Kereső toggle

Nepper itt mindenki

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kedd, hajnali négy óra, nagybani zöldségpiac.

Egy: ha minden reggel négykor indulnék dolgozni, pár perc alatt beérnék a munkahelyemre – dugó sehol. Kettő: a piros lámpáknál csak én állok meg, tehát, ha máskor is ilyenkor autóznék, már jó előre tudom: zöldnél sem árt az óvatosság, hátha valaki megint – ahogy ma mindenki – zöldnek nézi a pirosat. 

Ilyen előzmények után hajnali 4.03-kor találkozom segítőmmel, aki a piacon kalauzol, és 4.15-re meg is érkezünk a nagybanira. Már több száz ember sürgölődik a portékák körül, zajlanak a kóstolgatások, alkuszer? beszélgetések, azonban üzlet ilyenkor még csak ritkán köttetik. A friss, jó minőség? árut akarja mindenki megszerezni, mert azt nagy haszonnal lehet továbbadni. A piacon egyébként álomszép a portéka: az almák látványosan pirosak, a szőlőszemek pattanásig feszesek, még a hajnali ködben is érezhető zamatos illatuk, a zöldségek kicsattannak a vitamintól, szemmel láthatóan zamatosak és üdék. Tömegével ilyet csak itt látni.



Nagybani közgazdaságtan



A piaci közgazdaságtan egyik pillére: a kereskedők az idő múlásával arányosan csökkentik forintális igényeiket, mivel egyre inkább vesztésre állnak a nepperekkel és a zöldségesekkel vívott csatában. Magyarán, félő, hogy rajtuk marad az áru. A jó nepper azt a pillanatot várja, amikor még lehet jó minőség? zöldséget vagy gyümölcsöt venni, de az ár már alacsonyabb a kezdetinél. A nepper az a furcsa lény, aki a piacon nagy mennyiségben vásárol, majd az árut ugyanazon a piacon, az eladótól pár hellyel odébb eladja. "Olyan ez, mint a tőzsde, olykor óránként változnak az árak" – mondja kísérőm, aki másfél évnyi nepperkedéssel már szemmel láthatóan becsületet vívott ki a többiek között. Szólnak neki, hogy ki mit üzen, hol van jó üzlet, és van, aki előre is köszön.

"Háromnapos slágerek vannak" – magyarázza. Párszor "meg is fázott", azaz bukott az üzleten. Legutóbb a retektrend fogott ki rajta. Napokig sláger volt ugyanis a kis piros gombóc, aztán esni kezdett az értéke: amit hajnalban a nagy üzlet reményében 25 forintért vett, az délelőttre már csak 5 forintot ért. Mivel nagy tételben kell gondolkodni, az üzlet szaldója 140 ezer forintra rúgott, persze mínuszban. Természetesen ez normál üzletmenetnél fordítva alakul. 

Egyébként a nagybani kifejezés alatt ne gondoljon senki fejkendős, szigorú tekintet? kofákra, cserzett tenyerű, napszítta, mélyen barázdált arcú parasztbácsikákra. Nepper itt mindenki. Még pontosabban: a piac 97 százaléka ilyen vagy olyan kereskedő és csak 3 százaléka igazi (ős)termelő. Azok közül is elenyészően kevesen termelnek, akik vidékről kocsiszámra hozzák fel az árut, ők inkább felvásárlóknak, begyűjtőknek nevezhetők. A parasztok – szól az állítólagos magyarázat a miértre – félnek a dörzsölt pesti kereskedőktől, és nem elég fifikásak ahhoz, hogy észrevegyék a "bizniszmenek" cseleit, ezért inkább másra bízzák az értékesítést. Ideológia tehát errefelé is akad mindenre. 



Hiénák és "olcsójánosok"



Az is előfordul, hogy a piacon belül többször gazdát cserél az áru, s csak ezután kerül ki a zöldséges standokra, üzletekbe. Jókora felárral. Egyébiránt nem annyira sötét a kép a nepperekről. Van közöttük becsület és önérzet is. A "hiénákat" és az "olcsójánosokat" lenézik. Ez azoknak a kereskedőknek a kasztja, akik az utolsó pillanatokban vásárolnak, jóval a reális ár alatt, kihasználva az eladók kényszer? helyzetét. Ilyet egy valamirevaló nepper – és állítólag ebből van a több – nem tesz. Sőt, a piacra kijáró "szatyrosok", azaz a nyugdíjasok általában árkedvezményt is kapnak tőlük. Szociális érzékenységből tehát jeles.

Visszatérve az üzletmenetre, nem egyszer? ám neppernek lenni, ugyanis nemcsak ritmusérzék szükségeltetik, hogy mikor vegyen meg valamit az emberfia, hanem emberismeretben is "ott kell lenni a szeren". Kísérőm – szó mi szó: mesteri – alkudozásai során hol egy keleti bazárban, hol egy porosz vásárban érzem magam. Ahogy figyelem: egyszer nagy ív? szövegelés, máskor pár ridegen odavetett szó a stratégia. A két szélső pont között pedig ezernyi árnyalat. Mindez bizonyára függ az ismeretség mélységétől – kötöttek-e már jó üzletet egymással és hányszor – és az eladó habitusától, például attól, hogy van, aki ki nem állhatja, ha lyukat beszélnek a hasába. Csak illusztrációként egy párbeszéd. 

– Jánoskám, mennyiért adod azt a paprikát? 

– Harmincért, komám! 

– Ide figyelj, komám, nagyon drága ez így, már korán reggel fel akarsz idegesíteni!?

– Eladom én ezt ennyiért, amúgy is csak tizenhárom zacskó van belőle! Hidd el, délre elmegy!

– Komám, hát nem tudunk üzletet kötni? Elviszem mind! 

– Mennyiért?

– Tizenötért!

– Ne viccelj!

– Én is hadd keressek rajta, mint ahogy te is!

– Harminc és kész! 

– Kössünk már üzletet, komám! Tizenöt... – és a vásárló elővesz egy stóc tízezrest és meglóbálja. De korán van még, ez sem használ. Az üzlet nem köttetik meg. 

Kérdezem kísérőmet, nem volt-e túl merész rögtön az ár felét ígérni, számomra ugyanis csoda, hogy nem küldték el melegebb éghajlatra. A válasz így hangzott: "Eleinte én sem mertem ilyeneket mondani, de mimózasággal itt nem lehet megélni. Résen kell lenni, naprakészen ismerni az árakat és jól alkudni. Nyereségről szól a nagybani. Egyébként régi ismerősök vagyunk…" 

Az árak amúgy általában irányárak. Minden annyit ér, amennyit fizetnek érte. Jó alkusz jól keres. De azért 

– mondja kísérőm – mindenki, persze aki sokat dolgozik, hajnalozik, jól megél itt. Arra a kérdésünkre viszont, hogy ki "kaszálja" a legnagyobbat, nem tudja a választ. Hisz hiába használ nagy árrést a felvásárló, azt elviszi a szállítás, a tárolás és az emberek költségei, a nepperek sem tudnak sokat rárakni, a zöldségesek pedig hiába alkalmaznak százszázalékos haszonkulcsot, azt emésztik a belvárosi horribilis bérleti díjak, adóterhek és minden más. Üzletemberünk egy héten hat napot dolgozik, hajnalban – kettő és négy óra között – kel, és állandóan résen és észnél kell lennie.

Például ismernie kell az "okosságokat", azaz azokat az apró trükköket, amivel az egyik kereskedő a másiknak eladja a dzsuvát, a rossz minőség? terméket. Ilyen technika a csövezés. A nagy, átlátszó zsákokat úgy töltik meg egy közönséges vastag cső segítségével, hogy kívülre, a jól látható helyre kerüljön a kiváló minőség? zöldség, belülre pedig – elrejtve – a rossz. 

A déligyümölcs-kereskedelem viszonylag elkülönült a Magyarországon is termelhető növényekétől. Miért? Kísérőm csak annyit mondott, "Te, az életveszély! Az az igazán forró téma. Soha nem foglalkoztam azzal". Ismeretei szerint mindig fognak egy-két szerencsétlent, akit a jó üzlet reményében megfűznek, és kft.-t alapítanak a nevére. A kamionnyi áru bejön az országba, el is fogy, a fickót viszont benne hagyják a pácban. 

Jóslat: alma arany áron



Továbbmegyünk. Egy tagbaszakadt szabolcsi srácot szólítok le, aki egy ifányi krumpli- és hagymaszállítmány mellett rostokol. Napi 2500 forint a keresménye, de a munkaadója fizeti a fővárosi albérletét, illetve a napi kosztját. Ezért minden reggel – a vasárnapot leszámítva – hajnali kettőkor kel, és késő délután fekszik. Falujában nincs munka. A placc ára havi 240 ezer forint, a főnöknek – rajta kívül még – öt alkalmazott bérét kell kitermelnie. A burgonya és a hagyma kilóját egyaránt 30-33 forintért adja. A legkisebb "adag" egy zsák, azaz mintegy 15 kilogramm. Ha már szabolcsi, megkérdem: Mi van Jóska bátyánkkal? Népszer? még Torgyán? 

"Na a politika az, amivel nem foglalkozom"– zárja le azonnal a témát a tagbaszakadt fiatalember. Egy másik felvásárló nem ennyire szűkszavú, naprakésznek látszik a végek hangulatáról. Keseregnek a gazdák, mivel a léalmát a tavalyinál is alacsonyabb áron veszik át (15 forint kilónként, míg egy éve ugyanennyiért 20 forintot is adtak), egyébiránt étkezési alma nincs sok. Illetve lenne az ország igényeinek elég, de azt az osztrákoknak és a románoknak adják el. A "helyi hírügynökség" szerint pár héten belül, de a télen biztos az egekbe szökik az alma ára. Szerinte Szabolcs nem olyan, mint régen, és Torgyán sem. De aztán ki tudja? – teszi hozzá elgondolkodva.


Az alma ára Szabolcsban

Magyarország nagy múltra tekint vissza az almatermesztés terén. Kedvező földrajzi adottságaink és az emberek szakértelme, munkaszeretete lehetővé tette, hogy nemcsak hazánkban, de távoli országokban is keresett termék a magyar alma és a különböző almakészítmények.

Az ország almatermesztésének 80 százalékát Hajdú, Borsod és Szabolcs megye adja. Ezen belül is a beregi alma íze vívta ki a magyar almának az elismerést külföldön is. A keleti piacok elvesztése és a kon-zervipar recessziója miatt azonban az almával való foglalkozás hanyatlásnak indult. 

Herczku Andrást családjával Nyíregyházától 20 kilométerre él, és már hosszabb ideje foglalkozik ezen gyümölcs termesztésével és értékesítésével. Elmondása alapján a szabolcsi alma jellegzetes íze miatt Budapesten és az ország más területein is keresett, és van olyan törzsvásárlója, aki már csak azért is tőle vesz, mert ismeri a gyümölcs származási helyét. Bár a panaszkodás nem kenyere, kérdésemre elmondta, hogy manapság milyen nehézségekbe ütközik, ha valaki ebből a munkából akarja családját eltartani. "A gyümölcstermesztés egész embert kíván, és csak ősszel derül ki, hogy megérte-e nulla fokban kimenni metszeni a fát, vagy egy idényben 10-15-ször permetezni, időjárástól függően" – hangsúlyozta a termelő, aki szerint most már nemcsak megtermelni kell tudni az árut, hanem ha nyereséget akar realizálni valaki a munkája után, akkor piacot is kell találni a termékének. 

Ha példának okáért figyelembe vesszük a 2001-es esztendőt – nem beszélve a kedvezőtlen időjárásról –, láthatjuk, hogy a nagyobb szabolcsi felvásárlóhelyeken a léalma 13 forintos, illetve az étkezési alma 30 forintos kilogrammonkénti ára nem megfelelő a hektáronkénti 200-250 ezer forintos művelési költséghez képest. Azok a termelők, akik kellő háttérrel nem rendelkeznek 

– gondolván itt a göngyöleg, illetve a szállítójárm? hiányára –, csak veszteséggel tudják megtermelni, illetve értékesíteni az almát. 

Herczku úr saját teherautóval viszi fel Budapest nagybani piacára az árut, ahol három utcát is elfoglalnak azok a gépkocsik, akiknek vezetői eladás céljából hozták a fővárosba – nagyobb nyereség reményében – a gyümölcsöt. A Beregből felhozott 30 Ft/kg-os almát így 45 Ft/kg-ért tudja értékesíteni a pesti kereskedőnek, aki – már lehet, hogy pár utcával arrébb – ennek bizony a dupláját kéri el a fogyasztótól. (Újhelyi Róbert)

Olvasson tovább: