Kereső toggle

Budapesti Napló

Pszichothriller Zuglóban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Mikszáth téren találkozunk, háttal áll, amikor a Szentkirályi utcáról beérek a térre. Arról kell felismernem, hogy világoskék pólót visel a kantáros rövidnadrághoz. 

Határozatlan sziacsere (a telefonba még belemagázódtunk). 

A szeméhez öltözött. Szeme színe szintén kék. Szomorúságot keresek benne, de ez a szem fáradtabb annál, mint hogy a szomorúság, mint kötésen a vér szokott, átüthessen a fáradtságon. Fásultság, katatón-közeli közöny a tekintetében. Keresem, keresi az agyam, hogy akkor ezt a nézést majd hogyan szorítsa háromezer leütésbe. Megoldható. 

Azzal kezdem, amivel szoktam. Igyekszem lebeszélni a sajtóhoz való futkosásról. Mint a rabbik szokták előírás szerint három napig gyűrni a hitéből hozzájuk áttérőt, minden önmagukról való tudásukat latba vetve lebeszélni, érvekkel elriasztani őket a lépéstől. Hiszen ha valaki, akkor a rabbi a zsinagógában, én pedig a Mikszáth téren itt, nagyon jól tudom már, hogy a sajtó nem biztos segítség. Ha nem használ, legalább ne ártson. 

Van itt, kedves Petra kisasszony, jogállam, magát szocdemként meghatározó kormány váltogatja a magát családbarátnak mondó kabinettel, egyikük jobban szolgál bennünket, mint a másik, hát nem látod? Nézd meg jobban! Van itt rendőrség, van lakásmaffia tevékenységet feltáró parlamenti albizottság, és itt van a falak alatt Európa. Minden van, mint a búcsúban. "Nekem már mindegy. Nekem már nagyobb bajom nem lehet" – ingatják a fejüket ilyenkor az embertársak, persze anélkül, hogy az előbbieket akkor és ott tényleg végigmondanám. 

Moldova írja, hogy ő azokat szereti, akiktől csak annyit kérdez, hogy hová valók, és azok válaszul máris elmesélik az egész életüket. Amikor én azt mondom, hogy vigyázz velem, kislány, újságíró vagyok, akkor Petra normál zenei A hangon máris úgy "pozícionálja" a történetét, hogy én, a vele szemben ülő idegen is egyből értsem: mihez képest és miért nincs már mitől félnie. 

"Nekem már nincs veszíteni valóm" – mondja ki Petra is a kulcsmondatot a Mikszáth téren. Mire én: "Nana, nincs olyan gödör, amelynél ne lenne mélyebb." 

De ő csak köti az ebet.

A nyomorral kezdődik ez is. Nem azzal a fajtával, azzal a nyerssel, amiben a csereháti kisgyerek egy évben egyszer eszik húst, a kilakoltatás pedig folyamatban, hanem egy másféle, annál azért konszolidáltabb, mondhatni európaibb és nulla médiaérték? "tömegnyomorral" kezdődik, amelyben egy budapesti munkáscsalád, a hatvan közeli padlóburkoló apa (végigtérdelt élet), a Kőbányán szerencsésen külön életet teremtő báty, a nyolcvanéves nagybácsi és ez a Mikszáth téri napernyők alatt velem szemben helyet foglaló huszonhárom éves varrónő játszanak főszerepeket. Gázsi nincs. Nincs barátok közt. 

A szín egy zuglói társasház, amelyben négy lakás van. Az egyik földszintiben Petra él az apjával. Fölöttük a garzonban a nagybácsi. A harmadik lakásban idős lakótársak, nem rokonok, a negyediket pedig eladta a régi tulaj. Petráéknak elővásárlási joguk volt. De nem tudták megvenni. A kőbányai báty cserélt volna lakást, visszajött volna, de a tulaj egymilliót rákért a cserére. Egymillió forintja avagy ekkora hitele Magyarországon nem mindig van lezsírozva-levajazva annak, aki végigdolgozza az életét. Legalábbis nem törvényszerű. 

A lakás hirdetve volt, az újságokat pedig bogarásszák olyanok is, akik a többlakásos házból egy lakást megvesznek, aztán kifinomult módszerekkel pokollá teszik a régiek életét, közben áron aluli vételi ajánlatokat tesznek lakásaikra. 

Be sem költöztek. Egy hajléktalannak adták "ki" a lakást azzal, hogy figyelje a háziak szokásait. Azzal nyitottak, hogy lebontották a kaput, mert nekik kocsibejáró kell. Azóta se kapu, se kocsibejáró. Lebontották Petráék garázsát. A zaklatást a jövevények gyerekei végzik. Vizet locsolnak be az ablakon, csúfolódnak, fenyegetőznek.

Olyan hangon beszélnek, ami abban a házban, amit egyébként Petra dédszülei építettek, nem volt szokás. Gyakoriak a "bulik". Ezen azt kell érteni, hogy a környéket ellepik a nagy érték? gépjárművek, zene és tánc a kertben, megy a "ki, ha én nem" műsor, a mocskos nagy lerészegedés, a "miénk a ház", a kerti szerszámok elégetése, a ruhaszárítók levagdosása, amivel aztán kívülről bekötik Petráék ajtaját (viccből), akik rendőrt hívnak, mert mi ez, ha nem a személyi szabadság korlátozása. A rendőrökhöz az ablakon mászik ki a család. Próbálkoznak minden hivatalos fórumon, de valahogy sehol sem elég a bizonyíték. Széttárt kezek. Indul ugyan egy nyomozás néhány ellopott olajoshordó miatt, amit lezárnak. 

A lány négyfelé íratja szét az ingatlanok tulajdonjogát. Megfontolása: egy emberből könnyebb kiverni egy aláírást, mint négyből. Mikor ezt meghallom tőle, kínomban nevetek, hogy ez Zuglóban történik, és ezt a mondatot az "óvatossági szétíratásról" egy huszonhárom éves, teljesen normális lány mondja ki Pesten. 

18 milliót ígértek a két lakásért, amiket Petra 24 millióra tart. Egy ideig alkudozott velük, elment Kerepestarcsára megnézni a beajánlott csereingatlant, néha úgy tett, vagy tényleg annyira belegyöngült, hogy jó neki a kényszerüzlet. Aztán amikor eltörték a nagybácsi ujjait, felhívta a bandavezért, az új tulajt, akinek a ház azért kell így ár alatt, mert a telek többet ér, mint a kissé lerobbant ház, hogy építési vállalkozónak passzolja tovább, aki majd megépíti rajta a frekventált, mégis csöndes helyen álló villát. Felhívta, és megmondta neki, hogy soha az életben nem adja el a lakásokat, de nekik aztán végképp nem. A házat a dédszülők építették, a két éve meghalt édesanyja és az édesapja nevelték fel őket ott. Miért menne ő el innen, ha nem akar, csak azért, mert őket idefújta a szél? Miért menne innen el, miért adná fel a jövőjét jelentő egyetlen vagyonát? Különben is felelősséggel tartozik azokért az idős lakótársakért, akik a következők lennének, ha ő már nem állná a sarat. Az élettárs akkor jött át ásóval, hogy azzal lesz a tiszteletlen Petra agyonverve és elásva a kertben. 

A nagybácsi fenn lakik. Egy rádiója van. Nem tévézik. Egész nap szól a rádió. A gyerekek az ajtó előtti villanyórát lekapcsolgatják. Olyankor az öreg kinyúl, hogy viszszalökje az automatát. Míg kinn a karja, a gyerekek visongva ütik-vágják az öreg kezet, ahányan vannak, annyiféle eszközzel. Legutóbb húsklopfolóval csapkodták meg. Két ujjcsont tört el. A rendőrök vérmintát rögzítettek a villanyórában. Ennyi.

Aznap, amikor mindez megjelent a Budapesti Napban, Petra azzal hívott fel, hogy reggeltől estig rendőrkocsik jönnek-mennek a környéken. Hogy jót jelent-e, nem tudtuk. Mehettek arra másért is, de reméltük a legjobbakat. Devánszkiné Dr. Molnár Katalin országgyűlési képviselő, a lakásmaffia tevékenységét feltáró parlamenti albizottság elnöke a plenáris ülésről hívott vissza, bár akkor még nem tudta, hogy miért hagytam meg a számom a titkárságán. Később a teljes cikket elküldtük e-mailban a címre, minekutána éjjel végiggondolva azt mondtam magamnak: "Te marha! Feljelented a maffiát a parlamentben?" Éjjel ugye minden más. 

Petra levelet akar írni a belügyminiszternek az utóbbi egy évéről, hátha történik valami. Ráadásul a testvére véletlenül éppen belügyi dolgozó, de ez maradjon mellékszál, mert formálisan ez nem jelent semmit. Informálisan azonban igazán jelenthetné azt, amire gondolok. 

Hogy a rendőrség mit tett és mit nem tett in concreto, azt most hagyjuk. Petra egyedül a rendőrségre számíthat. A "vasprefektusként" emlegetett, Bács-Kiskun megyéből a BRFK élére vezényelt tábornokra és azokra a rendőrökre, akik rendőrök. Ha ez a félárva, saját zuglói otthonában megkínzott, huszonhárom éves varrónő mindezek után képes kimondani, hogy szolidaritásból marad a házban, mert felelősséggel tartozik idős lakótársaiért, akkor a jogállami szerveknek is illene szolidaritást mutatniuk – Petrával.

Olvasson tovább: