Kereső toggle

Hét évvel a békekötés után

A lelkekben még dúl a harc

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A boszniai nacionalisták előretörése felerősítette azokat a korábbi véleményeket, miszerint nem stabil a béke Bosznia-Hercegovinában, s ha kivonulnának a nemzetközi erők, újra fellángolna az etnikai feszültség, és egy újabb háború törne ki. A hétvégi választások előzetes eredményei azt mutatják, hogy a nyugati államok burkolt nyomása ellenére a muzulmán, horvát és szerb lakosság sorra a legradikálisabb politikusokat juttatja hatalmi pozícióba. Mirsa Muharemagic, Bosznia-Hercegovina magyarországi nagykövet asszonya szerint az eredmények nem etnikai feszültségeket tükröznek. 



A mostari öreg híd, a város szimbóluma. Hét éve romokban hever 

Szarajevó, Mostar, Tuzla, Banja Luka utcáit már szeptemberben elöntötték a választási plakátok, Bosznia lakosainak közel fele azonban érintetlen maradt a propagandától, és tartózkodott a voksolástól. Az eredmények láttán számos nemzetközi szervezet is aggodalmát fejezte ki, úgy vélik, az ország távolodik az európai normáktól, s e visszalépés megnehezíti a gazdaság talpraállását. Kérdésünkre Mirsa Muharemagic nagykövet asszony elmondta, alaptalanok a félelmek. Az ország európai normákhoz való közeledése gyakorlatilag megállíthatatlan folyamat. 



Bábállam a volt Jugoszlávia szívében



Az 1995-ig Jugoszlávia-szerte dúló háború nemcsak a gazdaságban, az infrastruktúrában, hanem a túlélők lelkében is jóvátehetetlen pusztítást végzett. Elemzők szerint több generációnak kell eltelnie ahhoz, hogy Bosznia-Hercegovina önállóan is életképes állammá válhasson. A daytoni béke gyakorlatilag bábállamot épített ki. Bosznia területén két területi egység (entitás) működik (Republic Srbska és a Muzulmán-Horvát Föderáció). Mindkét entitás külön parlamenttel, kormánnyal, rendőrséggel, hadsereggel bír, de döntéseik felett vétójoggal rendelkezik a nemzetközi közösség képviselője, aki bármikor felülbírálhatja a törvényeiket, sőt az alkotmányt is. (Bosznia alkotmányát egyébként a nemzetközi közösség fogalmazta meg.) 



Ellehetetlenített kenyérkeresők



Bosznia 3,5 milliós összlakossága a gazdasági helyzettel kapcsolatos elégedetlenségét fejezete ki a voksolás során. A háború után hét évvel a gazdaság még mindig nem stabil, az átlagfizetés 250 dollár (nálunk 450), a boltokban kapható áruk többsége import. Azon keveseknek, akik munkához jutottak, a fizetésük hatvan százalékát kell befizetniük adóként. Ezért jelentős a fekete- és a szürke-gazdaság, erős a korrupció. Aki autóval jár, illetve vállalkozása van, az legalább tíz évig külföldön dolgozott. Egy becsületesen dolgozó és adózó ember élete során egy autót tud venni spórolt pénzén. Bár Szarajevó, Tuzla vagy éppen Mostar utcáit járva az emberek öltözködése, és az állandóan telt házzal üzemelő kávéházak láttán nem szúr szemet a szegénység. A nagyobb városokban nemzetközi segélyekből felújították a lerombolt házakat, az utcák tiszták, az üzletek, éttermek kulturáltak. Egyhetes boszniai utunk során egyetlen hajléktalant, leszakadt, püffedt arcú alkoholistát vagy kukázót sem láttunk. Az emberek kedvesek, az éttermekben, üzletekben az alkalmazottak készségesek, magyar származásunk hallatán több esetben is őszinte örömüknek adtak hangot. Ugyanakkor feltűnt, hogy kevés a gyerek és még kevesebb a várandós kismama. 

Tudni kell, hogy a munkanélküliség átlagban negyvenszázalékos, tíz- vagy százezrek keresnek hiába hónapokig, talán évekig munkát. "Miből élnek hát az emberek?"– tettük fel önkéntelenül a kérdést beszélgetőpartnerünknek, Ruzicának, a fiatal szarajevói újságírónőnek. "Hát ez Bosznia titka! – hangzott a sejtelmes válasz. – A legtöbb embernek külföldön, Németországban vagy Ausztriában élnek rokonai, és tőlük kapnak anyagi támogatást. Szarajevó ostroma alatt én még gyerek voltam, apám a fronton harcolt, anyámnak volt ugyan munkája, de alig keresett valamit. Csak azért nem haltunk éhen, mert külföldi rokonoktól kaptunk időnként pénzt." 

A munkanélküliség nemcsak a mindennapi életet nehezíti meg, hanem mélyebb, hosszú távú hatással is jár. Boszniában, ahol tradicionálisan a férfi a kenyérkereső, a családfenntartó, a jelen gazdasági körülmények gyakorlatilag megfosztják őket attól, hogy elláthassák a családjukat, s ez pusztító csapásként hat a patriarkális berendezkedés? országban. "A háború vége óta a legtöbb öngyilkosságot a legproduktívabb korú férfiak követik el – mondta Salih Rasavac, a szarajevói pszichológiai szolgálat vezetője. – A férfiak gyakorlatilag kiesnek a szerepükből, úgy érzik, nem fontosak, nem jó példák. »Ki is vagyok én tulajdonképpen? – kérdezik. Nem is vagyok igazi férfi« – szűrik le a hamis következtetést."



Jellegzetes kép. Fákkal benőtt, aknázott romház Mostar központjában Fotók: Kovács Klára

Az öngyilkosságok száma nagyon magas Bosznia-szerte, és a számuk a háború óta folyamatosan nő. Az elmúlt években nemcsak a férfiak, hanem a nők és a fiatalok között is emelkedett a számuk. A volt katonák között óriási a csalódottság, nem értik, miért harcoltak. Megnyerték ugyan a háborút, de nem látják az eredményt.



Háború a lelkekben



A növekvő öngyilkossági hajlam azonban csak az egyik megnyilvánulása a háború rémséges örökségének. 

A háború hét évvel ezelőtt, az 1995 decemberében aláírt daytoni békével véget ért ugyan, de a térségben élő emberek a mai napig is hordozzák lelkük mélyén a sebeket. "A posttraumális szindróma (PTSD) az egész volt Jugoszlávia területén élőket érinti, a különbség csupán a sérülés mértékében van" – fejtette ki érdeklődésünkre Charles Tuber, a Coalition for Work with Psycho-trauma and Peace (CWWPP) vezetője. Tuber hét éve él Vukováron, ahol mi is találkoztunk vele. Vukováron, a kelet-horvátországi városban egyetlen ép ház sem maradt a háború végére. A negyvenötezres lakosság helyett ma huszonötezren élnek, a hiányzók többségét megölték, sokan elmenekültek. Ma horvát és szerb negyedre oszlik a város, külön iskolák, üzletek, működnek – a más nációhoz tartozó emberek gyakorlatilag nem érintkeznek egymással. Mérhetetlen sértés például, ha valaki a másik negyedben szokásos köszönési formulát használja. Ez az apróság provokációnak számít, ami nem ritkán verekedésbe torkollik. Tuber doktor személyes sikerének tartja, hogy mindkét féllel meg tudta találni a hangot. Elmondta, hogy a PTSD leggyakrabban agreszszióban, depresszióban, kommunikációs blokkban, alkohol- és drogfüggőségben nyilvánul meg. Súlyosabb esetekben az érintett személy lelke gyakorlatilag "lebénul", s így elveszti a kezdeményezőképességét és a munkára való alkalmasságát. A trauma egy idő után pszichoszomatikus betegségekben is megmutatkozik. Tuber óriási hibának tartja azt, hogy sem a kormány, sem a nemzetközi szervezetek nem ismerik fel a probléma jelentőségét, hiszen a PTSD miatt gyakorlatilag az egész társadalom működésképtelenné válik. Nagyon magas a családon belüli erőszak, s ez is azt mutatja, hogy az emberek a magatartásukkal átadják a traumát gyermekeiknek, s ez egy újabb etnikai konfliktus, háború kitörésének a táptalaja lehet. Tuber doktorral sokan egyetértenek. Számos szakértő úgy látja, ha a nemzetközi közösség kivonul az országból, megnő annak az esélye, hogy rövidesen újra kitörjön a háború. Ennek ellenére a PTSD kezelésére sem kellő számú szakembert, sem pénzt nem állított hadrendbe a kormány. A leginkább veszélyeztetett réteg a 25–45 éves korosztály, s nemcsak a hadirokkantak, a leszerelt katonák, hanem a fiatalok és a nők is komoly identitásválsággal küzdenek. "A legnagyobb probléma a munkanélküliség. Ez az, ami megfosztja az embereket a produktivitástól, a siker élményétől, rendkívül leszűkíti a megélhetést, a hosszú távú tervezést, és a fiatalok családalapítási esélyeit – fejtette ki kérdésünkre Samir, Mostarban élő történész. 

– A gyerekek gyakran idegesek, úgy viselkednek, mint a felnőttek. Koravének. Közülük nagyon soknak hiányzik valamelyik szülője. Az identitásválság a fiatalok esetében szenvedélyekben nyilvánul meg. Jellemző a dohányzás, az alkohol- és kábítószer-függőség, s ebben nincsen különbség a katolikus vagy a muzulmán vallásúak között. A megélhetési gondok nyomják le leginkább az embereket, ez tartja melegen az etnikai feszültségeket is" – teszi hozzá. Mostarban a háború különlegesen mély nyomokat hagyott az emberekben. A vegyes lakosságú városban a horvátok egyik napról a másikra lezárták a Neretván átívelő hidakat, és ostrom alá vették a város keleti részét, ahol többségében muzulmánok laktak. Tizenöt hónapig tartott az ostrom, ezalatt szinte kiéheztették a muzulmánokat. A kegyetlenkedést csak a nemzetközi közösség beavatkozása tudta leállítani. A hét évvel ezelőtt történt borzalmak felidézésekor könynyes szemekkel fakad ki egy középkorú asszony: "Köszönöm Istennek, hogy életben maradhattam." Enisa, egy mostari iskola igazgatónője így fogalmazott: "Én muszlim vagyok, a férjem pedig horvát. A háború széttörte a házasságunkat, egyedül kell felnevelnem a gyermekeinket. A mai napig nem értem, hogy történhetett meg mindez." 

Ma gyakorlatilag két külön városként funkcionál Mostar. A Neretva mint láthatatlan fal szó szerint kettészeli a várost. A keleti részen többségében muzulmánok, a nyugatiban pedig horvátok laknak. Két külön önkormányzat és két polgármester funkcionál, két villany-, víz-, gázszolgáltató működik. Általánosnak mondható a kollektív bűntudat, s a meg nem bocsátás szinte kézzel fogható. A történész állítása szerint a mostariak fele nem tud, vagy nem akar megbocsátani. Erre jó példa a stari most, azaz öreg híd története (erről kapta a város a nevét). A Mostar szimbólumává vált és a háborúban lerombolt híd újjáépítésére a nemzetközi szervezetek anyagi támogatást biztosítottak, de a horvátok és a muzulmánok nem tudtak megegyezni, ezért félbeszakadt az újjáépítés, így ma is az ideiglenes híd csúfoskodik a patinás városban. Idén nyáron az EU újra elkezdte a munkát, és a tervek szerint 2,1 millió eurós költségen 2004 februárjáig felépíti az öreg hidat. 

A feszültség lassan-lassan enyhül, manapság már a férfiak közül is átmerészkednek néhányan a túloldalra, de csak kísérettel. A fiatalok, akik a háború ámokfutását gyerekekként élték át, bátrabbak, egy-egy koncert erejéig átsétálnak. Ma már országszerte egyre többen vallják: "Megbocsátani ugyan nagyon nehéz, de legfontosabb az élet. Élnünk és dolgoznunk kell, hogy fenntarthassuk a családjainkat. Ez a lényeg."

Olvasson tovább: