Nyugati aluljáró, hétfő este hét óra. A hangulat a szokásos: tömeg, zaj, bűz. A fal tövében pedig egyre több összekuporodott ember. Fekhelyük mindössze néhány szakadt paplan vagy karton. Az aluljárok sajátos világában már mindennapossá vált az ilyen elesett emberek látványa. A tömeg már észre se veszi őket. A kivételt csak néhány szociális munkás jelenti, akik megpróbálják azt, ami itt lehetetlennek tűnik: segíteni.
Anita és néhány barátja ruhát oszt a rászorulóknak. A fiatal lány szerint idén sokkal több hajléktalan ember van lent az aluljáróban, mint tavaly ilyenkor. A kérdésre, hogy egy átlagember mit tehet az utcára került emberekért, azt mondja, hogy már az is nagyon sokat segít, ha megpróbálunk a hajléktalanokkal emberként bánni. "Sokszor annál a pár forintnál, amit alamizsnaként adunk, sokkal többet jelent, ha egy emberi szót hallanak ezek az emberek" – vélekedik Anita. Az aktivista lány szerint egyébként túl nagy a hallgatás a hajléktalanság témájában: "Amikor a tél beáll, hallani arról, hogy hány férőhely van, vagy hogy hányan fagynak meg az utcán, de utána folytatódik a hallgatás. Addig viszont, amíg nincs társadalmi szolidaritás, nincs nyomásgyakorlás a politikusokra, addig nem lesz előrelépés."
Látva érdeklődésünket, a körülöttünk álló hajléktalanok is szívesen kapcsolódnak be a beszélgetésbe. Még akkor se riadnak meg, amikor azt kérdezzük tőlük, hogy hogyan kerültek az utcára.
István nem a rendszert szidja. Beismeri: a bajt magának köszönheti. "Én saját hibám miatt lettem hajléktalan. Alkoholista lettem, szétesett a családom, és jött az utca. Mindennek már majdnem tíz éve" – vallja be őszintén a vétkét az ötvenes éveiben járó férfi. István valamelyest kilóg a sorból. Ruhája tisztának tűnik, és kellemetlen szag sem veszi körül. Mint megtudjuk, ezt az egyik menhelynek köszönheti, ahol mindennap le tud zuhanyozni és a ruháját is ki tudja mosni. Napközben utcaseprőként dolgozik. 2280 forintért. "Ez egy mókuskerék. Ez csak pörög, és állandóan csak pörög. Ki lehetne talán belőle szállni, de ahhoz sok mindent meg kellene állni. Abba kéne hagyni az ivást, a dohányzást
szóval, nem könnyű. Minden fillért félre kellene tenni, de azt nem lehet. Ebből a fizetésből, amit én keresek, nem lehet. Ebből kell az élettársamat és magamat is eltartani, és még kellene albérletre is
egyszerűen nem megy" – vázolja a körülményeit István.
Fotók: S. L.
2005. 11. 25. (IX/47)
