Kereső toggle

A Feketetó kincse

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Kolozsvárt Nagyváraddal összekötő főút egyik falucskájába sereglik minden év októberében a környező vidék apraja-nagyja. A hónap második hétvégéjén tartják Feketetón (Negreni) a vidék legnagyobb kirakodóvásárát. A hosszú hétvégén több tízezren jönnek ide, és senki nem tér haza üres kézzel. Jár egy mondás a környékbeliek között: "Még ha nincs is pénzed, Feketetóról akkor sem mész haza vásárfia nélkül." Az etnikai, nyelvbeli különbségek ellenére – ha kell, kézzel-lábbal mutogatva – mindenki üzletet tud kötni.

A Király-hágó után már érezni lehetett az izgalmat, itt valami szokatlan készülődik. A főúton ugyanis mindenki eszeveszett tülekedésbe, előzésbe kezdett, hogy mihamarabb elérje Feketetót. Aki gyorsabb, az közelebb tud leparkolni a vásárhoz. Aki távolabb, annak nincs a legnagyobb biztonságban az autója. Kézenfekvő a megoldás, valakinek mindig az autóban kell ülnie. "Komám, itt még a rendőrség előtt is kirámolják az autódat" – hangzik egy jó tanács a hátunk mögül, amit mi erősen megszívlelünk, ezért hamar kisorsoljuk, ki marad az autóban, hogy aztán felváltva tekintsük meg a nálunk is híressé vált eseményt. A szóbeszédek szerint a diktatúra alatt ugyanis itt találkozott az erdélyi és a magyar demokratikus ellenzék. A településen – melynek egyébként más nevezetessége nincs –, a hétköznapokban autóval két perc alatt átsuhan az ember. De nem így ezen a hétvégén, mert bár még csak péntek délután van, már több ezren nyüzsögnek a vasút mentén, ahol a vásár zajlik.

"Ne fényképezz, vegyéél valamit!" – szólít fel bennünket egy nagykalapos, pödrött bajszú cigányember, látva leesett állunkat és izgatottan dolgozó fotósunkat. A roma népes családjával együtt egy már-már muzeális korú Mercedes körül ül a földön. A lökhárító előtt pedig az eladásra kínált portéka: ortodox ikonok, antik krisztusok, falióra, házi áldás és egy piros, félméteres törpe, aki épp a dolgát végzi. Körülötte csak úgy lazán elszórva használt mobiltelefonok, fekete gázálarc, zsebszámológép és egy viseltes edzőcipő fél párja. Az egész huszadik század, minden technikai vívmányával – konstatáljuk csendben a meghökkentő látványt. Mivel a kelleténél egy picivel talán többet időztünk, a roma férfi intenzívebben kezd el velünk foglalkozni. Feltérdel ülő helyzetéből, és egy kopott, szúette, de patinás faliórára mutat. "Ez az óra magának a tekintetes kolozsvári főtáblabírónak, Avram Iancunak az irodájában mérte az idő múlását. Higgyék el, nagy időknek a tanúja volt ez a szerkezet. Potom kétezer euróért már vihetik is." A multikulturális élménytől még szóhoz sem jutunk, de emberünk máris látja reakciónkból, túllicitálta a portékát. "Látom, nagyon félreáll a szája – néz rám –, hát valamit alkudhatunk ebből az árbúúl – folytatja barátian, miközben folyamatosan az arcunkat vizsgálja. – Ugyan vegye már le azt a napszemüveget – szól bele az üzletmenetbe a felesége –, hadd lássuk a két szííp szemit az úrnak!" Köszönjük, valóban értékes ez az óra, és az egykori főtáblabíró úr érdemeivel is tisztában vagyunk, de kétezer eurónk nekünk összesen sincsen, és máris továbblépünk, nehogy lépre menjünk. Csak a történelmi hűség kedvéért egy mondat Avram Iancuról: 1848-ban a román népfelkelés vezére, akiről az erdélyi magyarság nem éppen jótevőjeként emlékezik.

Úgy tűnik, egy cipő-nagykereskedés kellős közepébe érkeztünk. Ám később kiderült, ez egy komplett öltözékeket áruló ruhaturkáló cipőosztálya. Ha végigmennénk a rövid, de annál zsúfoltabb szakaszon, tetőtől talpig a hetvenes-nyolcvanas évek nyugati konfekciójába öltözködhetnénk. "Vegyen egy jó cipőt a fiatalúr – hangzik a biztatás –, ippen a maga lábára való ez níí" – mutat egy okkersárga darabra, amely alig viseltes. A fazonja a nálunk már a dizájn darabnak számító makkos cipő, anyaga eredeti m?bőr, a mérete pedig úgy 47-es körül mozog. Próbálja a kezembe nyomni, amitől erősen vonakodom, közben a sarkára mutogat. "Nízze meg, alig használt darab, inneplőnek ajánlom magának." Biztos annak vette a gazdája is, gondolom, farsangolni járt benne – jegyzem meg. Miután sikerült gyorsan elmenekülni a cipők elől, a ruházati osztályra jutottunk. József Attila örökbecs? szavai jutottak eszembe: "De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni-kelni, S öt forintért kuglert venni." Nos, ezt a költő itt egy ezresért megtehetné, már ami a ruházkodást illeti. Kínai nejlon- ingek, hozzá stájer vadászkabát és egy bőr tiroli térdnadrág, ja és sárga makkos kalucsni, ebben a globális összeállításban igazán világpolgárnak érezhetné magát bárki. Megússzuk a kalandot, és innen már egyenesen a piac közepére jutunk. Szokatlan látvány tárul elénk: egy talpig szűrbe öltözött matróna zsebében megszólal a mobiltelefon. Fesztelenül cseveg, biztosan nem fázik. Mikor újra zsebre vágja a készüléket, olyan, mintha egy időutazáson lennénk.

Körülöttünk nyüzsög a nagybetűs élet. Csíkos m?anyag szatyrot áruló mamóka próbálkozik velünk valami érthetetlen nyelvjárásban, majd hirtelen mozdulattal a zsebébe nyúlva különböző szín? szappanok vételére csábít. Bár eddig a jó tanácsokat megfogadva semmit meg nem fogtunk, de a szappanra, úgy érezzük, mégis szükség volna. Mosdót azonban közel s távol nem látunk, ezért az egyik magyarul beszélő lacikonyháshoz fordulunk: "Atyafi, merre van a toalett?" A válasz éktelen röhögés, amihez megértve a kérdést egyre többen csatlakoznak. Majd jóindulatúan azt mondja a büfés: ott az erdő, ha még találnak szabad helyet, használják nyugodtan. Mi meg ezen kezdünk el röhögni, és elindulunk, hogy valahogy újra a parkoló közelébe keveredjünk. Körülöttünk mindenütt a balkáni grillkultúra termékei illatoznak: mitite, flekken bárányból, kecskéből meg még ki tudja miből. Mellettük mézeskalácsot áruló nénikék a gyerekek nagy örömére. Az áru olcsó, az enyhe ételmérgezés ráadás. Közben egy egyedülálló éremgyűjtemény kellős közepébe gyalogolunk. Alaposan szemügyre véve a kínálatot ritkaság után kutatunk, amikor is két darab magyar mezei húszforintos érmét pillantunk meg. A román tudásunk egy kérdés erejére futja, amit rögtön villantunk is: "Ket fácse uno domnule?" – ami szabad fordításban azt jelenti, mennyibe kerül egy. Az eladó, aki született román, nem érti, mit mondunk, ezért tolmács után rikolt. A tolmácsnak újra feltesszük a kérdést, mit kér a húszasok darabjáért? Rövid gondolkodás után rávágja: ötven forintért vihetjük darabját. Ez aztán a poén.

A vasúti átjáró irányába folytatjuk utunkat. A bejövetelünk óta azonban az átjáróba telepedett a román naiv tájképfestészet eddig fel nem fedezett piktora, aki műveivel szinte teljesen lezárta az egyetlen átjárót a vasúton. Itt nem megy át senki, amíg nem vásárol – olvassuk elszánt tekintetéből –, ezért jobbnak látjuk néhány száz méterrel megnyújtani sétánkat a nem éppen idilli környezetben. Aki járt már sínek mellett, az tudja: olyan ez, mint egy aknamezőn átkelni. Miközben a következő lépésre koncentrálunk, valaki megszólít bennünket. "Uraim, van egy szenzációs ajánlatom maguknak – és egy poros, ódon borospalackot tart elénk. – Ez a bor Hitler pincéjéből származik, maga Rommel tábornok is ezt itta." Persze, ezzel mérgezték meg – vágjuk a választ az ajánlatra. "De nézzék meg – rázza meg az üveget –, még most is ugyanaz a bor van benne. Ha nem is iható, de ez biztosan a Rajna mentéről származik. Az ára csupán ezerötszáz forint. Gondolják meg, ha mégis érdekli magukat, megtalálnak itt a vásár szélén, annál a sárga Daciánál, ott megmutatom maguknak még az eredeti címkét is." 

A vonat nem jött, mi pedig valahogy átvergődtünk a túlpartra, majd levontuk a konklúziót: íme, sikerült a környékbeliek mondására rácáfolni. Mi üres kézzel jártuk meg a híres feketetói vásárt.



Fotók: Somorjai L.

Olvasson tovább: