Kereső toggle

Aranyláz és sárarany

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az arany mindig is izgalomba hozta az emberiséget, sőt valóságosan be lehet lázasodni tőle. Legalábbis ezt állítják többen, köztük nem kisebb híresség, mint Jack London az egyik regényében. De adunk riportalanyunk, K. Sándor véleményére is, aki titokban több mint harminc éve kutatja e nemesfémet Erdély hegyeiben. "Ezt a lázat, önkívületi állapotot, amely az arany bűvköréből fakad, akár orvosi eszközökkel is diagnosztizálni lehet" – állítja a kincskereső.



Az aranyos-patak Fotók: Somorjai L.

Becsületet, életet, barátságokat sem kímélve kutattak itt az arany után a különböző történelmi korokban, de olyan rombolást, mint aminek a falu most néz elébe, sohasem végeztek ezen a környéken – mutat körbe K. Sándor a térség legmagasabb pontjáról, Vereskőről. Itt már a kelták is arany után kutattak a Krisztus előtti harmadik században, de a rómaiak is több tonna aranyat termeltek ki, ma pedig francia szakemberek vizsgálják a kőzetet, hogy mennyire értékes. A régi-új román politikai elit is a mesés kincs igézete alá került, mert társult a gigantikus vállalkozáshoz: ötszázmillió tonna kőzetet szándékoznak átforgatni az elkövetkezendő tizenöt év alatt. Reményeik szerint háromszáz tonna arany lesz így a nyereség – egyúttal szegényebbé válik Erdély egy háromezer hektárnál nagyobb, mesébe illő szépség? tájegységgel, melyre az elnéptelenedés, a súlyos ciánszennyezettség állapota vár. A Román Akadémia számításai szerint a Frank Timis által vezetett kanadai vállalat hárommilliárd dollár haszonra tenne szert, míg a román állam csak háromszázmillió dollárt kapna az üzletből. 

Adrian Nastase román miniszterelnök a nemzetközi nyomásnak engedve még májusban egy parlamenti különbizottságot küldött ki, hogy mérjék fel a várható környezeti károkat. Ezzel kapcsolatban hamar szárnyra kapott az a híresztelés, hogy a bizottságnak több tagja is részvényese a Rosia Montana Gold Corporationnak (RMGC), amely a bányászati jogot mindössze hárommillió dollárért kapta meg 1997-ben. K. Sándor csak legyint, amikor a vizsgálat eredménye felől érdeklődünk. "Nem kellett volna idáig utazniuk, hiszen már Bukarestben eldöntötték, hogy a kitermelés mellett voksolnak. Tény, hogy a Román Akadémia már több ízben is megvétózta az aranybányászatot, ez azonban a bukaresti urak szívét nem lágyította meg." Az egyik híres régészprofesszor úgy fogalmazott: most pusztítják el Decebál dák király aranybányáit. Ez a megfogalmazás igen erőteljesnek számít ebben az országban, ahol a nemzettudat alapját a dáko-román vérvonal képezi, amely a Római Birodalom keletkezése elé helyezi a románok megjelenését. 

"Ebből a származástudatból azonban nem lehet háromszázmilliárdot besöpörni" – teszi hozzá kaján vigyorral K. Sándor, majd hosszabb elbeszélésbe kezd arról, hogyan befolyásolta a magafajta hétköznapi ember életét a kőzetekben rejlő arany, és az az örök remény, hogy rájuk mosolyoghat a szerencse. – Már a nyolcvanas években megmásztuk éjjelenként a mostani bánya területét, és cimboráimmal arany után kutattunk. Összeszedtük gyorsan a friss fejtésekből elmozdítható köveket, másnap aztán apróra zúzva átvizsgáltuk őket. De az is megtörtént, hogy egész napokat álltam derékig az Aranyosban Topánfalvánál, ahol a zagyot (az ipari aranytermelés után visszamaradt sáros levet) a folyóba beleengedték. Ezt időnként most is megteszik, szép csendesen, azaz a mérgezett vizet a derítőaknából a környék patakjaiba, majd az Aranyosba engedik. Szitával a kezemben egy-két milligramm nagyon finom port sikerült kinyernem belőle – emlékszik vissza a korábbi
évtizedekre –, ez azonban még Ceausescu idején történt." A diktátor bukása után a megnyílt határok, a jobb megélhetés utáni törekvés és a kalandvágy Sándort Nyugat-Európába csalta, ahol sikerült néhány tízezer márkára szert tennie – öt év elteltével mégis majdnem üres kézzel jött haza. Mert ha márka nem is, de valami érdekes mégis volt a poggyászában: egy fémkereső detektort rejtett a bőrönd. "Ahogy hazaérkeztünk, rögtön jelentkeztek rajtunk a régről ismert tünetek, és cimboráimmal megmásztunk minden hegyet a környéken. Geológiai szakfolyóiratokat tanulmányoztam olyan kehely alakú kőzetbuborékokról, amelyek zárt üregeinek belsejét arany tölti meg. Ha jól emlékszem »natív«-nak hívták ezeket. Még a
törvénnyel is meggyűlt a bajom, mert Romániában az állam tulajdona minden földben található érc. Lassan aztán a sok sikertelen vadászat után kihűlt az aranylázam, de éjszakánként, pláne nyáron, sokszor mondom a feleségemnek: induljunk el keresni, ma biztosan szerencsével járnánk."



Főtér dömperrel 

A láz azonban fertőző, és másokra is egyre jobban terjed. Új üzletág alakult a hajdan szebb kort megért történelmi kisvárosban, melyben a reformkor idején egyre-másra épültek a szebbnél szebb épületek. Itt, ahol az aranybányászat csak csendesen, a környezetet kímélve, a föld alatt folyt, most egyre-másra jönnek-mennek a különböző nyelveken beszélő idegenek. "Lefogytam, az állandó por miatt köhögök, még az ételt is alig tudom lenyelni – panaszkodik stábunknak egy többgyermekes idős asszony, aki nagyon kéri, hogy a neve ne jelenjen meg az újságban. – Aggódom a gyermekeim jövőjéért" – magyarázza, miért az inkognitó. A bánya megbízottjai több mint egymilliárd lejt (körülbelül hétmillió forint) kínáltak a házáért, ő azonban ellenáll az ajánlatoknak. "Nincs az a pénz, amiért megérné elhagyni az otthonomat, a helyet, ahol felnőttem. De akik korábban eladták, azok közül is sokan megbánták már, és visszajönnének, ha tehetnék. Az állandó zaklatás azonban kezdi felőrölni az idegeimet, hétről hétre jönnek, újabb és újabb ajánlatokkal. Mondják meg, van-e a világon még egy olyan ország, ahol valakit erőszakkal ki lehet tenni az otthonából? Hogy el lehet űzni, csak azért, mert magasabb érdekek így kívánják?" "A jogszabályokat nem ismerjük, de úgy gondoljuk, ha el lehetne űzni törvényesen, akkor már régen megtették volna" – feleljük az asszony nem kis megkönnyebbülésére. Dávid Ferkóval, egy régi bányászcsalád leszármazottjával is újra találkozunk
(A román Eldorádó. Hetek, 2003. április 4.), aki a kertjét műveli egy új típusú faház körül. Előtte az ősei által épített míves kőépület már düledezőfélben. Vele együtt többen kitartanak még, de nem tudják, mit hoz a jövő.

A májusi vizsgálat óta nem folytatja az RMGC a gigantikus terv kivitelezését – legalábbis nyíltan nem. Leplezetten vagy leplezetlenül azonban most is folyik a munka. Erre következtethetünk az időnként megjelenő bányászsisakos emberek, valamint a patak láttán, melynek vize és partja narancssárga és undorító. Az előbb említett zagy rövid idő alatt sárrá változik, igazi ocsmány, okkersárga porrá. "Néhány élelmes ember – meséli K. Sándor – azt állítja, hogy ebben a sárban legalább öt ezrelék arany még fellelhető, a ciános technológia ugyanis nem képes tökéletesen kioldani a fémet. Elektrolízissel azonban ez az öt ezrelék is kiválasztható – hangzik a tudományos magyarázat –, a szóbeszédek szerint már többen dolgoznak ilyen berendezések építésén. Néhány bukaresti vagány azonban mást talált ki: ezt a sarat vagy iszapot zsákokba rakják, és Törökországba szállítják. A törökök jó árat kínálnak a sárga iszapért, mert kitűnően értenek ahhoz, hogyan lehet a maradék aranyat is kivonni belőle." Mára már valóságos csempészhálózat hordja Törökország felé az aranyat tartalmazó sarat.

Verespatak körzetének hat falujában most már csak kétezren laknak, ott, ahol korábban tízezer ember találta meg a boldogulását. Helyi és nemzetközi aktivisták Alburnus Maior néven egy civil szervezetet is alapítottak Verespatak megmentésére: tagjaik – főleg fiatalok – ugyanúgy házról házra járnak, ahogy az RMGC emberei, és arra bíztatják a helyi lakosokat, hogy tartsanak ki, és ne adják el házaikat, földjeiket. A maradék azonban elszánt: már a téli tüzelőnek való fahasábokat hasítják az udvarokon.

Olvasson tovább: