volt több szerencsém, hogy megtanultam elismeri, ha
nem nekem van igazam. Először nem egyszerű, de ha megtanulja az ember, adott
esetben igenis jól esik kimondani, hogy ne haragudj, neked volt igazad.”

Olvasson tovább: