Kereső toggle

Riport a hajléktalanok mindennapjairól

Fedél nélküliek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Leesett az első hó. Számtalan hajléktalan azon gondolkodik ilyenkor, hogy hol húzza meg magát a következő hónapokban. A választás jobb híján valamelyik pályaudvarra vagy aluljáróra esik. Az egyik ilyet kerestük fel mi is, hogy megnézzük, hogyan készülnek a télre azok, akiknek nincs hova hazamenni. 

Nyugati aluljáró, hétfő este hét óra. A hangulat a szokásos: tömeg, zaj, bűz. A fal tövében pedig egyre több összekuporodott ember. Fekhelyük mindössze néhány szakadt paplan vagy karton. Az aluljárok sajátos világában már mindennapossá vált az ilyen elesett emberek látványa. A tömeg már észre se veszi őket. A kivételt csak néhány szociális munkás jelenti, akik megpróbálják azt, ami itt lehetetlennek tűnik: segíteni. 

Anita és néhány barátja ruhát oszt a rászorulóknak. A fiatal lány szerint idén sokkal több hajléktalan ember van lent az aluljáróban, mint tavaly ilyenkor. A kérdésre, hogy egy átlagember mit tehet az utcára került emberekért, azt mondja, hogy már az is nagyon sokat segít, ha megpróbálunk a hajléktalanokkal emberként bánni. "Sokszor annál a pár forintnál, amit alamizsnaként adunk, sokkal többet jelent, ha egy emberi szót hallanak ezek az emberek" – vélekedik Anita. Az aktivista lány szerint egyébként túl nagy a hallgatás a hajléktalanság témájában: "Amikor a tél beáll, hallani arról, hogy hány férőhely van, vagy hogy hányan fagynak meg az utcán, de utána folytatódik a hallgatás. Addig viszont, amíg nincs társadalmi szolidaritás, nincs nyomásgyakorlás a politikusokra, addig nem lesz előrelépés." 

Látva érdeklődésünket, a körülöttünk álló hajléktalanok is szívesen kapcsolódnak be a beszélgetésbe. Még akkor se riadnak meg, amikor azt kérdezzük tőlük, hogy hogyan kerültek az utcára. 

István nem a rendszert szidja. Beismeri: a bajt magának köszönheti. "Én saját hibám miatt lettem hajléktalan. Alkoholista lettem, szétesett a családom, és jött az utca. Mindennek már majdnem tíz éve" – vallja be őszintén a vétkét az ötvenes éveiben járó férfi. István valamelyest kilóg a sorból. Ruhája tisztának tűnik, és kellemetlen szag sem veszi körül. Mint megtudjuk, ezt az egyik menhelynek köszönheti, ahol mindennap le tud zuhanyozni és a ruháját is ki tudja mosni. Napközben utcaseprőként dolgozik. 2280 forintért. "Ez egy mókuskerék. Ez csak pörög, és állandóan csak pörög. Ki lehetne talán belőle szállni, de ahhoz sok mindent meg kellene állni. Abba kéne hagyni az ivást, a dohányzást… szóval, nem könnyű. Minden fillért félre kellene tenni, de azt nem lehet. Ebből a fizetésből, amit én keresek, nem lehet. Ebből kell az élettársamat és magamat is eltartani, és még kellene albérletre is… egyszerűen nem megy" – vázolja a körülményeit István. 



Fotók: S. L.

A menhelyektől egyébként sokan félnek. Nem ritka ugyanis, hogy még ezeken a helyeken is meglopják a hajléktalanokat. Hozzá kell azonban tenni, hogy az esetek többségében ezt egymással teszik a bent lakók. 

A hajléktalanszállók világát Gábor ismerteti velünk. A harminc körüli fiatalembernek bőven volt része ezekben az intézményekben is, mivel tizenhárom évig volt hajléktalan. Annak idején még az édesapja tette ki az utcára. Mára viszont sikerült kitörnie. "Eljártam dolgozni, fizetőszállón laktam, és félreraktam a pénzt. Ha jött a tél, lyukas cipőben is elmentem havat lapátolni a Keletibe. Nem úgy, mint a csövesek többsége, nagyobb részük ugyanis nem dolgozik semmit" – ismerteti Gábor a kitörése útját. A fiatalembernek eltökélt céljai voltak, melyeket meg is valósított: bankszámlát nyitott és különböző munkákból tíz hónap alatt összegyűjtött annyi pénzt, hogy párjával összeházasodhassanak. Ma már gyermekük és lakásuk is van.

Néhány méterre tőlünk szokatlan jelenségre leszünk figyelmesek. A tömegben egy férfi és egy nő egymásba kapaszkodva táncol. A zene – a játékgépek zaja között – az egyik bisztróból szűrődik ki. A kép drámai. Valahogy senki se irigyli őket amiatt, hogy kilátástalan helyzetük ellenére ilyen "önfeledten" tudnak táncolni. A középkorú hölgy idén került az utcára. "Anyukám eladta a lakást, és nem volt hova költöznöm. Laktam albérletben, csak nem tudtam már megfizetni, mert nem volt már munkahelyem, így hát az utcára kerültem. Ez lesz az első tél, amit a szabad ég alatt töltök. Nagyon félek… nem lesz meleg étel… semmi sem lesz… negyvenéves vagyok, nem vesznek fel már munkahelyre sem, mert már öregnek számítok – önti ki szívét Emese a tánc után. A kérdésre, hogy hogyan készül a télre, bizonytalanul csak annyit tud mondani, hogy meleg takarókkal, meg ruhával. "Meg hát… hát, a barátok csak fognak segíteni" – teszi hozzá bizakodva. Reméljük.

Az aluljáróban hömpölygő tömegből egyébként néha kilép egy-egy ember a hajléktalanok felé, és elmondja nekik, hogy ő mit is gondol róluk. Ilyen az a hölgy is, aki kissé emelt hangon magyarázza el néhány elesettnek, hogy szerinte miért is felesleges nekik pénzt adni. Az eszmefuttatáson felbuzdulva egy férfi is hozzászól a témához, ő a hajléktalanság okait boncolgatja. "A jól működő család nem hoz létre hajléktalan tagot, csak a rosszul működő. Következésképen minden hajléktalan mögött van egy rosszul működő család. Az ideális család egy nagyon fontos támpont" – hallhatjuk az ésszer? okfejtést, majd emberünk visszalép a tömegbe és eltűnik.

Ahogy készülünk elhagyni a Nyugatit az egyik hajléktalan férfi még egy fényképpel marasztal minket. Imre a rendszerváltás egyik vesztese, aki miután teljesen csődbe ment, kénytelen volt tudomásul venni, hogy gyermekeit az intézetek fogják nevelni addig, amíg ő erre képtelen. Családjához egyedül most csak ez a kép köti és néhány fájó emlék: "A hároméves kislányomnak a szavait mondanám, aki a pilisi gyermekotthonuk helyszínén megfogta a kezemet, és az orosz katonák sírhelyéhez vezetett. Amikor odaértünk rámutatott a sírhelyekre, és azt mondta: apu, ez lesz a mi otthonunk."

Olvasson tovább: