Kereső toggle

Rozi néni 106 éve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Álmos kis község a Kettős-Körös partján: Doboz. A román határ ide már csak 16 kilométer, Európáról meg ne is beszéljünk. A leghíresebb személyiség a faluban Cs. Kis Rozi néni. Az olvasó azonban semmi extrára ne gondoljon, nem javasasszony, nem természetgyógyász, nem lódoktor, semmilyen, a mai korban szenzációnak számító ké-pessége nincs, egyszerűen csak százhat éves. Azt azonban el lehet mondani róla, hogy a temérdek esztendő ellenére korát meghazudtoló éles elmével és életerővel rendelkezik. Jómagam legalább tíz éve ismerem, de azóta jóformán semmit sem öregedett. Emlékszik rá, hogy ki volt a nagyapám, a nagyanyám, talán azokat a felmenőimet is ismerte, akikről én csak hírből hallottam. "Mikor száz éves lettem öszszefutott az egész falu, de még a környék összes írástudója is, volt is nagy felhajtás" – meséli Rozi néni.



"Mindig dolgoztam" Fotó: T. P.

Nos, eddig a népmesei kezdet, lássuk Rozi néni mindennapjait. Alacsony parasztház fogad bennünket. Ahogy nyílik a kertajtó, ő rögtön kirohan a tornácra. "Tessék, csak jöjjenek beljebb!" – szól az invitálás. 

– Mikor is született Rozi néni? – teszem próbára a memóriáját.

– 1895-ben, április 18-án. Nemsokára százhat éve lesz. Bizony nagyon régen volt az már.

– Milyen világ volt akkor? Ilyen, mint most?

– Olyan jó világ volt, hogy mi szegények voltunk, nagyon sokat kellett dolgoznunk. 

– A család is ilyen hosszú élet? volt?

– Nem, apám, anyám, de a testvéreim is rövidebb ideig éltek nálam. Az első néném is csak huszonnégy éves volt, amikor meghalt, a másik is huszonhét, egy néném elélt ötvennégy éves koráig. Hát, azt már megdupláztam. 

– Hányan voltak testvérek?

– Nem sokan voltunk. Négyen. Csak szegénység volt, édes, nem kaptuk ám a nyugdíjat! Az apám beteg ember volt, aztán hát csak úgy éltünk, ha napszámba mentünk. Már tizenkét éves koromban arató voltam, amikor kiütött a háború, akkor is villás voltam. A férfiak elmentek a háborúba, a mi csapatunkból csak két öregember maradt, azokkal együtt végeztük be az aratást. Én nagyon sokat dolgoztam életemben, édes uram. 

– Látom, vannak itt újságok is. Járt iskolába Rozi néni?

– Jártam, de csak három osztályt, nem volt akkoriban muszáj tovább járni. Csak tudok írni, olvasni. Mindig jár az újság, már ötven éve, a Szabad Földet olvasom minden héten.

– Hát rádiója, televíziója van-e?

– Rádiót mindig hallgattam, a politikát azonban nem szoktam hallgatni, én csak a nótát szeretem. Tévém soha nem volt, idegesít, tudja. Énekelni is szoktam még manapság is, ha kedvem járja, nem szeretek szomorkodni. Régen is mindig öszszejártunk nótázni, énekelni. Tudja a régi világban valahogy mások voltak az emberek. Nem voltak ennyire irigyek, talán nem is unták ennyire magukat. Sokszor azon veszem észre magamat, hogy unatkozom. Egyedül érzem néha magam. Már a szomszédok sem nyitják rám nagyon az ajtót, inkább tévéznek, de én nem szeretem nézni, ezért soha nem is lesz tévém. Akartak már adni, de mondtam, nem kell nekem, bámulja az, aki hamar akar megöregedni! Most csak akkor jönnek át a szomszédok, ha pénz kell nekik. Én egész életemben dolgoztam, és még a mai napig is bírom magam.

– Itt élte a faluban az egész életét?

– Mindig itt éltem, itt is születtem. Nem jártam semerre, csak itt a hídnál, ahogy jön át Dobozra. Na meg Békéscsabára jártam át piacra. Budapesten is jártam egyszer, ott lakik a volt uram fia. Külföldre se jószántamból mentem, hanem a háború után el kellett mennünk a hadifoglyokhoz Oroszországba. De nem mehettünk ám messzire, csak éppen át a határon. Mikor én aztán férjhez mentem 1915-ben, az uramat mindjárt elvitték a háborúba. Itt maradtam a gyönyör? kisfiammal, aztán az is olyan hirtelen meghalt szegényke, hogy egy pillanat alatt odalett. Az első férjem odamaradt a háborúban. Aztán akkor mentem ám dolgozni télen is, itt ez a nagy épület itt, tetszik látni, itt a kastélyudvarban. Annak az építkezésén én is ott voltam. Tizenkét éves lány voltam, amikor a Wencheim gróf itt ezt a kastélyt építtette. Meg is keresett azóta a gróf, amikor itt járt, mert hallotta hogy én még ott voltam az építkezésen. De jót is beszélgettünk a régi időkről! Persze ezt is az új világ hozta, hiszen régen nem nagyon álltak szóba a magamfajta cseléddel. Azóta is csúfolnak a faluban, hogy itt járt nálam a gróf úr. 

– Régen is ilyen irigyek voltak az emberek?

– Régen nem voltak ennyire irigyek. Azóta ilyenek, mióta kapjuk a nyugdíjat. Na, meg amikor száz éves lettem. Azóta úgy érzem, sok irigyem van. 

– A grófnál milyen munkát tetszett végezni? 

– Kerti munkát végeztem, a grófnőnek a virágoskertjét gondozgattam, meg volt egy fia, a Rudolf, aki meghalt, annak a sírját kellett gondozgatni. 

– Rozi néninek hány ura volt?

– Három. Mind meghalt. Az első férjem az első világháborúban halt meg, a második felakasztotta magát. Mindig gavalléroskodott a nőkkel, meg ivott is. A harmadik áldott jó ember volt, idősen halt el mellőlem.

– Rozi néni! Mit tetszik mondani, mi a hosszú életnek a titka?

– Nem tudom én azt, mindig dolgoztam, nem voltunk gazdagok, éhen nem haltunk. Becsületesen éltünk, nem voltunk haragba Istennel.

– Beteges volt-e valaha?

– 1916-ban egyszer nagyon megáztunk, akkor azt mondták, nem fogok sokáig élni, mert tüdőbajos lettem. Az intéző úr még meg is esküdött rá, hogy nem sok időm van hátra. Mondtam is neki negyven év múlva, amikor a kertszomszédom lett, hogy nem jött be a jóslat. Azóta el is temettük már.

– Kórházban tetszett-e feküdni?

– Egy kicsi ideig voltam, valami kis bajom volt, már nem jut eszembe, hogy mi volt az. Azóta csak a főorvos úr jár ide hozzám, azzal okoskodunk az egészség dolgáról. Na de, nem is néztem én még szemüveggel sosem. Befűzöm még a t?be a cérnát. Nagyot sem hallok, bírom még magam. 

– Azt mondják, szokott még táncolni is Rozi néni.

– Nem szoktam én, magamban mit ugrabugráljak, de szeretek tréfálni. Van is olyan pillanat, hogy húszévesnek érzem magam, a másikban meg elesek. Na de, most én kérdezek magától. Ezt le akarja hozni az újságban? Benne leszek a Szabad Földben?

– Hát abban nem, egy másikban, ha sikerül megírni.

– Na, akkor megint mondják, bolond ez a Rozi, meddig akar még élni.

Olvasson tovább: