Kereső toggle

Hat beteg gyermeket fogadtak örökbe

Tesszük, amit a szívünk diktál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

II. rész

Románia a korlátlan lehetőségek országa, itt bármi megtörténhet – állítja a huszonkilenc éves Simó József, aki svájci származású feleségével együtt egy valóban nem mindennapi történet főszereplőjévé vált. A házaspár hat árvagyereket fogadott saját otthonába. A gyerekek AIDS-fertőzöttek.



A gyerekek kedvesek, szépek. Senki nem mondaná meg, hogy ereikben ott csörgedez a ma még halálosnak mondott kór Fotók: Somorjai L.

Az események 1994-ig nyúlnak vissza. Az akkor húszéves fiatalember a csíkszeredai plébános kérésére elkezdte látogatni a város fertőzőkórházában fekvő HIV-pozitív árvagyerekeket. Naponta bejárt hozzájuk beszélgetni, tanítani, játszani.

Időközben megházasodott, svájci származású feleségét mint az árvaotthon egyik nevelőjét ismerte meg.

1998-ban pénzügyi okok miatt felszámolták az árvaházat, a gyermekek különböző nevelőcsaládokhoz kerültek. Kivéve azt a hármat, akiket József akkor már évek óta látogatott. HIV-fertőzésük miatt ők senkinek nem kellettek, mindenki félt tőlük, pontosabban a fertőzésveszélytől. A fiatal pár ekkor határozta el, hogy magukhoz veszik őket. Azóta több mint hat év telt el, és a gyerekek minden ellenkező orvosi feltételezéssel szemben jól vannak. Létszámuk pedig megduplázódott: az eltelt időben Simóék újabb három fertőzött gyereket fogadtak otthonukba.

József: – Laci egy hónappal ezelőtt került hozzánk végleg, korábban többször volt már itt, de mindig visszavitték az anyjához. Az viszont újra és újra kiküldte koldulni az utcára. A nő sajnos prostituált, összevissza fekszik különböző emberekkel, és abból él. Meg elszedi a gyerekeinek a pénzét. 

– Amit koldulnak, vagy amit az állam ad?

– Amit az állam ad, és azt is, amit a gyerekek koldulnak.

– Idevalósi ő is, Csíkszeredára?

– Tusnádi. Ott lakik most az anyja egy lerobbant villában, aminek már rég össze kellett volna dőlnie. Illegálisan költöztek be, a pincében laknak, se villany, se víz, se fűtés. Tusnádon elég hidegek szoktak lenni, télen mínusz harmincöt fok is van, el lehet képzelni, milyen élete lehetett a gyereknek.

– Miért ide jártak koldulni?

– Mert valamikor itt laktak Csíkszeredában, ismerik a várost, tudják, hogy itt több pénz van, mint amikor Tusnádon nincs turistaszezon. Mert akkor nincsenek ott látogatók, akitől kéregetni lehetne. 

– Mennyi időbe telt, amíg véglegesen ideadták Lacit?

– Egy év alatt sikerült ezt elérni. De nem volt egyszerű. Amíg harcoltunk ezért a gyerekért, az anyja azt is mondta, hogy ki tudja, mennyi pénzt kapunk külföldről, meg hogy mi az ő gyerekeiből gazdagodunk meg. Pedig én ugyanannyi pénzt kapok, hogy ha egy gyereket nevelnénk, mint így, hogy hatot fogadtunk ide. 

– Amikor kiküldte koldulni, tudta az anyuka, hogy HIV-fertőzött a gyereke? 

– Igen, tudta. 

– A gyerekek hogy viszonyulnak egymáshoz? 

– Ha megkérdik konkrétan, gyorsan rávágják, hogy nem, ők nem testvérek, mert más a nevük. És hát nem is igazán hasonlítanak. 

Franziska: – Viszont ugyanúgy ragaszkodnak egymáshoz, és néha úgy is veszekednek, mint más testvérek is.

Amikor Kati idekerült, annyira labilis állapotban volt, hogy egyszer megrágta az ágyat, a létrát. Telefonáltam Jocónak, hogy azonnal gyere haza, mert nem tudom, mit csináljak vele.

József: – Tépte ki a haját, meg ilyeneket csinált, amikor idekerült. És ebből a lányból egy kezelhető, rendes, ügyes, barátságos, jókedv? lány lett. Nem mondom, hogy ez a mi érdemünk, de biztos, hogy ennek a családi hangulatnak is része van abban, hogy idáig jutottunk. 

– Franziska, Ön hogyan viszonyul a gyerekekhez? József azt mondta, hogy eleinte próbált távolságtartó lenni, nem megszeretni őket nagyon, de ez nem sikerült. 

Franziska:
– Az elején, amikor kezdtük, nem tudtuk, hogy menynyi ideig csináljuk ezt, mert nem lehetett tudni, mi a helyzet a gyerekekkel. És akkoriban egy kicsit távolabb kellett lenni tőlük érzelmileg, nehogy aztán… De amikor Gyuri egyszer nagyon megbetegedett, nagyon hiányzott nekünk. És jó volt, hogy helyrejött, nagyon nehéz volt az a félév, amikor a kórházban volt. Ezt csak azért mondom, mert talán akkor tudatosodott bennem, hogy mennyire megszerettem őket. Azóta szerencsére egyikük sem volt ilyen beteg. 

– Hogy érti, hogy Gyuri nagyon megbetegedett? Mi történt?

József: – Mindenki azt mondta, hogy hamarosan meg fog halni. Tizenöt kilót fogyott. Egy hétig sem vizet, sem ételt a szájába nem tett. Arról beszélt, hogy meg fog halni, és Jézussal fog találkozni, és kérte, hogy vigyünk neki egy keresztet, hogy azzal aludjon. Kemény helyzet, amikor egy ekkora gyerek, aki elméletileg soha
rosszat nem csinált életében, ilyeneket mond. 

De egyszer csak jött egy pont, és onnantól másként kezdett beszélni: azt mondta, ha ő meghal, akkor a Chester kutya egyedül marad. Ez volt a kedvenc állata a házból, és elkezdett aggódni, hogy kivel fog aludni a kutya, mert korábban mindig mellette aludt. És innentől fogva tudta, hogy meg kell gyógyulnia. Így harcolt a betegség ellen. 

– Hogy jött rendbe?

– Nagyon érdekes eset volt. Azt mondta az után az egy hét után, amikor nem evett és nem ivott semmit, hogy kenyeret és hagymát kér. És akkor vittünk kenyeret meg hagymát. Egy hónapon keresztül reggel, délben, este kenyeret és hagymát evett, semmi mást. Vittünk banánt, pudingot, süteményt, amit csak egyszer kiszólt volna a száján, azt vittük volna, a tél kellős közepén cseresznyét vagy akármit, de neki nem kellett semmi, csak kenyér és hagyma. Egy hónapon keresztül azt ette, és elkezdett hízni. A második hónapban pedig spagetti kellett neki. Reggel, délben, este spagetti. És a gyerek meghízott, visszahízott az eredeti súlyára. Rendbe jött, és hazaengedték. 

Ezután nem sokkal elmentünk Franziskával Svájcba egy AIDS segélyszervezethez. Ott a kezünkbe akadt egy tanulmány, amelyik azt írja, hogy a hagyma tartalmaz egy olyan anyagot, amely a
HIV-pozitív embereknek szükséges, és ami semmi más növényi eredet? ételben nincsen benne. És ezt senki nem mondta Gyurinak. Mi sem tudtuk, a doktornő sem tudta. S ez hozta őt rendbe, a kenyér meg a hagyma.

Az egyetemen, amikor egészségpszichológiát tanultunk, említést tettem a tanárnőnek az esetről, s akkor megkért, hogy mondjam el az egész évfolyamnak. 

– A gyerekek gyakran szóba hozzák a betegségüket?

– Igen. Általában különböző kanyarhurokkal, de mindig oda lyukadnak ki, hogy mi is ez a betegség? Miért is van? Mit is jelent igazából? Miért vagyunk mi ilyenek? 

– Milyen sűrűn vizsgálják őket?

– Háromhavonta. Éppen ma reggel voltak itt, fél hatkor, vért vettek tőlük. Ezt Brassóban elemzik, pár hét múlva lesz meg az eredmény.

– Milyen tendenciát mutatnak ezek a vizsgálatok? Hogyan változik az állapotuk? 

Franziska: – Mindegyiknek más, az egyiknek jó, a másiknak kicsit rosszabb, de ha rosszabbodik, tudnak változtatni a gyógyszereken. 

József: – Katival kapcsolatban kínálkozott ezelőtt két évvel egy olyan lehetőség, hogy a levett vérét kiküldték Párizsba vírustelítettséget mérni. Akkoriban kezdték szedni az új gyógyszereket. És amikor visszajöttek az eredmények, a doktor úr azt mondta, hogy ha most végeznék a vizsgálatot Katinál – akinek korábban a legrosszabb eredményei voltak –, nem minősülne
HIV-pozitívnak. Annyira jók a leletei. Lehet, hogy csoda, lehet, hogy a gyógyszer hatása. Nem tudjuk. 

Franziska: – És azóta egyszer megfázott, csúnyán köhögött, és belázasodott, de nem kellett kórházba vinni: felírtak neki gyógyszereket és vitaminokat, és itthon meggyógyult. Ez elég nagy dolog, mert először történt ilyen, és azt mutatja, hogy nemhogy gyengült, hanem erősödött az immunrendszere. 

József: – Mert ha azelőtt valamelyikük beteg lett, mindig kórházba kellett menni, infúzióra, injekcióra. 

– Meddig lehetnek Önöknél a gyerekek?

– Elméletileg tizennyolc éves korukig, gyakorlatilag addig, amíg valamiféle állami képzésben vesznek részt, iskolába járnak. 

– Milyen esélyük van a jövőre nézve, ha abból indulunk ki, hogy az egészségük a mostani szinten tartható?

– Ami biztos, hogy amikor betöltik tizennyolcadik évüket, nyugdíjazzák őket. Állami nyugdíjat fognak kapni. 

– Az mire jó?

– Semmire, abból nem lehet megélni. Ha az állam nem fog segíteni, akkor nem tudom, hogyan tovább. De úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.

– Olyan állást vagy munkát lehet találni, amit el tudnak végezni?

– Egészséges emberek is nehezen találnak állást, akkor hát az, aki induláskor hátrányban van, hogy kapna munkahelyet? 

Franziska: – Lehet, hogy valamelyikük itt fog segíteni nekünk. Egyikük például úgy képzeli, hogy egy kis házban fog lakni, és ide jár majd dolgozni, az első fizetéséből vesz egy kocsit, olyat, mint a miénk, csak kék színűt. Mindenképp el akarjuk érni, hogy legyen valami állandó elfoglaltságuk, hogy rendszeres életet éljenek. Kati ezelőtt két évvel vattacukorárus szeretett volna lenni, most viszont nővér.

József: – Nagyon sokat számít az a nyolc-kilenc év, ami az életükből úgymond kiesett, amikor senki nem foglalkozott velük. Ezért állnak most a tízéves gyerekek értelmi szintjén, pedig tizenhat-tizennyolc évesek. 

– Vannak barátaik?

Franziska: – Az elején elég nehéz volt, senki nem barátkozott velük. Amikor elkezdtük felújítani ezt a házat, néhány munkás nem mert idejönni dolgozni, pedig a gyerekek akkor nem is laktak itt. Később azután, amikor látták az emberek, hogy jól élünk a gyerekkel, ők is felbátorodtak, közeledtek a gyerekekhez. Most már vannak barátaik, akik átjárnak hozzánk, máskor meg ők hívják meg a mieinket. De sok idő kellett ehhez. 

József: – Az, hogy mi még élünk, számukra nyilván valamiféle garanciát jelent. 

Franziska: – De ugyanígy változott az én megítélésem is. Sokszor észrevettem, hogy az emberek azt gondolták, megbolondultam, vagy kapok valamit, amiért itt vagyok. De nincs semmi titok, csak szeretek itt élni.

József: – Nem érdemes összehasonlítani, hogy mennyit keres itt, és mennyit keresett Svájcban. Viszont Svájchoz képest Románia egy izgalmas ország. Itt minden megtörténhet, ez a lehetőségek hazája. Itt olyan dolgok is megtörténhetnek, amit ember ép ésszel fel sem tud fogni.

***

Mialatt Simóékkal a nappaliban beszélgetünk, a gyerekek saját szobáikban elkészülnek a leckével. Kijönnek. Kedvesek, szépek, ránézésre teljesen egészségesnek tűnnek. Senki nem mondaná meg, hogy ereikben ott csörgedez a ma még halálosnak mondott kór. Bemutatkoznak, kezet fogunk. A szülők kérésére a betegséget és múltjukat nem hozzuk szóba, az iskoláról, itthoni feladataikról, kedvenc együtteseikről beszélgetünk. Azután pingpongozunk. Jól játszanak. Amikor megtudják, hogy Magyarországról érkeztünk, egy bizonyos Pali iránt érdeklődnek. Pali szintén magyar, és amikor fél évvel ezelőtt Simóéknál járt, megígérte a gyerekeknek, hogy amint feltalálják az AIDS ellenszerét, hoz belőle nekik. Sajnos nem ismerjük Palit.

Olvasson tovább: