Tóth Kálmán hobbigombász. A lelőhely féltve őrzött titka a gyűjtőknek Fotók: S. I.
Riportunkhoz a kiindulópont a Parádsasvári Lángossütő Egység – így nagybetűvel, hiszen akik már kóstoltak ott egy fokhagymás-tejfölös-sajtosat, azok intézményként tartják számon. A boltot Tóth Kálmán és felesége viszi, ők vállalták, hogy "gombaügyileg" kalauzolnak bennünket. Kálmán nem tudományos alapon, hanem családi örökségként bírja a gombaismeretet, mint errefelé jószerivel mindenki. Ez az örökség szigorú kereteket is szab: a legtöbben csak azt a tucatnyi féle gombát szedik fel, amelyet ismernek, más fajtában akkor sem bíznak, ha szakértő szem állapítja meg: ehető. Az itteni tájnyelvben (is) a hivatalostól eltérő nevet kaptak az egyes fajták. "Cepe, tüttürü, csirke, kozák" – röpködnek az idegen kifejezések, miközben Kálmán egyik lelőhelyére tartunk, és csak némi egyeztetés után derül ki, hogy vargányáról, trombita- és rókagombáról, valamint érdesszárú tinóruról van szó. (A gombák királyának tartott vargányát itt igen kifejező módon hívják "igazinak" is.) Meg kell jegyezni, nagy szó, hogy házigazdánk megmutatja saját lelőhelyét, mivel arra a kérdésre, hogy hol szedted a gombát, errefelé a hagyományos válasz az, hogy az erdőben. A felhozatal most sajnos nem túl bőséges, hiszen már két hete nem esett eső, de az oktatáshoz ez is elegendő. Szerény gombatudásunkat gyarapítjuk néhány újabb fajtával. Megismerjük a piruló galócát, ami nem mérgező, viszont csak sütve jó; a trombitagombát, amit szárítás után sokan ledarálnak, és fűszerként használnak; a korallgombát, amit később levesben használunk, de csalódunk benne; és találunk igazi "mesegombát" is, vagyis légyölő galócát, aminek láttán legfeljebb egy ősmagyar sámán vagy egy csóró hippi emelkedne a fellegekbe – szó szerint, ugyanis ez a gomba hallucinogén hatású.
Jó kétórás gyaloglás során egy kosárnyi gombát sikerül begyűjtenünk. Hazafelé tartva egy "kollégával" találkozunk: a hölgy háromszor annyit szedett, mint mi, éppen szárításhoz darabolja a vargányát. Mint mondja, ez a fajta az egyik legfinomabb – és a legdrágább. A felvásárló – termésátlagtól függően – ötszáztól háromezer forintig veszi át kilóját nyersen, ám a fővárosi éttermekbe és külföldre többszörös áron kerül a nemes étek. Ugyanez a helyzet a szárítmánnyal is: a kilónként néhány ezer forintért átvett árut az áruházláncok 16-17 ezer forintért értékesítik. "Itt is a kereskedő jár jól" – mondja kissé keserűen a hölgy, aki szezonban egész nap az erdőt járja, éjjel pedig feldolgozza a begyűjtött gombát, hogy némi keresetkiegészítéshez jusson. Errefelé – teszi hozzá – igencsak jól jön a mellékes, főleg mostanában, hogy bezárta kapuit a parádsasvári üveggyár, elbocsátva több száz dolgozót.
Van, aki csak saját felhasználásra gyűjt, így tesznek Kálmánék is. Egy-egy esősebb időszak után nem kevés panírozott őzláb vagy olajon félkészre sütött vegyesgomba kerül a mélyhűtőbe, de jut szárításra és savanyításra is, kiegészítendő a téli étrendet és így közvetve a családi költségvetést. És persze jut ebből a tartalékból az érdeklődő zsurnalisztának is
***
2005. 10. 07. (IX/40)
