Kereső toggle

Száll, száll a hinta

Meg lettünk lódítva

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

– Hogy ment ma? – kérdem a testes búcsúst, aki egy szétszedett körhinta lefektetett alkatrészén verejtékezik éjjel a Star teherautó nyitott platója mögött. 

– Kis pénz is pénz. 

– Szóval azért elhintáztak.

– Ha otthon maradunk, ez sincs.

– Mit csinálnak télen?

– Levágjuk a disznókat, megiszszuk a bort – mosolyog Jani bá\'. Ettől a mondattól határozom el, hogy maradok. 

Ülnek a vaksötét, kiürült és szemetes placcon, a f?ben néhány lenyalt hurkapálca, nappal még a gyerekkézben rózsaszín vattacukor tapadt rá, a másik kéz, anyué, a darazsakat hajtotta el róla. 

A kocsi mögött, amelyet Jani bá\' most vett, és nem is rossz, mert Jani bá\' sosem nyúl mellé, mert Jani bá\' nem vesz ócskavasat, ott az a bizonyos festett léc. Rajta tizenkét foglalat, bennük tucatnyi százas égő, a díszvilágítás, a moulin. A kapukulccsal jövök, nekem kell zárnom a területet. 



A búcsúban nem számít a pénz. Meg kell adni a módját Fotó: MTI

– Mikor akarnak menni? 

– Éjjel egy lesz, mire végzünk. 

– Tőlem maradhatnak is – biccentek amatőr elképzeléssel a lakókocsijuk felé. 

(Megmozdul bennem megint a sztereotípiagyáros: egy búcsús az én riportomban járjon lakókocsival faluról falura, érjen haza ősszel és hasonló butaságok.) A lakókocsi másik oldalán, amelyet akkor még nem látok, ez áll: HORGÁSZAT. Kell még néhány perc, kell egy új kameraállás, hogy megértsem, miért morogta maga elé Józsi segéd: 

– Gyönyör? lenne, haver, ha ebbe\' altatnál bennünket. 

– Honnan tudná, Józsikám – véd meg Jani bá\', a főnök. Aztán egyenesen nekem mondja: 

– Köszi, kishaver, de maradjon a frász. Itt lakunk a szomszéd faluba\', eszünk egy nagyot, jó kis fürdés, aztán szpaty, hogy négykor megint felkeljünk.

– De előtte még bevágunk egy litert tisztán! – komédiázik a szikár Bandi, fizikai adottságaiból ítélve a kisfőnök. 

– Egy liter vizet! – szomorkodik Józsi segéd.

– Soha életedbe\' nem ittál vizet! Ki kéne rád hívni a mentőket! 

Jani bá\', a felszerelés tulajdonosa nyugodt, kissé enervált, úgy százhetvenöt centiméter magas, száz kiló lehet, erősen szuszog, Kossuthot szív – fehér atléta, rövidnadrág és szandál zoknival. A lábait ültében a sarkán pihenteti, fáj neki, de annyira, hogy nekem is fáj, ahogy látom, neki mennyire.

Józsi segéd nagyon udvarias velem, mivel ő a leggyengébb mind testileg, mind lelkileg, őt éri a legtöbb ugratás. 

– Na, mozduljunk, nem lesz belőlünk énekes halott – áll fel Jani bá\'.

– Szevasz, haver, majd beszólunk, ti meg tegyétek fel az oszlopot háromra a vállamra. 

– Segítek! – mondom. 

– Összekened a ruhád. 

– Nem baj. 

– Akkor ide gyere mellém, szembe állj a Józsival. 

Háromra fenn az oszlop. Bandi megy hátul, a Főnök a platóra helyezi a súlyos oszlop elejét, Bandi a végét a földre, mászik a platóra, húzza az oszlopot, helyre teszi. 

– Sztoj! – mondja Jani bá\'. – Ötös. Később jövök rá, hogy osztályoz. Ami rendben a helyére kerül a szerkocsi minden négyzetcentiméterében kihasznált platóján, arra azt mondja: ötös. Azoknak az embereknek az idegrendszere, akik egész életükben pakolnak, általában meggyengül. Nem tűrnek semmiféle hibát, mindent maguk akarnak csinálni – egyedül –, de az nem megy, s ettől még inkább megbetegszenek. Jani bá\' nem ilyen. Olyan hatalmas nyugalommal irányít, hogy szinte hálásán sóhajtok fel: végre egy ember, akivel szívesen pakolnék. 

Bandi Jani bá\' veje. Unoka is van. Jó eszű, erős, szikár srác, teli élettel. Olyan boldogan magyarázza a szétszedési fogásokat, olyan jól esik neki az érdeklődés, hogy egészen összebarátkozunk. 

– Nagyon jó kis veje van – mondom később a Főnöknek halkan, hogy a vejkó meg ne hallja. 

– Az. Jó gyerek. Néha le kell baltázni. Igazam van? – kiáltja.

– Mindenkinek igaza van – szól vissza Bandi, és tovább dolgozik. 

Még könnyen vagyunk. Üres a kocsi. 

– Én el nem tudtam képzelni sosem, hogyan fér egy ekkora körhinta egy teherautóra! – mondom.

– Nemcsak ezt tesszük fel, hanem azt is – mutatja a kishintát is. 

Nem szólok semmit. 

– Elmehetsz ám – nevetnek –, fölrakjuk. 

– Az újságírónak kell ám a létélmény, urak – mondom én. 

– Majd rájönnél szezon után. 

– Na jó, de szezon után? Levágjuk a disznókat, és megisszuk bort. Elnyerjük méltó jutalmunkat. 

Aztán valami dagadt sárkányt kezdenek el kacskaringós trágárságok révén magas szinten szidalmazni. Hogy csak annak nincs helye. Hogy csak az veszi el az időt. Hogy annak kéne cígőlnie, aki a dagadt sárkányt kitalálta. 

– Fölrakjuk egy óra alatt – mondja Józsi segéd. 

– Józsikám, neked mindig kavics megy a cipődbe, a világon nincs annyi kavics, amit te kipiszkálsz, ülsz, és szomjas vagy, ha terajtad múlik, legalább két óra.

– Ne bántsátok már szegényt, a Józsi bá\' nagyon rendes ember. 

– Az. A Józsi az. Halljátok. A Józsi ettől kezdve rendes – adja ki Jani bá\' az ukázt –, mert a haver azt mondta.

Közben pakolunk. 

– Miért kell mindig a leggyengébbet bántani? – dohogok. – Ezt rühelltem mindig.

Csöndszünet. Angyal szállt el fölöttünk, mondanánk polgári ebédnél. 

– Milyen dagadt sárkányról beszéltek ti? – kérdem. 

– Ott van a kishintán fölszerelve. Olyan lehetetlen formája van, hogy a dzsipek, a csühös, meg a kosár és a lovak mellé egyszerűen nem lehet betenni. Nincs helye. Mindig a sárkánnyal szórakozunk éjjel kettőkor. 

– Miért nem vágjátok le a fejét? 

– Mert egyfejű. 

– Akkor a farkát vágjátok le.

– Azt meg nem lehet. Babonásak vagyunk. De le fogom építeni a sárkányt, esküszöm – mondja Jani bá\'. 

– Mindig ezt mondja, Jani bá\', de maga szereti – mondja Bandi –, csak nekünk nem meri megmondani. Összejátszik ám a sárkányával. 

Megjön Józsi segéd hangja.

– Én festettem ki. Gyere csak, nézd meg. Nyolc szín egy sárkányon – és Józsi számolja, mondja mellé a színeket –, álltam a tűző napon odakinn az udvaron, és csak festettem, festettem. 

– Jól van Józsi – mondja a Főnök –, nagyon szép lett a sárkány. 

– Mondom, hogy szereti! Látod! – bizonyít Bandi. 

Menetdíj 300 forint – olvasom a villanydobozon. Jani bá\' elmondja, hogy a búcsú napja a falvakban – eredetileg – a helyi katolikus templom felszentelésének napja. Régen a reformátusok ki sem jártak a búcsúba, az katolikus ünnep volt, ma már ez elveszítette a jelentőségét. Amúgy minden nagyon egyszerű. Színmagyar falvakban nehéz az élet, ott nem hintáznak rendesen, sajnálják a pénzt. Olyan falvakban, ahol romák is laknak, ott a búcsú nagy ünnep, a pénz nem számít, akkor se, ha utána nincs mit enni. Olyan falvakban, ahol takarékosságukról és előrelátásukról híres svábok élnek, meglepő módon szintén nem számít a pénz búcsúkor, mert a búcsú módját meg kell adni. 

Ahová holnap mennek, színmagyar falu. Ezért Jani bá\' nincs túlságosan belelkesülve. Négykor kelve délre fognak a hinták állni. Éjjel kettő lesz, mire szétszedik, három, mire hazaérnek. 

– Én is rettenetesen sóher vagyok hintaügyben – vallom be –, én nem tudom miért, de eddig a napig, míg magával nem találkoztam itt és így, úgy éreztem, hogy kifosztanak a búcsúsok, amikor pár perc hintáért röpködnek az ezreseim. És nem is járok szívesen búcsúba, de a gyerekeim nagyszülei előtt, akik engem mindig vittek, nem állnék meg, ha nem vinném ki a gyerekeket, mikor az egész falu kinn van. Ilyen ez. De azt nem mondtam Jani bá\', hogy mert magával találkoztam, majd röpködnek az ezresek, azt én nem állítom. Csak most egy kicsit más a kép.

– Te se magyarázkodj, én se magyarázkodom. Látod, hogy mi van itt. Ha kikelne az ágyunk alatt a pénz, se te, se én nem ténferegnénk itt éjnek évadján. De ide figyelj. Ha engem meglátsz, annyit mehetsz, amennyit akarsz. És nem kell fizetned.

Ezt egyszerűen megköszöntem, de nem részleteztem, hogy mennyit álmodoztam ilyetén "kapcsolati" tőkéről, úgy 1974 és 1982 között. Ez maradjon az én titkom. 

Fél kettő felé felcsuktuk az oldalt. A Főnök felkapaszkodott a Star fülkéjébe, kicsit előbbre állt, majd visszatolt, hogy a HORGÁSZAT feliratú lakókocsit, ahol szerintem aludniuk kellett volna, nagy nehezen ráakaszthassuk. Mindenki lekezelt velem, aztán álltam a lemerült vadászlámpámmal az üres placcon, indultam volna el. Kicsit hiányzott, hogy a Főnök már nem száll ki hozzám a kocsiból, hogy legalább azt mondja: köszönöm. 

Ballagtam a kapu felé kissé csalódottan, gondoltam, na nem baj, elég volt a magas fülkébe felkapaszkodnia, minek ugráljon miattam. Aztán hallom ám, hogy jön utánam. 

A fejét félrebillentve nyújtott kezet nekem a Főnök, és szó szerint, a módját megadva azt mondta, sosem felejti el. Aztán megkérdezte a nevemet. Elképedve, először szóhoz sem jutva ismételte, mert ez a név elejétől a végéig az apámé is. Akivel együtt voltak fiatalok. A Főnök ekkor megkért, hogy feltétlenül mondjam meg az apámnak, (aki egy rendes srác), hogy kivel fogtam kezet ma éjjel. És én azt mondtam a Főnöknek, hogy mire a hintái az új helyen állni fognak, az apám már tudni fogja, hogy kivel fogtam kezet. Aztán azt mondtam, a szívére vigyázzon, ne fogyasszon Kossuthot, fonetikusan elismételtem többször is egy kenőcs angol nevét a lábára, mondtam még, hogy Isten áldja, továbbá, hogy Józsit ne bántsák, a sárkányt pedig hagyja egyben, majd csak kialakul a helye. Aztán kifordultak az útra, bezártam a kaput, a Star dübörögve gyorsult, hiába, a Főnök nem vesz ócskavasat.

Olvasson tovább: