Kereső toggle

Győri Róbert festő belső képeiből

Egy kívülállás története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A bihácsi tiszttől ellopták a rangjelzéseit. Megbízásból tette valamelyik katona. A megbízók, vagyis a tiszttársak között már elég ellenséget szerzett magának a puszta létével. Jobbára nem érdekelte sem az élelmiszer, sem a fegyver, sem a naftakészletekből származó jövedelem. Nem mószerolta be magát. És az ilyen ember veszélyes. Tüske a köröm alatt, szálka a szemben. Amúgy sem volt túl katonás. Bratyizott a sorállománnyal. Festegetett! Mondták róla, hogy ez azért lett katona, hogy ne legyen az. 



Szerb gyerekek egy elvesztett NATO üzemanyagtartályon játszanak Fotó: Archív

A lopás után a parancsnoki épület előtt sorakoztatta fel a századot. Leült egy székre, az alakulatnak háttal. Utasította katonáit, hogy szép sorban mindegyikük lépjen az ő széke mellé, tegye a vállára a kezét, oda, ahonnan hiányoztak az ellopott csillagok. Azután a katona vessen keresztet, ne mondjon semmit, csak induljon előre úgy, hogy ő lássa a hátát és a menését.

A tolvaj járását. A tiszttársak az ablakokban álltak. A tolvaj meglett. A tiszttel szembeni új vád: szektát alapított a laktanyában. A koszovói Urosevácra küldték. Oda az ember csak büntetésből került.

Engem, elő-felvett egyetemi hallgatót, Zágrábból vonultattak Urosevacra egy napon a tiszttel. 

A középiskoláimat Opatijában végeztem. Apám vendéglátós jövőt szánt nekem. Apartmant bérelt a tizennégy éves gyereknek, a tengerparton. Az otthon ugyan messze volt, de a teraszról, ahol délutánonként tanultam, a tengert láttam. Naponta öt kilométereket leúsztam benne. Szabad merüléssel búvárkodtunk. Vagy az erdőkben tettem sétákat, főleg magamban, ha ráuntam a zsúfolt partra. Az Alföld, ahol 1970-ben születtem, porsivatag. Főleg nyáron. Az emberek porfelhőben élnek, a levegő áll. Ezért is tett rám ekkora hatást Opatija. Középiskolában, Abbáziában, én úgy megtanultam a horvát nyelvet, hogy a taxisofőr Zágrábban Opatiját félreértve visszakérdezett: "Innen való vagy, Opatovinából?" Mert az ott van Zágráb felett, ahol tényleg az ősi horvátot beszélik. A szerbet az elemiben nem tanultam meg, az angolt például tizenöt évesen jobban beszéltem, mint a szerbet. Volt ebben persze valami dac.

Végül szakács lettem. Jó szakács. Opatija felett van egy légörvény. A hegyi erdők és a Kvarner-öböl tengeri levegőjét keveri. Élmény volt még a lélegzés is, s nem csak mikor először odaértem, hanem egész végig, az utolsó napig az volt, minden egyes levegővétel. 

Apám elképzelte nekem a jövőt, s úgy meggyőzött, hogy már én is azt akartam. Másodikos koromban eldöntöttem, hogy pszichológiára megyek. A 650 felvételiző 80 százaléka színjeles gimnazista volt. 40 hely volt az egyetemen. 

Nem tanultam szerbül, így a horvát sem volt magától értetődő. Nem illet a szerb tanulása a gyerekkori nacionalista vezérszerephez. Először csak a tekintetek árulkodnak. Lenézed és lenéz. Az emberek elkerülik azokat, akikből ilyen tekintetek jönnek. Az elemiben szerb és magyar osztály volt, néha komoly verekedésekkel a domináns hímek között. Állati gyerekszerep volt, örülök, hogy kiéltem magamból és megszabadultam tőle. Elmúlt. Ha akkor valaki nem kellőképpen nézett ránk, akkor megvertük. Utána túlerőt szerveztek, s bennünket kaptak el. Aztán rajtunk volt a sor. A tanárok néha közbeléptek. Véres leszámolásokig nem jutottunk. Ma már akár barátok is lehetünk. De azt sosem felejtjük el, hogy ezzel az emberrel azért verekedtünk, mert ő szerb és én magyar vagyok. Azt is tudjuk, hogy ha jönne egy háború, ezek a dolgok megint előjönnének, s gyerekekké válnánk megint. Háborúznánk. Lenn Boszniában, vagy a horvát-szerb együttélésben a nacionalista játékok sokkal keményebben jöttek elő a vissza nem adott pofonok miatt. Ott egymást közt emberirtásokat végeztek a népek a Balkán történelmében. Ezt megbocsátani nem lehet, csak úgy tenni, mintha megbocsátanánk. Úgy tenni pedig azáltal lehet, hogy az emberek megtelnek a gyűlölettel, és ráébrednek a gyűlölet önpusztító voltára. Abbahagyják, mert fáradtak hozzá. És úgy néznek ki, mint akik megbocsátottak. De nem bocsátottak meg, mert nem felejtenek. Nem is tudnak. Az igazságtalanságot megemészteni nem lehet. Az a felmentő gondolat pedig még nem született meg, vagy már régóta él, de nem merik használni, vagy egyszerűen elmennek mellette, amelyik kiváltaná a felek generációs bűneit. Mert nagyon nagy harc elébe néz az, aki előítélet nélkül tekint másokra ott, ahol a másokkal szembeni előítélet az odatartozás alapkövetelménye. 

A nacionalizmus egy nagyon nagy pofon. Amit lehet, hogy személy szerint nem is te kaptál meg, azt sem tudod valójában ki adta és kinek. Viszont te, hogy a lelkiismereted tiszta legyen, sokaknak visszaadod. De elégedett mégsem leszel, mert valahogy sosem azok kapják a pofonokat vissza, akiknek valóban szántad. Fogy az erőd, bonyolódnak a dolgok, és máris érzed, de senkinek sem vallanád be: ez nem az én bosszúm, ez valaki másé, téged valakik csak használnak, titokban talán ki is röhögnek, de mire észbe kapsz, már benne vagy: állod mások téves pofonjait, osztod a magadéit, és az egész élet puszta harc lesz és kudarc. 

Az egyetem negyven helyére kiírt versenyben a huszonhetedik helyezett lettem. 

Az a Zágráb, ahová én Opatijából felmentem, olyan jó város volt, hogy a mezítlábas gyerek elhozta utánam a pénztárcámat, amikor leejtettem: "Csíko, csíko!" Az a bácsi. A szerbek azt mondják ugyan: csíka, a horvátok pedig: bárbá. Zágrábban még nyoma sem volt nacionalizmusnak. A tanulás mámorában éltem, jól is ment, érdekelt a téma, sima utam lett volna, ha nem jön közbe valami. 

Urosevácra a kiképzőhelyről, Leszkovácról kerültem – büntetésből –, Leszkovácra pedig Zágrábból, a szeptemberi klasszával, mint előre felvett egyetemista. Gyalogos voltam és szakács. A szakácsokkal mindenki igyekszik jóba lenni. A laktanyában különös helyzet volt: fele rendőr, fele katona, a városban, amely az albán nacionalizmus központja volt, kijárási tilalmat hirdettek. Aki este tíz után az utcára lépett, felszólítás és következmény nélkül megölhették.

A kaszárnya a hegyen állt a város felett, mindenki gyűlölettel nézett fel rá.

Mellette egy hatalmas teraszon sportpálya volt, ahová én futni jártam ki. Akkor csak azért mentem, mert nem bírtam elaludni a képtől, amit az este a kaszárnyában láttam. Egy rendőr úgy búcsúzkodott a társától a bevetése előtt, hogy a felesége képét és egy levelet sápadtan, reszketve nyújtott át, és teljesen szótlanul mindent megértettek. Ebből tudtam meg igazán, hogy mi folyik a városban. Teljes szélcsend volt, ahogy a köröket róttam, és tudtam, hogy még az este történni fog valami. Rémképek jöttek, féltem, és akkor ez a démon, ez a farkas megjelent, hol előttem volt, hol mögöttem ólálkodott, motoszkált a bokrokban és rémületes, nem evilági külalakja volt. Mintha a sátánnal találkoztam volna, de le akartam küzdeni, úgy éreztem, még legyőzhetem, azért mutatja éppen énnekem a sorsom őt, mert az én dolgom lesz, hogy legyőzzem. Tizenkilenc éves voltam. Közben a városban felrobbantak az első bombák, fegyverek ropogtak, a tűz pedig úgy világította be a sötét eget, mint egy stúdiót a világosítók. Mintha igaz se volna. Azon az estén olyan méret? leszámolás kezdődött az albánok és a rendőrök között, amilyen még nem volt. Az országban nem is nagyon tudtak erről. Nem tudták, mi van, ez még jóval azelőtt történt, hogy Szerbia leghatalmasabb embere kihirdette volna: "Titeket itt az albánok nem bánthatnak." Úgy tűnt nekem akkor, hogy az egész világon ez van. Hogy otthon is ez van. Ahogy futottam, úgy harcoltam ez ellen. Ettől a látomástól kezdődött el bennem a háború, amelynek következtében írni kezdtem a könyvet a háborúról, amely következni fog. Elég naiv történet volt, ami egy tizenkilenc éves ember fejében megszületett. A harc része volt. Azon a csalódáson alapult, hogy ellopta tőlem valaki a világomat. A régi önfeledt hitem a jövőben, amikor valóban elhittem, amit nekem tanítottak, már nem tudott visszatérni. Az, hogy a jövőm csakis rajtam áll. Pedig a lehetőségem realitás volt és nem illúzió. 

Az uroseváci kaszárnyában a boszniaiak és a szerbiaiak a rendőrök oldalára álltak érzelmileg, míg a horvátok és a szlovének az albánokat pártolták. A macedónok semlegesek voltak. Én keveréke voltam az egésznek. Egy szerbiai magyar, akit Horvátországból soroztak be. Horvátként kezeltek. Bejelentkezéskor Opatiját kellett mondanom, mert onnan rukkoltam. Főleg zágrábiakkal barátkoztam. Magyar rajtam kívül egy volt. Ritkán beszéltünk, és talán sosem beszéltünk volna, ha nem mi ketten vagyunk egyedül.

Voltak, akik azt mondták, önként mennek az albánokra, csak kapjanak gépfegyvert, mások viszont szerettek volna hazamenni. A feszültség miatt összecsapásokra került sor közöttünk. A tisztek hagyták. Nem volt olyan nap, hogy ne történt volna verekedés. Volt egy bizonyos Miki. Egy pszichopata. Ő volt a falkavezér a másik oldalon. Tehát itt is egy személy körül alakult ki minden, mint odakinn. Ez a Miki meg akarta erősíteni a hatalmát, ami egyébként is nagy volt. Mert ez nem a hazafiságról szólt. Az csak a takaró. A rendőrök a tisztjeinktől elloptak néhány kalát. Miki pedig azoknak a tiszteknek, akik a hiánnyal nem tudtak elszámolni, felajánlotta, hogy az egyik tiszttől visszalopja a másiknak a kalasnyikovokat. Ezzel egyre több tisztet tartott a markában. Fontos volt a hallgatása. Mikit áttették a hadtáphoz. Akkor ismerkedtem meg vele. Óriási hatalmat szerzett ott is, verekedett, mindenki rettegett tőle. Szemmel láthatóan szexuális izgalomba jött, amikor valakit vert. 

Volt egy tűzoltó még, akivel senki nem mert kezdeni. Kötelező híradónézés, ülök és egyszer csak hatalmas durranás. Nézek magam mellé, hát a tűzoltóbalta tövig az asztalban, a karom mellett. Fölnézek, én akkor láttam először. Kicsi fej, hatalmas fülek, nagy, vörös orr, robusztus termet, ahány fog, annyi felé áll; én hasonló szörnyeteget emberben még nem láttam. És akkor ez a pók kitárta a száját, iszonyatos magas hangon vihogott és azt mondta: "A helyemre ültél." És akkor elültem. Ez lett aztán a Miki barátja és testőre. Ők kezdték a nacionalista históriát. Miki bandája bejött a körletbe. Épp takarítottam. Amit ők sosem szoktak. A padlóra köpött és azt mondta: töröld fel. Mire én: esetleg veled. Leterített és bakanccsal az orromba rúgott. Felpattantam, nekirepültem, elkaptam a nyakát, és ütöttem az orrát tiszta erőből. Roppant a nyaka, én is, ő is, azt hittem, hogy eltört. Picsogott, hogy engedjem el. Folyt a vérünk, álltunk, még mindig picsogott, a banda meg jobban haragudott rá, mint rám, hogy az istenük picsog. 

Ez a Miki mondta ki először: "Velünk vagy ellenünk!" Gyerekes versengés kezdődött, hogy na, ki fogja megvédeni a laktanyát, ha támadnak az albánok. De ők nem takarítottak, a gyengébbekkel szolgáltatták ki magukat, grasszáltak. Maguk köré vonták a csürhe népet, s aki esetleg semleges volt az albánokkal, az már kiérdemesült a megalázásra. A körletünk harctér lett. Ellenszerveződést alkottunk, belevaló gyerekekből. Mert a tisztek Miki oldalán álltak, rábíztak csoportokat is, büntette, verte őket kedvére. Kápó lett.

A gyöngék középen maradtak. A mi oldalunkra nem volt merszük állni. A másikra meg nem engedték őket. De a gyöngék velünk voltak, mert nem voltak velük. Mikivel főleg boszniaiak és szerbek voltak. Nálunk horvátok és szlovének. Felszerelkezési verseny kezdődött, csavarhúzókkal, láncokkal, botokkal, és érezhető volt, de ki nem mondta senki, hogy az az este lesz a végső összecsapás. Egyetlen tiszt volt a táborban, akit becsültem. A bihácsi. Aki nem szeretett lopni. Aki magyarázta Bihácson, hogy miért vettetett keresztet a katonákkal, de nem hittek neki. Vagy nem akartak. Ez a tiszt az első nap ült az irodájában, és nagyon rossz kedve volt. Odahívott engem, az ismeretlent, az egynapost, és azt mondta: "...meg a katonaságot, ilyen helyre köllött jönnöm, ezek közé!" Mondom, egyetértek. Onnantól fogva egyetértettünk. Az este benn aludt a kaszárnyában. Elmentem hozzá, bekopogtam, és nagyon meglepődtem, mert így szólt az ajtó mögül: "Összeverekedtek már." Elmondtam, mi készül és azt is, hogy bármi történjék, őt fogom felelősként megnevezni. Az ügyeletes nem ő volt, de az ügyeletesnél elintézte az általános riadót. Minden tiszt bejött. Még este tárgyalás az ebédlőben. Megszólítottak bennünket, hogy mi történt, ki mondja el. Nagy csend. Még nagyobb. A levest én főztem. Felkászálódtam és elmondtam mindent. Nem mint az árulkodó, hanem mint a szemlélő. Mindent. A fegyverlopástól kezdve a zsarolásokig mindent kiolvastam nekik, ne mondjam milyen tekintetek voltak rám meredve, miket mutogattak. És akkor az egyik tiszt felugrott és azt mondta: "Ne filozofálj te itt össze-vissza, a lényeget mondd!" Azt mondtam erre, hogy nem tudom elmondani, hogy el ne magyarázzam. A parancsnok azt mondta: "Nyugodtan mondd el." És akkor én megvádoltam azt a tisztet, aki felugrott, hogy ő a felelős. Hiszen mindenről tudott. Mikit még bujtotta is, azt mondta: "Verjétek el a hülyéket." A társaim felbátorodtak. Elmagyarázták a saját történeteiket, mint én. Aztán figyelmeztettem a tiszteket arra, hogy ez katonaság. Ahol mindannyian aláírtuk azt, hogy az összes nemzetek érdekeit védeni fogjuk, tehát tisztként főleg nem mondhatjuk azt a katonáinknak, hogy verjétek szét a horvátokat. Ez volt később az, amit Magyarországon sem értettek meg sokak. Az eskünk szerint a Jugoszláv Népi Hadsereg nem használható polgárháborúban. Alaptétel. Mi arra esküdtünk, hogy minden nemzet védelmét biztosítjuk, s ha kell, meghalunk ezért. 

Miki bandájának minden tagját elvitték másnap reggel más kaszárnyákba, mert egy szót se szóltak. Azután nem bántott senki, tekintélyem lett. Amit elmondtam, mind igaz volt. Se hozzátenni nem kellett, sem elvenni nem lehetett belőle. 

Ebből a miniháborúból tértem vissza Zágrábba, de már nem abba a Zágrábba, ahonnan eljöttem. Eltelt néhány hónap, ott és akkor beigazolódott, hogy az a farkas, amit én a sportpályán láttam, már mindenütt ott van. Egy év alatt átfordult minden.

Mivel szerb papírjaim voltak, sehol sem kaptam szobát. Azaz kaptam, de mikor hurcolkodtam, kérték az igazolványt, hogy bejelentsenek, meglátták, és mondhattam én, hogy magyar vagyok. Lényeg, hogy nem horvát. Menjek. Egy barátom látott vendégül. Ő hívott ki a Térre, ahová én hosszú hajjal, szakállal és szürke melegítőben érkeztem. Vegyes érzések voltak bennem, már akkor gondoltam arra, hogy talán hazamegyek, megvárom, míg ez a cirkusz elmegy, két évet adtam neki. Aztán visszajövök a zágrábi egyetemre. Tudjman beszélt a hatalmas tömegnek, és azon az alkalmon fordították Jellasics kardos szobrát Knin felé. Mert addig Budapest felé mutatott. A barátom társasága, aki különben egy nagyon jó családból származó matematikai zseni volt, fekete ruhába öltözött, a mellükre fehér U betűt varrtak, kopaszra borotváltatták a fejüket, és mindannyian kaptunk üdvözlésképpen egy liter bort. Ezt a tagoknak, a Horvát Igazság Párt tagjainak illet egy húzásra meginni. Megittam. Aztán nem tudtam, hogy mit csinálok. Nem tudom, tudod-e milyen érzés egy liter bort egyszerre meginni. Az első félórában semmi változás, aztán hirtelen nagy intenzitással betódul az agyba és feldob, elveszíted az önkontrollt. A rendőrök nem szóltak semmit. De egyre meszszebbre mentünk. Akik békíteni próbáltak a civil tömegből, azokkal ölelkeztünk azzal a jelszóval, hogy horvátok vagyunk. Ijesztőek voltunk. Én kíváncsi voltam, az alkohol miatt nem is volt veszélyérzetem. Összetűzésbe kerültünk egy zágrábi focicsapat szurkolóival. De onnan megszöktünk, mert sokkal kevesebben voltunk. Ezután a barátom bevadult, de olyannyira, hogy addig nem láttam még ilyennek, azóta se, mert nem találkoztunk soha többet. A csevapcsicsa szerb nemzeti étel, bevadult és minden rostélyt felborított, röpködtek a csevapcsicsák. Akik szembeszegültek, azokat félrelökték. Ha tovább kérte a bajt, még kapott. Mert ő szerb nemzeti ételt árult. Ez már vandalizmus. Én meg állandóan ott álltam mellette, és meg akartam fékezni, de ez neki még jobban tetszett, mert közben nekem hangosan tudta magyarázni, hogy ezek milyen árulók. Nem nekik magyarázta, hanem nekem, de hallhatta mindenki. Körbevettek a rendőrök. Később rájöttem, hogy ez volt a cél. Én azt gondoltam, hogy most mindent meg kell tenni, hogy megmeneküljünk. Próbáltam a rendőröknek mondani, hogy menjenek, nem akarunk mi semmi rosszat. A barátom ezen nagyon felháborodott, hogy én ezt mondom, kiugrott a fekete ruhás tömegből, engem félrelökött, és egyenesen a rendőrnek ment. Letépte a sapkát a fejéről, letépte a csillagot és azt kiabálta, hogy menjenek haza. Az tette őket rohamosztaggá, hogy gumós vég? méteres gumibotjaik voltak. Ahogy a barátom rájuk rontott, rögtön mozdultak, indultak ránk. És akkor én odaugrottam, és akkora baromságot mondtam, lehet, hogy az ital miatt: "Ne csináljátok, gyerekek, mi mindannyian horvátok vagyunk." Ezt mondtam a szerb nemzetiség? rendőröknek. Elszúrtam a jelszót. Ne mondjam, hogy mit kaptam. Én voltam az első. Ketten-hárman csak nekem álltak. Azt próbáltam, minél kevesebbet kapjak, de azt nem lehetett, mert ezek a botok szabályosan átkanyarodtak az emberen, és hurkaszer? véraláfutások keletkeztek perceken belül, hogy a gumó helyéről ne is beszéljek. A szerb rendőröktől kaptam a horvát fővárosban, magyarként, aki tévedésből azt mondta nekik, hogy mindannyian horvátok vagyunk. Egyedül feküdtem a Téren, aztán összevissza szaladgáltam. Csupa sár voltam és vér, aztán felültem egy villamosra, de nem mentem haza, hanem a régi barátomhoz. Megmosakodtam, valamit ettem, hebegtem-habogtam, részeg voltam. Hajnalig maradtam. Aztán visszamentem az elcsendesült Térre, mert a barátom ott lakott. Akartam bemenni és kijött az apja: tűnjek el, mert a fiát is keresték, ne jöjjek pár napig. 

És akkor úgy, ahogy voltam, felültem az első vonatra a szürke melegítőben, és hazamentem a Vajdaságba. 

Apám meglátott és azt mondta, hogy én oda soha többet nem mehetek vissza.

Olvasson tovább: