Kereső toggle

A tálibok parancsára le kellett vágnia a tolvajok kezét-lábát

Hakim doktor története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Afganisztán történelmében most hétvégén tartottak először demokratikus választásokat. Az ide vezető út nem volt könnyű, és a jövő továbbra is kilátástalannak tűnik sok afgán ember számára, amint az alábbi élettörténet is mutatja. Dr. Mohammad Hakim Sahahival akkor ismerkedtem meg, amikor Afganisztánban egy nemzetközi NATO-támaszponton dolgoztam katonaorvosként. Először csak arra lettem figyelmes, hogy a tolmácsunk mintha konyítana valamit az orvostudományhoz. Rövidesen megtudtam, hogy eredetileg ő maga is a szakma egyik jeles helyi képviselője; mielőtt a mi tábori kórházunkba került mint angol– spanyol–pastu–dari tolmács, tizennégy évig sebészorvosként dolgozott, főleg Kabulban. Amikor arról kérdeztem, milyen út vezetett számára idáig, válaszaiból egy zavarba ejtő, megrázó világ rajzolódott ki. Következzen Hakim doktor története, ahogy néhány hónapja lejegyeztem.



Dr. Mohammad Hakim 

1343 utolsó havában születtem Kabulban. Ez nem azt jelenti, hogy immár a hatszázhatvankettedik évemet taposnám – bár sokszor valóban úgy érzem, mintha már annyi volnék. Amikor Európában és Amerikában 1964 februárja volt, mi Afganisztánban 1343-at írtunk. Édesapám osztályvezető volt az Oktatási Minisztériumban, édesanyám általános iskolai tanár; földrajzot, matematikát, dari és pastu nyelvet és egyéb tárgyakat tanított a gyerekeknek. Négy nővérem és három bátyám van – én vagyok a családunk legfiatalabb tagja. Óvodába két évig jártam, majd tizenegy éves koromig általános iskolás voltam. Akkoriban, a hatvanas–hetvenes években a fiúk és a lányok nem elkülönítve tanultak. Ma vidéken a fiúk és a lányok külön osztályokba járnak, bár Kabulban már vannak iskolák, ahol újra együtt tanulnak. Falun a gyerekek nem óvodába mennek, hanem úgynevezett maszdzsedekbe. Ez egy három évig tartó vallási iskola, vezetői a mullahok. Itt a fiúkat és a lányokat egymástól szigorúan elválasztva oktatják. Megjegyzem, a mullahok között sok a pedofil hajlamú. Gyakran pont ez az orientációjuk vonja őket, hogy ilyen "hivatást" válasszanak.

1981-ben, már a szocialista korszakban felvételiztem az orvosi egyetemre. Mivel maximális pontszámot értem el, lehetőséget kaptam arra, hogy Kubába mehessek orvostudományt tanulni. Otthon két év katonai szolgálat várt volna rám. A havannai egyetemi évek után zsebemben a diplomámmal bementem a kubai afgán nagykövetségre. Kértem, hogy maradhassak még néhány évet Kubában, amíg leteszem a sebészi szakvizsgámat. A nagykövet rákérdezett, hogy látogatom-e a politikai gyűléseket. Mire én azt válaszoltam, hogy tanulni jöttem ide, nincs nekem időm rendezvényeket látogatni. Néhány nappal később egy este, amikor a városból visszatértem a kollégiumba, ahogy szétnyílt előttem a liftajtó, ott állt egy rendőr a kollégium biztonsági emberével. A biztonsági ember rám mutatott: "Ő Hakim!" 

A rendőr azonnal letartóztatott, bilincset tett a kezeimre, és börtönbe vitetett. Tizennégy napig voltam itt bármifajta telefon- vagy személyes kapcsolattartási lehetőség nélkül. Egyszer csak meghallottam, hogy egy vinnyogó szirénájú rendőrautó érkezik. Kivittek a repülőtérre, és visszatoloncoltak Afganisztánba. Az összes holmim a szállón maradt, csak a diplomámat vihettem magammal egy aktatáskában. Remény sem volt arra, hogy valaha is visszakerülhetnek hozzám az ott maradt ruháim, tankönyveim. Csak az az egy szál póló volt rajtam, amiben letartóztattak. Mindez októberben történt: Kubában még meleg volt, de Moszkvában, ahol át kellett szállnom az Afganisztánba menő gépre, már nagyon hideg. Két napot kellett itt eltöltenem. 

Egy héttel azután, hogy hazatoloncoltak, egy kabuli kórházban kezdtem dolgozni. Itt szereztem meg az általános sebészi szakvizsgát is, miközben párhuzamosan tanultam és dolgoztam. Hamarosan következett a kormányváltás. A mudzsaidin kormány vette át a hatalmat, ami muszlim kormányzást jelent. Ebben az időszakban jómagam mint sebész aktívan kivettem a részemet a Nemzetközi Vöröskereszt együttműködési programjából, amely a háborús sérülések ellátását segítette. Éjjel-nappal operáltuk a polgárháború sebesültjeit. 

Ebből a korszakból az egyik megrázó élményem az volt, amikor kivégezték Nadzsib-ul-Allah elnököt és egyik öccsét, Sapur Ahmad Zait, aki személyes jó barátom volt. A kivégzés után nekem kellett elvégeznem a boncolásukat. Nadzsib-ul-Allah zsebeiben a
mollák egy kevés afgán pénzt és egy fényképet találtak a gyermekeiről. Azt mondták felháborodva, hogy láthatom: rossz ember volt, mert embereket ábrázoló fényképet hordott magánál. 

De az igazán rossz időszak csak ezután következett: 1995-ben jött a tálib rezsim. Minden megváltozott. A férfiak nem borotválkozhattak. Ha valaki mégis borotválkozott, megverték vagy börtönbe vetették. A nőknek már tizenegy éves koruktól az egész testet – beleértve az arcot is – elfedő burkát, a férfiaknak turbánt vagy kalapot kellett viselniük. A kórházakban újra szigorúan elválasztották a női és a férfirészleget. A nők nem dolgozhattak, a lányok nem tanulhattak. A férfiaknak napjában ötször kellett imádkozniuk. Ha a tálibok valakit imaidőben munkán kaptak, megverték, és hónapokra bezárták a boltját. Tilos volt a zenehallgatás, még a népzene is. Nem volt televízió, mozi. Az újságokban nem jelenhetett meg női fotó. Ennek kontrasztjaként a tálib vezetőknek mindenük megvolt, amit ők az egyszer? embereknek megtiltottak: nagyképernyős színes tévé, négy feleség és így tovább. Így élt a legfőbb vezető, Omar molla is. A nők nem mehettek ki egyedül az utcára. Mindig valamelyik férfi családtaggal kellett lenniük. A tálibok gyakorta megállítottak párokat, különválasztották és egyenként igazoltatták őket, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban legálisan összetartoznak-e. Ha a férfi nős volt, a nő pedig egyedülálló, a nőnek hozzá kellett mennie mintegy második feleségként. Ha egy férfi férjes
asszonnyal ment az utcán, börtönbe vetették, a nőt pedig valami közterületen, például egy stadionban halálra kövezték. A kövezés mindaddig tartott, amíg a holttestet a kövek egészen el nem lepték.

Orvosként is borzalmas volt ez a korszak. A tálib kormány egészségügyi minisztere Oruzgân tartományba küldött sebészként. Két éve voltam házas, de feleségemet, aki tanárnő, nem vittem magammal, mert vidéken még nyomorúságosabb volt a nők sorsa, mint a fővárosban. Már hat hónapja dolgoztam itt, amikor elfogtak két tolvajt. A hangosbemondón azonnal kihirdették, hogy "Hakim doktor holnap levágja a bűnösök jobb kezét és bal lábát". Fegyverrel kényszerítettek rá, hogy ezt megtegyem. Nem volt más választásom. Ha megtagadom, engem öltek volna meg. Az amputációt altatásban végeztem. A levágott végtagokat ősi hagyományok szerint azonnal tűzbe vetették. Tíz nappal a szörny? eset után egy kabuli gyógyszerész barátomtól azt a hírt kaptam, hogy a tolvajok családtagjai vérbosszút határoztak el ellenem. Erre egy bérelt autóval azonnal Kabulba szöktem, megkerestem az egészségügyi minisztert, aki egyébként éppen abból a tartományból származott, és elbeszéltem neki a helyzetemet. A miniszter azt mondta, ne aggódjak, menjek csak vissza, és folytassam a munkámat. Hát nem mentem vissza, hanem elmentem újra a korábbi munkahelyemre, a Wazir Akbar Khan kórházba, és megkerestem az igazgatót, Mullah Ikhtiár Mohammadot, aki úgyszintén oruzgâni. Ő trágár szavakkal szidalmazni kezdett, mert megtagadtam Omar mollát. Miközben kiabált, egy ágyon feküdt, én pedig mellette álltam vigyázzállásban. Ezután ő úgy, az ágyon fekvő testhelyzetéből belém rúgott, majd felállt, és ütlegelni kezdett. Erre a még ott lévő hét fegyveres is nekem esett, és ők is verni kezdtek. Fehér orvosi köpeny volt rajtam, de hamarosan vörössé vált a véremtől. 



Rendszerváltozások közben, távol a fővárostól alig változott az élet Fotók: Dr. Turóczy Krisztián

Két hónappal később feleségemmel és három gyermekemmel Pakisztánba távozhattam. Munkát nem vállalhattunk, Pakisztán nem engedi dolgozni az afganisztáni menekülteket, és egészségügyi ellátást sem biztosít a számukra. 

Egy kis magánklinikán béreltem egy rendelőt, de mivel itt semmiféle felszerelés nem volt sebészeti műtétekhez, csak olyan betegeket fogadhattam, akiknek belgyógyászati jelleg? panaszaik voltak. Ezek a betegek javarészt szintén afganisztáni menekültek voltak. Fejenként fél dollárt (száz forintot) fizettek az ellátásért. Közben a pakisztáni rendőrök nap mint nap azzal zaklattak, hogy bezárják a klinikát, mert ők nem fogadnak afganisztáni emigránsokat. Ha megkapták a baksist, ami a jöveteleik tulajdonképpeni célja volt, odébbálltak egy időre. Egy évvel ezután szintén Pakisztánban egy francia magánklinikán kaptam osztályvezető főorvosi állást a sebészeten.

Amikor a NATO-csapatok 2001-ben elzavarták a tálib kormányt, nagyon boldog voltam. Családommal együtt rögtön vissza is tértem Kabulba. Itt megkerestem az új, a már a Karzai elnök csapatából való egészségügyi minisztert, és megkérdeztem, hogy tudna-e munkát adni a számomra. Egy magánklinikán kaptam állást. Körülbelül két hónapja dolgozhattam ott, amikor este fél hét tájban két személy jelent meg a klinikán. Először betegeknek gondoltam őket. Ám hirtelen egy olyan szuronyt rántottak elő a kabátujjukból, amelyik a Kalasnyikov gépkarabély végére csatlakoztatható. Mélyen az oldalamba döfték, majd elviharzottak. Tíz napig feküdtem a kórházban mellkasi vérzéssel. Az elkövetők az egykori tolvajok családtagjai voltak. 

Amint valamennyire felépültem, családommal együtt újra elhagytam Afganisztánt, és visszamentem Pakisztánba. Ám ekkorra az a francia magánklinika, ahol korábban dolgoztam, bezárt, és nem volt semmi munkalehetőségem. Ekkor értesültem arról, hogy esetleg egy nemzetközi támaszpontra elszegődhetek tolmácsnak. Így kerültem 2004 októberében erre a bázisra, a spanyol vezetés mellett működő Role-2-es tábori kórházba. A családomat biztonsági okokból Pakisztánban kellett hagynom, csak nagyon ritkán tudom meglátogatni őket. Mind feleségem, mind pedig a három gyermekem abból a pénzből kell hogy megéljenek, amit én küldök nekik innen hónapról hónapra. Itt Afganisztánban sem az én, sem az ő életük nincs biztonságban. Tudom, hogy követnek és megfigyelnek. Számos alkalommal megpróbáltam már emigrálni más országba, de 2001. szeptember 11-e óta afganisztáni állampolgárnak szinte képtelenség befogadó nyilatkozatot kapnia bárhonnan is. Őszintén szólva én már kész volnék bármilyen – akár fizikai – munkát is elvállalni, csak hogy végre valahol békében és nyugalomban együtt élhessek a családommal. Mert most – hiába a politikai változás – az élet itt reménytelen és jövőtlen a számunkra.

Afganisztáni krónika

1929–1969 között Zahir sah volt a király. Az uralkodó a kormányváltáskor Olaszországba menekült. Jelenleg kilencvenegy éves, és aktívan dolgozik Karzai elnök mellett. Ő az afgán nép nagypapája.

1969-ben a király unokatestvére, Daud Khan megdöntötte a sah uralmát. Öt évig ő volt a köztársasági elnök, majd jött a kommunista hatalomátvétel, és Daud Khant kivégezték.

1974-től az első kommunista elnök Mohammed Taraki Noor vezette az országot kilenc hónapig. Ekkor még nem voltak benn szovjet csapatok.

Miután Hafisz Züllah Amin alelnök megölte Taraki Noort, három hónapra ő lett az ország elnöke.

Ekkor vonultak be a szovjetek, akik kivégezték Züllah Amint, és Babrak Karmált, Afganisztán korábbi magyarországi nagykövetét tették meg elnöknek. Ő öt évig volt elnök, majd a Szovjetunióba távozott.

Karmalt dr. Nadzsib-ul-Allah követte az elnöki székben, aki ugyancsak öt évig volt az ország elnöke.

Nadzsib-ul-Allah elnökségét követően a mudzsaidin kormány vette át a hatalmat Afganisztánban. Ők felakasztották Nadzsib-ul-Allahot és az öccsét – feltehetően a pakisztáni titkosszolgálat vezetője, Dzsanral Hamidgull tábornok utasítására. Ez volt az az időszak, amikor a korábban hosszú évszázadokon keresztül testvérekként egymás mellett élő népeket egymásnak ugrasztották, és kezdetét vette a véres, pusztító polgárháború. Ma is még sok afgán ember hordozza lelkében ennek a borzalmas korszaknak a fájdalmait. 

A mudzsaidin kormányzás ideje alatt két elnök volt Afganisztánban: Az első Szöbrghatullah Mudzsadid, aki három hónapig vezette az országot, utána pedig Burhanidin Rabbani jött, aki öt évig birtokolta az elnöki széket.

Utánuk következtek a tálibok 1995-ben.

2001 végén a NATO erői leverték a tálibán rezsimet, és 2004 októberétől Karzai elnök vezeti az országot. Az első szabad választást 2005. szeptember 18-án tartották Afganisztánban.

Olvasson tovább: