Dr. Mohammad Hakim
1343 utolsó havában születtem Kabulban. Ez nem azt jelenti, hogy immár a hatszázhatvankettedik évemet taposnám – bár sokszor valóban úgy érzem, mintha már annyi volnék. Amikor Európában és Amerikában 1964 februárja volt, mi Afganisztánban 1343-at írtunk. Édesapám osztályvezető volt az Oktatási Minisztériumban, édesanyám általános iskolai tanár; földrajzot, matematikát, dari és pastu nyelvet és egyéb tárgyakat tanított a gyerekeknek. Négy nővérem és három bátyám van – én vagyok a családunk legfiatalabb tagja. Óvodába két évig jártam, majd tizenegy éves koromig általános iskolás voltam. Akkoriban, a hatvanas–hetvenes években a fiúk és a lányok nem elkülönítve tanultak. Ma vidéken a fiúk és a lányok külön osztályokba járnak, bár Kabulban már vannak iskolák, ahol újra együtt tanulnak. Falun a gyerekek nem óvodába mennek, hanem úgynevezett maszdzsedekbe. Ez egy három évig tartó vallási iskola, vezetői a mullahok. Itt a fiúkat és a lányokat egymástól szigorúan elválasztva oktatják. Megjegyzem, a mullahok között sok a pedofil hajlamú. Gyakran pont ez az orientációjuk vonja őket, hogy ilyen "hivatást" válasszanak.
1981-ben, már a szocialista korszakban felvételiztem az orvosi egyetemre. Mivel maximális pontszámot értem el, lehetőséget kaptam arra, hogy Kubába mehessek orvostudományt tanulni. Otthon két év katonai szolgálat várt volna rám. A havannai egyetemi évek után zsebemben a diplomámmal bementem a kubai afgán nagykövetségre. Kértem, hogy maradhassak még néhány évet Kubában, amíg leteszem a sebészi szakvizsgámat. A nagykövet rákérdezett, hogy látogatom-e a politikai gyűléseket. Mire én azt válaszoltam, hogy tanulni jöttem ide, nincs nekem időm rendezvényeket látogatni. Néhány nappal később egy este, amikor a városból visszatértem a kollégiumba, ahogy szétnyílt előttem a liftajtó, ott állt egy rendőr a kollégium biztonsági emberével. A biztonsági ember rám mutatott: "Ő Hakim!"
A rendőr azonnal letartóztatott, bilincset tett a kezeimre, és börtönbe vitetett. Tizennégy napig voltam itt bármifajta telefon- vagy személyes kapcsolattartási lehetőség nélkül. Egyszer csak meghallottam, hogy egy vinnyogó szirénájú rendőrautó érkezik. Kivittek a repülőtérre, és visszatoloncoltak Afganisztánba. Az összes holmim a szállón maradt, csak a diplomámat vihettem magammal egy aktatáskában. Remény sem volt arra, hogy valaha is visszakerülhetnek hozzám az ott maradt ruháim, tankönyveim. Csak az az egy szál póló volt rajtam, amiben letartóztattak. Mindez októberben történt: Kubában még meleg volt, de Moszkvában, ahol át kellett szállnom az Afganisztánba menő gépre, már nagyon hideg. Két napot kellett itt eltöltenem.
Egy héttel azután, hogy hazatoloncoltak, egy kabuli kórházban kezdtem dolgozni. Itt szereztem meg az általános sebészi szakvizsgát is, miközben párhuzamosan tanultam és dolgoztam. Hamarosan következett a kormányváltás. A mudzsaidin kormány vette át a hatalmat, ami muszlim kormányzást jelent. Ebben az időszakban jómagam mint sebész aktívan kivettem a részemet a Nemzetközi Vöröskereszt együttműködési programjából, amely a háborús sérülések ellátását segítette. Éjjel-nappal operáltuk a polgárháború sebesültjeit.
Ebből a korszakból az egyik megrázó élményem az volt, amikor kivégezték Nadzsib-ul-Allah elnököt és egyik öccsét, Sapur Ahmad Zait, aki személyes jó barátom volt. A kivégzés után nekem kellett elvégeznem a boncolásukat. Nadzsib-ul-Allah zsebeiben a
mollák egy kevés afgán pénzt és egy fényképet találtak a gyermekeiről. Azt mondták felháborodva, hogy láthatom: rossz ember volt, mert embereket ábrázoló fényképet hordott magánál.
De az igazán rossz időszak csak ezután következett: 1995-ben jött a tálib rezsim. Minden megváltozott. A férfiak nem borotválkozhattak. Ha valaki mégis borotválkozott, megverték vagy börtönbe vetették. A nőknek már tizenegy éves koruktól az egész testet – beleértve az arcot is – elfedő burkát, a férfiaknak turbánt vagy kalapot kellett viselniük. A kórházakban újra szigorúan elválasztották a női és a férfirészleget. A nők nem dolgozhattak, a lányok nem tanulhattak. A férfiaknak napjában ötször kellett imádkozniuk. Ha a tálibok valakit imaidőben munkán kaptak, megverték, és hónapokra bezárták a boltját. Tilos volt a zenehallgatás, még a népzene is. Nem volt televízió, mozi. Az újságokban nem jelenhetett meg női fotó. Ennek kontrasztjaként a tálib vezetőknek mindenük megvolt, amit ők az egyszer? embereknek megtiltottak: nagyképernyős színes tévé, négy feleség és így tovább. Így élt a legfőbb vezető, Omar molla is. A nők nem mehettek ki egyedül az utcára. Mindig valamelyik férfi családtaggal kellett lenniük. A tálibok gyakorta megállítottak párokat, különválasztották és egyenként igazoltatták őket, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban legálisan összetartoznak-e. Ha a férfi nős volt, a nő pedig egyedülálló, a nőnek hozzá kellett mennie mintegy második feleségként. Ha egy férfi férjes
asszonnyal ment az utcán, börtönbe vetették, a nőt pedig valami közterületen, például egy stadionban halálra kövezték. A kövezés mindaddig tartott, amíg a holttestet a kövek egészen el nem lepték.
Orvosként is borzalmas volt ez a korszak. A tálib kormány egészségügyi minisztere Oruzgân tartományba küldött sebészként. Két éve voltam házas, de feleségemet, aki tanárnő, nem vittem magammal, mert vidéken még nyomorúságosabb volt a nők sorsa, mint a fővárosban. Már hat hónapja dolgoztam itt, amikor elfogtak két tolvajt. A hangosbemondón azonnal kihirdették, hogy "Hakim doktor holnap levágja a bűnösök jobb kezét és bal lábát". Fegyverrel kényszerítettek rá, hogy ezt megtegyem. Nem volt más választásom. Ha megtagadom, engem öltek volna meg. Az amputációt altatásban végeztem. A levágott végtagokat ősi hagyományok szerint azonnal tűzbe vetették. Tíz nappal a szörny? eset után egy kabuli gyógyszerész barátomtól azt a hírt kaptam, hogy a tolvajok családtagjai vérbosszút határoztak el ellenem. Erre egy bérelt autóval azonnal Kabulba szöktem, megkerestem az egészségügyi minisztert, aki egyébként éppen abból a tartományból származott, és elbeszéltem neki a helyzetemet. A miniszter azt mondta, ne aggódjak, menjek csak vissza, és folytassam a munkámat. Hát nem mentem vissza, hanem elmentem újra a korábbi munkahelyemre, a Wazir Akbar Khan kórházba, és megkerestem az igazgatót, Mullah Ikhtiár Mohammadot, aki úgyszintén oruzgâni. Ő trágár szavakkal szidalmazni kezdett, mert megtagadtam Omar mollát. Miközben kiabált, egy ágyon feküdt, én pedig mellette álltam vigyázzállásban. Ezután ő úgy, az ágyon fekvő testhelyzetéből belém rúgott, majd felállt, és ütlegelni kezdett. Erre a még ott lévő hét fegyveres is nekem esett, és ők is verni kezdtek. Fehér orvosi köpeny volt rajtam, de hamarosan vörössé vált a véremtől.
Rendszerváltozások közben, távol a fővárostól alig változott az élet Fotók: Dr. Turóczy Krisztián
2005. 09. 23. (IX/38)
