"Netti" Sanyi bácsi, a nemzetközi cigányprímás
Kolozsvár mellett szinte egybenőve a nagyvárossal fekszik Kisbács. Az előzetes telefonegyeztetés során nem sikerült Nettivel beszélni, mert nem szereti a telefont. Talán nem is tudja kezelni. A szakadó esőben kissé megilletődve kerestük a 24.-es számú házat, amikor is egy mosolygós, idős ember köszönt ránk az egyik kapualjból. "Gyűjjenek beljebb, már vártam magukat." Félszegen kérdeztük: Netalántán Fodor Sándorhoz van szerencsénk? "Hát persze, ki máshoz, mondtam, hogy vártam magukat." A kapun belül zajos társasági élet fogadott bennünket. A konyhában néhány barát, szomszéd meg tanítvány társalkodott hangosan, lehettek vagy tizenketten. Az öreg rögtön a hegedűjéért nyúlt, mert úgymond a vendéget muszáj tisztességgel fogadni, ezért az időjáráshoz illő nótát játszott: a "Maros vize folyik csendesen" kezdetűt, aminek rögtön három, általa szerzett, kibővített verzióját is bemutatta. Amatőr, de annál lelkesebb közönség lévén, illedelmesen megköszöntük, majd előadtuk jövetelünk célját prózában.
– Sanyi bácsi! Írnánk magáról egy cikket, az életéről, a gondolatairól meg a zenéjéről.
– Rendben van, de akkor sok legyen benne a zene – felelte, s hóna alá csapta a hegedűjét, és bevonultunk a keleties hangulatot árasztó tisztaszobába.
– Szinte nem szólítja senki a tisztességes polgári nevén. Honnan jött ez a név, hogy "Netti"?
– Anyámat hívták Nettinek. A faluban minden vasárnap táncot csináltak és kérdezték, hogy ki fog muzsikálni fiúk? Netti Sanyi – válaszolták. Én eredetileg Samu vagyok. Apámat úgy hívták, hogy Fodor Samu. Anyám azt mondta, ne legyek Samu, legyek Sanyi. Így lettem Netti Sanyi, de Fodor Sándornak vagyok anyakönyvezve.
– Hány éves korában kezdett el önállóan hegedülni?
– Már hétéves koromban tudtam hegedülni. Ekkor már vittek a legények, hogy a fonóban muzsikáljak. 1922-ben születtem, április 2-án, Gyaluban. Az én apám zenész volt, cigányprímás. Nagytatám brácsás. Az én anyám, mikor hat-hét hetes lehettem, elvált apámtól, mert apám egy kicsit piás fajta volt. Ment a kocsmába, muzsikált az embereknek, berúgott. Ezt nem bírta anyám. Hazavittek engemet Szucsákba. Ott élt nagytatám. Anyám szoptatott, aztán otthagyott nagytatámnál és nagymamámnál. Férjhez ment Jenőmonostorra egy brácsáshoz, ő lett a mostohaapám. Vele muzsikáltam a havasokon románoknak, magyaroknak.
– Tőle tanult meg zenélni?
– Volt Hunyadon egy híres prímás, Csifás Feri. Ez olyan híres zenész volt a maga idejében, hogy csak a nagyon tehetséges zenészek tanulhattak tőle. De nem kottából, hanem mentek vele a fonóba, a lakodalmakba, és próbálták ellesni a szakmát. Kilenc-tízéves koromban megengedte, hogy vele és a zenekarával járkáljak. Sokszor hajnalig is figyeltem Feri bácsi bal kezét, hogyan csalogatja elő a szebbnél szebb dallamokat a hegedűjéből. Ha elálmosodtam, betettek a lóca alá, fejem alá tették a kabátot, és így még álmomban is a zenét hallgattam. Ha végeztek, felköltöttek: "No, kelj fel, gyerek! Vége van a mulatságnak."
– Ezek szerint nem iskolában tanult meg zenélni?
– Dehogynem. Az élet iskolájában. Ha hazaértünk reggel, anyám, Netti már várt odahaza. Akkor a nagybátyámmal együtt kikérdezte: "Na, lássuk, mit tanultál Feri bátyádtól?" Elkezdtem muzsikálni a legényest, amit az éjszaka hallottam, a bácsikám meg brácsázott hozzá. Tetszett neki, anyám még táncolt is hozzá. Aztán a csárdást kellett elhúzzam, de más hangon kezdtem el, akkor a bátyám elém köpött, és azt mondta, tedd el azt a hegedűt, belőled prímás, míg a világ világ, nem lesz. Rögtön ríva fakadtam, mondom anyámnak: "Én már pedig prímás akarok lenni." Anyám csitított. Az leszel. Csak azért tett neked ilyen csúnyán, mert azt akarja, hogy igazi prímás legyél. Komolyan igaza volt neki, mert ha én vezetem a zenekart, és muzsikálok F-ből egy legényest, aztán kezdek A-ból egy csárdást, akkor a zenekarnak tapogatni kell, hogy vajon melyik hang ez. Nem szabad, hogy a prímás változtasson hangot.
– A kottával hogy áll Sanyi bácsi? Használja? Abból zenél?
– Ha leteszik a földre, elmegyek rajta, mármint talppal, de olvasni azt nem tudom. Fülre hallok mindent. A hangokat mind ismerem, ahhoz nem kell kotta, meg úgy vagyok már vele, hogy ha eddig megvoltam nélküle, ezután már csak megleszek.
– Az a hír járja, hogy nagyon sok tanítványa van még mindig. Kotta nélkül hogy tanítja őket?
– Hála Istennek, a mai napig is sokan jönnek hozzám, hogy tanuljanak. Úgy tanítom, ahogy én is tanultam a Csifástól. Figyeljék a kezemet, nyissák ki a fülüket, meg aztán, ha valakinek a muzsika a vérében van, annak nem kell kotta. Ha hallja, azt nem a fülével, hanem a szívével, lelkével érzi, hogy hogyan szól a hegedűje. Szeretni kell muzsikálni, szeretni kell a hangszert, amivel örömet tud szerezni másoknak egy igazi zenész. Ha csak pénzért muzsikál, az nem jó. A mai napig is két-három órát hegedülök így magamban, mert olyankor teljesen boldog vagyok. Ezt megtanítani csak olyanoknak lehet, akik ugyanígy éreznek.
Netti bácsi mindig boldog lesz, amikor hegedül
2003. 07. 18. (VII/29)
