Kereső toggle

Rend és szabadság

Vadkacsák

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Pereházy Pál, alias Pepe a leányfalui Vadkacsa vízitelep vezetője. Magyarország vizein kívül és a környező országok folyói mellett Dél-Amerikát is behajózta már. Meggyőződése, hogy a vízen – mivel emberéletekről van szó – rendben kell menni a dolgoknak. S a keménykez? kapitány szigorúan meg is követeli mindezt a gyerekektől, akik ennek ellenére szívesen járnak le a szépen virágzó telepre.



"A vadkacsák szabadok, ahogy mi is azok vagyunk" Fotók: Somorjai L.

– Pepe, a Te életed hogyan került vízre?

– Én alapvetően a szentendrei hegyek között nőttem föl, így gyerekként nem sok közöm volt a vízhez. Az egyik tanárunk, Visky Éva néni viszont hetedikes korunkban kitalálta azt, hogy menjünk ki a Magyar László úttörő vízitelepre. Itt a parancsnok Rétey Lajos bácsi volt. Ő tanította nekünk ezt a vízi mesterséget. A vízi úttörő az egy fogalom volt, és a mai napig is az. Nagyon komolyan vették akkor is a vizet az öreg mesterek, meg úgy gondolom, hogy most is. 

– Milyen hangulata volt abban az időben ezeknek a vízitelepeknek?

– Mivel a vízitelepeken, az iskolán kívül folyt az oktatás, nem volt meg az a pártállami nevelés, mint napközben. Az öregek egyszerűen át tudták adni ezt a tudást, hogy ki ne haljon a mesterség. A kötélkezelésen, a hajójavításon, az evezésen az életed múlhat. Egész évben kint éltem, télen jöttem csak be, novemberben még kint voltam, és februárban már megint kint voltam. A legtöbb szülő, így az enyéim is, nehezen engedte el a gyerekeit a Dunára, mert az mindig veszélyes volt. A Duna mindig megszedte az áldozatait. De nagyon fontos volt az a fajta rend és tisztesség, ahogyan megtanították ezt a szakmát. 

– Ha jól tudom, a felmenőid között is akadtak vízi emberek.

– Igen, a nagypapám hajóskapitány volt. Ő Galata volt. Mi eredetileg nem Pereházyak vagyunk, hanem Galaták. Nagyapám a török eredet? Galata városban volt kapitány. Ő ízig-vérig hajós ember volt, és egyfolytában járta a Dunát. Az öreg nagypapám pedig, a köbüki, bérgyilkos volt. Az akkor még egy tisztességes foglalkozásnak számított.

– Hogy érted, hogy bérgyilkos volt? 

– Úgy, ahogy mondom: bérgyilkos volt, ez volt a tisztességes foglalkozása.

– Ebből mi öröklődött beléd? 

– Hát, az az őrület, hogyha például a vízen nem úgy csinálják a dolgokat, ahogyan kell, akkor tényleg ölni tudnék. Persze a biztonság érdekében, és csak képletesen szólva. 

– Tinédzserként mi ragadott meg a vízi életben?

– Ami egy gyerek számára először iszonyatosan megdöbbentő volt, hogy bementünk egy úttörőtáborba, és a következőt láttuk: ott ült nyolc darab csíkos trikós ember, mindenkinek matrózsapkája volt, csak egynek volt tiszti sapkája, mint a révészeknek. És akkor, amikor azt mondta, hogy: "Hölgyeim és uraim, egészségükre!", akkor mindenkinek föl kellett állni, és ki kellett vonulni. 

Mindenki sorban állt, vigyázzban állt. Ott volt sapka, tisztelgés, jobbra át meg balra át. Így feszesen mentek és így húztak, azért, mert az evezésnél mindenkinek egyszerre kell mozogni. 

Ebben a helyzetben ez egy gyerek számára nagyon izgalmas közeg volt. Engem is nagyon megragadott a rend és a rend iránti vágy. Mert hiszen kalandozni is úgy lehet, ha mindez rendben megy és nem anarchiában. Én már Dél-Amerikát is bekalandoztam. Ott is tudtuk, hogy nem ihatunk, nagyon kell vigyázni, őrséget kell állítani, figyelni kell. Tehát egy olyanfajta rendnek kell megnyilvánulni, hogy túléld ezt az egész dolgot, mint ahogy szerintem az államban, a családban mindenütt rendnek kéne lenni, és mivel ez nincs, ezért van annyi baj.



Pereházy Pál, alias Pepe 

– Ha ennyire szeretsz evezni, akkor miért nem versenyszerűen kenuztál annak idején?

– Nem volt bennem kellő tehetség, meg az a hihetetlen kitartás, ami ahhoz kell, hogy te legyél a legjobb. Én egy kocsmás ember vagyok, nagyon szeretek elidőzni egy fánál, jókat főzni, jókat enni és közben mindenfélére tanítani a gyerekeket. Most szerveztem egy tábort, s minden nap esti mesét olvastam föl a srácoknak. Nagyon élvezték, ugyanis a mai lurkók elszoktak az olvasástól. Mert otthon ugye ilyen nincs. Tábortűz, valamilyen mulatság, szalonna, sonka és esti mese. Ha belegondolsz, hogy nem is olyan régen, amikor a maci kétszer köpött, akkor régen haza kellett menni. Teljesen elképzelhetetlen történet ez ma már, viszont amikor ma a gyerekeknek elkezdesz mesélni, akkor hihetetlenül élvezik. Úgy gondolom, igenis diafilmet kell mutatni a gyerekeknek, és igenis olvasni kell. Mert ez fontos. Egy alkalommal például Zánkán jó pár darab macit kellett venni egy gyereknek, aki nem tudott este elaludni. Egyik jószág sem működött. Végül rájöttem, nincs más megoldás, taxit kell küldeni a kissrác otthoni medvéjéért, mert különben nézhetjük az éjszakákat. A taxi följött, Zánka oda-vissza, a taxis azt mondta, hogy ő csak a benzinköltséget kéri, mert ilyet még életében nem hallott. Megjárta a Budapest–Zánka utat benzinköltségért, a gyerek megkapta azt a mackóját, amivel el tudott aludni. Szerintem vissza kell menni a gyereknevelés gyökereihez. Hogyha a szellemet így lesüllyesztik egy bizonyos szint alá, akkor ez nem vezet semmi jóra. 

– Mire gondolsz?

– A médiára. Óriási felelőssége van a televízióknak abban, hogy a gyerekek a valóságshow-k hőseinek akarnak megfelelni, azokhoz akarnak hasonlítani. Azokat az embereket, akik ezt a médiát csinálják, letartóztatnám, és huszonnégy órára a saját tévéjük elé leszíjaznám. S aki lankad, azt föllocsolnám, nézzétek csak ezt a hányadékot. Azokat az igen kőkemény vadhajtásokat, amik ma Magyarországon vannak, nem fogom tudni elfogadni a gyerekek védelmében. Ilyen például a melegek sátra a szigeten. Rendben van, ott legyen, nem érdekel, de a gyerekeket tartsuk távol ettől. Nem szeretném azt se, hogy egy óvoda mellett kocsma legyen. Ez nem jó. 

– Mit tanultál a mestereidtől, amiket Te is kamatoztatsz a Vadkacsáknál?

– Valamikor minden szülő nyugodtan elengedhette Laci bácsival a gyereket. Akkor is, ha tudta, hogy ha kell, az Öreg fölpofozza, ha kell, helyre teszi, de minden gyerek rendesen teszi a dolgát. Vagy mint az öreg mester, a Tóni is azt mondta: "Egy táborból – és most tessék figyelni – eggyel kevesebbel sem és eggyel többel sem érkezhetsz haza." Tehát iszonyatos erkölcsi rend volt. Én nem értek egyet ezzel a mostani gyerek-önkormányzati demokráciával. Ez az iskolai demokrácia nagyon vissza fog ütni a nevelésben, s ennek szerintem iszonyú következménye lesz. Tegyük már helyre, hogy ha egy suttyó kölyök rágógumizik és csúnyán visszabeszél, akkor azért csak lehessen már szájba vágni. Nem? Na most ebben a pillanatban pedig iskolaszék, meg ki tudja még, mi minden van, és egyre kevesebb ember számára tűnik fel, hogy a gyerek teli pofával válaszol egy vagy két egyetemet végzett embernek. Átesünk a ló túlsó oldalára, demokrácia van és gyerek. Nálunk a telepen nem. Érted? És nem kötelező ide eljönni. Na de meg is lehet halni, emberek. Nehogy már nekem valaki ilyen rágóval meg teli szájjal azt mondja: "Most én nem evezek." Hát, akkor megyünk a hajó alá. Ha ki kell jönni, vagy bármilyen helyzet van, akkor neki ott kell tennie a dolgát. Mese nincs, a vízi vándortúra, az kemény háború. Meg kell szervezni mindent, elővédet, utóvédet, vissza kell jönni, stb.

Nem tudom, miért kell félni a rendtől. Jobb helyre rakni egy gyereket időben, mielőtt megfullad, és már csak halottként kell kiemelni a vízből. Akkor mit mondasz a szülőnek? Teljesen tudathasadásos ez az állapot, akkor azt fogja mondani neked ez a szülő, hogy: "Hát miért nem vágta szájba, hát miért nem rúgta, amikor ötödször beugrik a pontóról, hát miért nem zavarta haza?" Hazazavart az egyik pedagógus egy tizenhat éves lányt, mert az szkinhedekkel kezdett ki. Hazament, nem voltak ott a szülők, kérlek szépen, elvonták a pedagógiai papírját a tanárnak. Érted? Ez borzalom. Elképesztő, hogy a diák följelenti a tanárját, hogy a szülő bemegy az igazgatóhoz, és följelenti a tanárt, hogy mi történt a matematikaórán. Nincs rend a fejekben. Tőlem, képesítés nélküli pedagógustól, hát aztán elvehetik a diplomám, nincs is. Ha az apja nem erősebb, mint én, amikor szájba vágtam a gyerekét, akkor talán én nyertem. 

– Akik lejárnak a telepre, nem tartják ezt kicsit keménynek?

– Nyugi, nem vagyok szadista, igazából szélsőséges esetekben is csak ordítozni szoktam. Nem vagyok verekedős. Se a szülők, se a gyerekek nem olyan hülyék, hogy ide jöjjenek, ha nem éreznék itt jól magukat. A parancsuralmi vezetés miatt persze volt, aki már lediktátorozott, de hangsúlyozom, itt életekről van szó. Fontos, hogy a gyerek tisztességet tanuljon, és vegye komolyan, hogy a természet van fölötte, és a természet erős. A természet megengedi neked, hogy lehajózd, csak tisztességesen kell hozzáállni. Nahát erről szól az én "diktatórizmusom". Ott van például a Rába. A Rába az másképpen veszélyes. Ott például egy rőzsegát alól kijönni szinte lehetetlen. Most az egyik barátomnak sikerült egy hete, de hát óriási szerencséje volt. Inkább köss ki, ereszd le, nem szégyen az, ha nem tudod megcsinálni. Képzeld el, ha egy nagy kupac rőzsébe belefordul a kenu, és a sodrás nyom a víz alatt a rőzséhez. Képtelenség kijönni, óriási szerencse kell ahhoz, hogy az ember ilyen helyzetben találjon egy lyukat. Na most a barátom talált. Inkább gyere ki, mint vagánykodj, nem szégyen, köss ki. 

Ha a vadvízen valamit rosszul csinálsz, akkor szinte már annyi időd sincs, hogy rájöjj, elszúrtad. Ennyi időd sincsen, hiszen rettenetesen száguldasz. Ezért nagyon nehéz az úgynevezett öreg mestereknek, mert az új generáció már sokkal toleránsabb és negédesebb. Ami náluk rózsaszín, az nekünk fekete vagy fehér. 

Én azt mondom mindenkinek: aki a vízre megy, annak minden fekete és fehér. Dönteni kell, méghozzá azonnal. Adott esetben például én felelek száz gyerekért, minden hajóban felel hat gyerekért egy parancsnok, három hajóért felel megint egy, és a fejüket veszem, ha valaki hülyéskedik. És így sorban lefelé mindenki felelős valakiért. Valahol biztató jel számomra, hogy ugyan a fiatalok egészen másképp csinálják a dolgokat, de nyomaiban azért
visszatér mindaz, amit tanítok nekik. A fiam szokta mondani, amikor túrát vezet, és valakivel baj van: "Te jó ég, az apám agyon fog ütni érte, és ha engem agyonüt, akkor most szólok, nem azért, mert beköplek, hanem azért, hogy téged is verjen már agyon, hiszen egyedül nem akarok meghalni." 

– Hogyan csinálod, hogy a Vadkacsa vízitelep évről évre fejlődik, és egyre szebb?

– Kitaláltam egy dolgot, amit Magyarországon kevés ember alkalmaz. Nálam az éves tagsági díj egy felnőttnek annyi, amennyiért máshol hétvégén egy kenut kap, azaz ötezer forint. Az a filozófiám, hogy az éves díj csak ötezer forint, de cserében az agyad kell. Ez egy nagyon érdekes dolog, ugyanis ha jön egy kőműves, hozzáteszi a telephez azt, ami a fejében van, és felépül például egy szép boltíves fal. Az egyik lakatos édesapjával együtt fantasztikus ajtót varázsolt az én tűzhelyemre. Rákovácsolt valamit, és általa a sparheltajtó is, a kandallóajtó is gyönyör? lett. Mindenki a szívét, lelkét teszi be, és valami pluszt ad a telepnek, és ezért olyan szép. Szóval, ami több millió forint itt van, az itt mind ingyen van. A Fábry Sanyi, aki mindenkinek iszonyatos pénzért megy el szerepelni, a Vadkacsákhoz mindig lejön ingyen, és együtt túrázunk. Ha most ezt mind pénzért teszed, az rengeteg pénz. Ezért találtam ki, hogy minimális a tagdíj, és add az agyad a gyerekekért.

Most az egyik euroleasinges barátom például tizennégy millió forintot tett bele ebbe a telepbe. Ez a tizennégy millió forint egy új autónak vagy egy leányfalui teleknek az ára, de nem, ő ide tette. Mert azt mondja, hogy "annyira őrültek vagyunk, hogy ez fontos". 

– Miért is lettetek ti "Vadkacsák"?

– Egyrészt a Kacsa sziget miatt, ami itt van a telepünkkel szemben. Tulajdonképpen onnan indult ez az egész őrület. Oda jöttek ki velem a gyerekek tábortüzet rakni meg evezgetni. Másrészt pedig a vadkacsák természete miatt is vettük fel ezt a nevet. A vadkacsák ugyanis szabadok, ahogy mi is azok vagyunk. Szabadok, de nem rendetlenek. Amikor vonulnak, ők is nagyon szép rendben teszik azt.

Olvasson tovább: