Kereső toggle

Véres tett a Vértes alján

Mór, 2002. május 9.

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alkonyat után érkezünk. Szirénázó Niva dönget velünk szemben a Vértesalján vezető úton. Nincs rendes rádiónk. Lehet, hogy elkapták őket? Adná az Isten. 

Kilenc óra előtt nyolc perccel szemben állunk a bankkal, háttal pedig annak a lakóháznak, ahonnan Szép Csaba biztonsági őr minden reggel átballagott munkahelyére, a csavart fűzek alatt. Az oszladozó tömeg csöndjénél csak az egy főre jutó újságírók száma nagyobb. Az úttesten kábeldobok, a reflektorra fénylágyítónak akasztott fehér esernyő és ez a néma tömeg. Fázós asszonyok, elvétve gyerekek, akik ma csakis úgy jöhettek haza a móri iskolákból, ha a szüleik értük mennek. A banditák még itt grasszálnak valahol. A riporter szöveget gyakorol a stand up-hoz. Nemsokára kapcsolják a stúdióból. 



Gyász Móron Fotó: MTI

A móriak mind odagyűlnek félkörbe, hátha újat mond. Csak a válaszai jutnak el hozzánk. A műsorvezető kérdései nem. Szemben állunk a bank jelentéktelen, panelek közti földszintes épületével. Szép Csaba lányát délután hozták ide a barátai a munkahelyéről. Innen hívta fel telefonon kétségbeesett sírással küszködve az édesanyját. 

– Megfogták őket! – adja tovább állításként a fiatal posztos rendőrnek feltett kérdésemet a vele beszélgető hölgy. Állításként ismételi, amit itt mindenki hallani akar. Míg nem késő, jó hangosan mondom: nem állítás volt, csak kérdés. 

A rendőr a fejét rázza. 

Emberek az utcán, a lépcsőházakban villanyok égnek. 

– Ecce homo – jut el hozzánk egy mondatfoszlány, ugyanaz a hang készségesen magyarra fordítja: íme az ember. 

– Ezek nem emberek! – pontoz valaki.

– Pedig azok – véli a hang gazdája –, az a borzalmas, hogy ezek is anyaszülte emberek. Ugyanúgy, mint te vagy én. Hogy képesek ilyesmire? Hogyan juthatnak el emberek idáig? Miért nem fogták meg azt a pénzt, aztán takarodtak volna el innen. A móri bank akkor csak egy lenne a sok közül. Ezekhez képest a Viszkis elsőáldozó. Nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez a kisváros ezt kiheverje. Elfelejteni pedig sohasem fogja – mondja az "ecce homo" gazdája.

Alig ismerem Mórt. Legtöbbször gyalog fordultam meg itt. Mindig az erdőből kijövet, a Perczel iskola előtti téren, ahol az ötven kilométeres Vértes túrák legdélibb ellenőrző pontja van. A móri fordulópont. Így neveztük. Megpihentünk. Kóla, jégkrém. Tarkó a köztéri csap alá. Aztán Ervinnel visz-sza a Vértesbe. Ez volt Mór. 



II.



Golyó ütötte lyukak a pénzintézet ablakán. Rémségek bankja Fotó: MTI

– Nem mehettek messzire. Itt vannak valahol. Itt a közelben. Ezek arra játszanak, hogy valami elhagyatott helyen meghúzódnak, aztán akár napok múltán, de megpróbálnak kijutni – gondolom. 

Sötét van már. Nem látok a bank mögé. 

– Mi van a bank mögött? Milyen városrész? Hol az erdő? – kérdezem a mellettem álló három romagyereket. 

– Itt van mindjárt! Itt a hegy lába! Itt vagyunk az erdő szélén! – tájol a kezét felemelő tetovált fiú tágra nyílt szemmel, a bank földszintes épülete felé –, itt van a Vértes a bank mögött.

– Ismered az erdőt?

Megérdemelt "hülye kérdés"-tekintet a válasz. Romától felesleges ilyet kérdezni.

Tudni vélik, hogy a hírekben szereplő szürke Trabantot letették, aztán megcsaptak egy piros Zsigulit. A magas fiú szerint a kórház irányában, a hétvégi házak felé mentek fel az erdőbe, a kisbajszos megfejeli azzal, hogy a körforgalom irányába is mehettek. Szóval itt az erdő. Én csak ezt akartam tudni. Mi más magyarázhatja, hogy éppen ezt a helyet nézték ki ezek a mocskok? Vagy csak megtévesztés? Gondolták, hogy az ő fejükkel gondolkodva a Vértesben fogják őket nagy erővel keresni, míg valójában abban az irányban csúsznak el innen Mórról, ahová kevesebb jut a keresés első energiájából? 

– Á, Feri, nem lehettek ezek ekkora észlények, mert aki hét embert meggyilkol némi pénzért, amiről azt sem tudja, mennyi, az nem csupán elvetemült gazember, hanem esztelen barom is. Aki hét embert módszeresen kivégez, hogy ne legyen szemtanú, aki hét élet árán remél tökéletes bűntényt, az mást is képtelen mérlegelni. Hiszen már ebben is elszámították magukat. Hibáztak. Megöltek hét ártatlan embert, hogy ne legyen tanú, miközben van olyan ember, aki látta őket. És remélem, hogy túlélő is lesz. Ezeket előbb-utóbb megfogják – ragad el bennünket a találgatás. 

– Sosem tudhatod milyenek valójában. Nem tudhatod, hogyan juthattak el idáig. Más kérdés, hogy mit érzel. De ne becsüld le az ellenséget. Lehet, hogy már régen Szlovákiában vannak – jegyzi meg egy férfi. 

– Ha egyszer nem akartak tanút, miért nem húztak álarcot? Padlóra mindenki, viszik a pénzt és kész. Egy rablás a sok közül. Két hét alatt elfelejtjük. Ha hét általuk teljesen ismeretlen, nekik sosem ártó ember életét oltották ki, mert nem akartak tanút, miért nem számoltak az ipari kamerákkal?

– Lefújták azt a kamerát valamivel.

– De csak az egyiket.

– Ezek nem profik. Inkább csak gyáva alakok, akik túl sok filmet néztek. A bűnözés is szakma. Szabályokkal. Ilyet normális bűnöző nem tesz. Ezek akkora bűnt követtek el, hogy az alvilág sem fogja őket bújtatni. Kivetik őket maguk közül. Ki az, aki ebben a rémtettben bűnrészességet vállal? Ki közösködne ilyen szörnyetegekkel? (Akkor még nem tudtuk, hogy maga a vérdíj is magasabb, mint a teljes zsákmány.) 

– Ezek gyilkolni akartak. Narkózisban – mondja lehajtott fejét ingatva, f?csomót rugdosva egy kolléga. Régi róka. 

– És ha nem hat ember van benn, hanem tizenhat? – kérdezem tőle.

– Akkor tizenhat embert ölnek meg – mondja.

– Úgy, hogy közben a zsákmány nagyságával nincsenek is tisztában?

– Úgy. Ezek nem normális bűnözők. 

Fiatal, kissé hisztériába hajló, könnyektől csillogó szem? móri fiú szerint voltak benn gyerekek is. Ezt Orbán Péter főkapitány már délután cáfolta! A fiú viszont állítja, hogy a gyerek négy hónapos volt. 

– Van, aki hatévest mond. Megint más nyolc éves gyereket. Hagyjátok már abba ezt a borzalmas pletykálást! Ha volt benn gyerek, nem mindegy hány éves volt?

Nem volt benn gyerek. Benn nem. Kinn maradtak árvák. Olyan áldozatoké, akiknek az egyik pillanatban még az volt a legnagyobb gondjuk, hogy minél hamarabb sorra kerüljenek a pénztárnál. A másik pillanatban pedig eldőlt: sosem érnek már haza. 



III.



Azt hiszem, mindenki ilyesmiket gondol végig. Hosszú csöndek. Móron ismerik egymást az emberek. Arcról, legalább. A gyász szinte személyes. Az úttest másik oldalán húzták meg a kordon határát. Közelebb menni nem lehet. Így is látom, ahogyan tőlem jó mesz-sze, magas főrendőr járkál a füvön a fehér busz előtt, fel-alá, mobillal a fülén, teljes testéből gesztikulálva. A feszült, fogalmazni nagyon pontosan és nyomatékosan akaró ember testbeszéde. Tisztáznak valami részletet. Felettessel beszél, ez is biztos. Ha beosztottal beszélne, egy helyben állna. Kurta szavakat mondana. Ez jelentés. Hírcsere. 

Jó nagyot kerülve közelebb húzódom a sötétben, hátha meghallok valamit. Nincs szerencsém. Mire elfogadható hallótávolságba érnék, befejezi a formulával: 

– Értettem, kérek engedélyt. 

Engedélyt megkapja.

A bank bejárata előtt keresztben áll a helyszínelő kisbusz, eltakarja a tetthelyet. Mikor visszaérek az enyéimhez, látok egy hölgyet, aki határozott léptekkel egészen közel megy. 

A bevetési rendőr elé áll. Beszélgetnek. Megvitatnak valamit. A kommandós hátrafordul. Aztán a járdára mutat. Az asszony lehajol. Letenne valamit. Egy gyertyát, melynek meggyújtását a bevetési rendőr saját hatáskörben engedélyezte neki. Láng a sötétben. Meggyújtja. Meggyújtaná. A keze annyira remeg, hogy képtelen rá. Feláll. Tenyerébe hajtja homlokát. A tömeg feszülten figyeli. Lassan már mindenki átlépte a meghúzott határt és követte ezt a nőt. Ott állunk már mögötte. A kép: három rendőr tomfával oldalán, ismét a sarkán ülő asszony gyertyával próbálkozva, annyira remegve, hogy nem találko-zik a láng és a kanóc. Fölnéznék az égre. A bank melletti épület tábláján akad meg a szemem: GYERMEKORVOS. A Magyar Nemzetes lány kiveszi a gyertyát az asszony kezéből. Segít neki meggyújtani. Aztán egyre több a gyertya. Nem tudom, hogy ki hozta. Mögöttem két asszony suttog: 

– Én nem tudtam a teljes nevét. Csak úgy ismertem, hogy Zsolti. Köszönt mindig. A Terike szegény, hogy viseli?

– Nem tudom – mondja az asszony elfúló hangon -, nem tudom. 



IV.



Szemüveges asszony érkezik. Négy-öt fotós térdel, guggol a gyertyákat fényképezve. Figyelem az aszszonyt. Arra vár, hogy a fotósok végezzenek. Mikor felállnak, gyorsan odalép, letesz egy szál virágot a fűre, az első szál virágot, amit valószínűleg száz és száz fog követni. Nagyon gyorsan elsiet. Ő ennyit akart. Valahonnan a sötétből idősebb férfi. Megáll mindannyiunknak háttal, elől összekulcsolt kézzel. Két-három percig mozdulatlan. Mikor megfordul, lehajtott feje ellenére látom az arcát. Nem törli meg. Úgy megy el, ahogy jött. Rá se néz senkire. 

Mi meg csak várunk, de nem tudjuk mire. Nézzük a keresztbe fordított mikrobusz fehér oldalát, mögötte annak a helynek a hideg fényeit, ahonnan a halálos áldozatokat és a sebesülteket alig néhány órával ezelőtt elszállították. Azon gondolkodom, hogy miért és mennyire lenne más, ha egyszer csak a takarásból előlépne a főrendőr, akit nem sikerült kihallgatnom, és a szemerkélő esőben azt mondaná nekünk: 

– Egységeink elfogták őket Szentgyörgyvárpuszta térségében.

Egy pillanatra úgy érzem, hogy semmit sem szeretnék jobban. Még akkor is, ha tudom: Mórral valami végleg elveszett.

Olvasson tovább: