Kereső toggle

A Tisza felkönyököl

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nyugalmat könny? megszokni. A nyugalom gyanútlanná és óvatlanná tesz. Az
ember, mint tudjuk, szívesen nyugodt. A halak is szeretik. Négy hónap halászati és
horgászati tilalom után cselekedeteiket húsbavágó következmények nélkülinek
érzik, könnyelműek. Például a csuka jöhet. Állkapcsa széles, megnyúlt és enyhén
szólva gazdagon fogazott. A halál oka ilyenkor – a cián és a nehézfém okozta
"véggel" ellentétben – természetes.



Horgászélmények. Halak vannak a Tiszában, de ez nem minden    Fotó:
MTI

Emberi emlékek szerint gyanútlannak és óvatlannak lenni életbevágó
következmények nélkül, maga a szabadság. Aki így él, és közben maga sem árt,
valóban él. A legjobbakra számíthat.

A busák Kínából lettek "idecipelve". Füstös Gábor tiszaörvényi lakos szerint
az életet minden esetben tisztelni kell, akkor is, ha "behurcolt". Idegenségük
ténye a pusztítót nem menti fel. Most, hogy a busák, az idegenek pusztultak,
legalábbis ezt engedte a Romániában megmérgezett Tisza Magyarországon látszani,
egyesek mindjárt a természet rendteremtő erejét vélték benne felfedezni.

Pedig az ok prózai: a busa egyszerre nagyobb mennyiség? vizet nyel be, és sokkal
gyakrabban, mert planktonokkal táplálkozik. Úszó szűrőmű. Zárt genetikai programja
szerint a menekülési stratégiája közelgő baj esetére: amikor megérzi, szembefordul
a vésszel, és megpróbál rajta áttörni. A cián levonultakor a "folt" mögött
tiszta vizet sejtett. Azt, ami korábban természetes élőhelyként lett neki
"megígérve".



Nehézfémterhelés



A halász a hálójával szűri meg ugyanazt a vizet, például a Felső-Tiszán. Amit
tesz, ahhoz nagyon ért. Különösen akkor, ha régi halászcsalád sarja. Hát hogyne
könnyebbülne meg?! A megélhetéséről van szó. Az embercsaládok megélhetése a nagy
folyók völgyében mindig is biztosabb volt. Nem mintha a virradattól alkonyatig való
gürcölés nélkül ezt a létbiztonságérzést szavatolta volna bárki is, akár
Milotán, Tiszaroffon vagy Algyőn, de a folyóvölgyben – hiszen a víz az élet –
nagyobb eséllyel hozta meg gyümölcsét a kényszer szülte akarat. Ezt az esélyt
csökkentették az árvizek, az elmúlt évtizedek különösebb nyilvánosságot sem
kapott, csuszpájzos emlékű, csókolgatós békés egymás mellett élés jegyében
elhallgatott mérgezései, e mostani ciánhullám és a nehézfémterhelés. (Mint
megtudtam, nem helyes a "nehézfémszennyezés" meghatározás, mert következményei
csak évek múlva lesznek felmérhetők a nehézfém akkumulálódási sajátosságai
miatt. Eszerint a folyó terhelt, de a szennyezés még nem teljesedett be.)



Nincs kétség



Négy hónappal a ciánszennyezés után kivonul a tévéstáb a Tisza-partra. Halászt
kell keresniük. Hiteles embert. Eddig jó. A halász hamarosan előkerül, és a kamera
elé áll: "700 kiló harcsa, 150 kiló kecsege, ezt emeltük csak ma reggel!"
Háttérben ártér. Aztán a következtetés, amit a narrátor akár a nézőre is
bízhatna – legyen a néző uniós, ENSZ-es, román és ausztrál vagy magyar: "Hát
ennyit arról, hogy a Tiszát eltemették, és itten arról regéltek, hogy nincs hal, és
hogy kipusztult az élővilág." Miután hasonló mérték? ciánszennyezés élő
folyót még nem ért a világ ismert történelmében, nincs precedens, nincs modell. A
tudósnak ez a baja. A tiszai halásznak pedig az, hogy ő nem várhat. A tiszai
vendéglős vagy az, aki a melléképületből apartmant épített, szintén nem. A
költségvető? Ő sem. Nem akar túl nagy bevételkiesést finanszírozni, 150
milliárdjába kerültek az eddigi katasztrófák.

Mindezek dacára – mármint, hogy várni itt senki nem akar –, még nem kell az
"égvilágon semmi baj sincs" stratégiát és mutánsait választani.

Az ember szívesen nyugodt – írtuk az elején. Az ember, az érintett és átlagos
"főemlős" legtöbb példánya a maga részéről boldog és bizakodó. Legyen is.
Lássa igazolva akár a kérészekről szóló rövid híradást követő gondolatait,
vagyis, hogy semmi baj. Ugyanis tíz éve nem volt már ilyen mérv? kérészvirágzás,
mint most, pedig róluk, a kérészekről mondtunk ugye le februárban látványosan.

Következtetés: a Tisza ügyét valaki – például az a gonosz és nyughatatlan sajtó
– már megint feltupírozta, valamilyen érdekből. Mivel egy ideje itt minden érdek
anyagi, ez az érdek sem lehet más – folytatja a "főemlős", jobbjában
távkapcsolóval. Eltelik egy-két nap, s a felfújtság vádja itthon is hangot kap.
Magyar emberként hozzászoktunk, hogy nem vagyunk skandinávok. Négy magyar férfi
közéleti társalgása általában rezignált játszmaelemzés az asztalra képzelt
sakktáblák fölött. A játszmákban minden manővert valamiféle fedőakciónak
képzelünk, úgy gondoljuk: semmi sem az, ami.

A román sajtó, ha egyáltalán foglalkozik még a Tiszával, idéz a magyarból. A
magyarok nyilatkozatait, a sajátjainkat fordítja magyar és globális környezetvédelmi
érdekek, mellékesen morális minimumok ellen. (Miért morális? Mert a cián sejtméreg,
a Tisza pedig élővíz.) Ellenfeleink igazolva látják persze a Magyarországon
hallatszó hangok alapján korábbi állításukat, miszerint mi magyarok már megint
túlzásokba estünk, és a következő lépésben már azt is bizonyítani fogják, hogy
a magyar halak tényleg hajlamosak a náthára. Illusztráció: nyurgaponty, szájában
lázmérővel.

A fogások felpörögtek, akár a szerző. Mint azt a halak cselekedeteit vázoló
részben mondottuk, a gyanútlan halat könnyebb "megakasztani". Zsinórral és
horoggal megfogni.

Ami pedig a kérészek idei, tíz éve nem látott szaporulatát illeti: hurrá! De nincs
annyi fogyasztójuk, mint amennyi volt. A kérészt ugyanis a hal eszi. Leginkább a
halosztály tok alakú kecsegéje. Kevesebb kecsege, több kérész.

Semmi sem indokolhatja – beleértve a fogási eredményeket, a költségvetés
helyzetét –, hogy a Tiszának hátat fordítsunk. A Tisza védelme és
regenerálódásának tudományos alapokon nyugvó, szervezett, tehát nem magánakciókra
szorítkozó biztosítása különben sem pusztán magyar érdek. Aki látta Nagybányán,
a mérgezés romániai helyszínén azt a szájba lökött földhányást, amit gátnak
mertek nevezni, annak nem lehet semmi kétsége.



A kóródi kút



A kereskedelmi televízió Tiszáról szóló egyik műsorában Tiszakóród
polgármestere keresetlenül mondja: a terhelés után kutat fúratott, és tett még
néhány kényszerintézkedést. Pesten azt mondták, gyűjtse a számlákat. Egy fillér
sem jutott még el hozzájuk. (De sebaj! – mondom én, a távkapcsolót szorongató
apolitikus nézőke, akinek fogalma sincs semmiről –, aki akkor annyit tud, hogy
virágzik a kérész, és hal is van bőven, mondottuk: egyetlen reggel akár hetesszáz
kiló harcsa is akadhat.) Gönczy János kormánybiztos, természetes vízi halász a
politikai konfliktus keresésének szándéka nélkül ugyanabban a műsorban halkan és
komolyan jegyzi meg: jogaik vannak, pénzük még nincs.

Saját következtetésem: a Tisza menti régiók, a szomszédos falvak, a Tisza révén
rokon ágazatok, a kötődő szakmák elkülönült rétegei annál jobban összevesznek
egymással, minél később és minél kevesebb pénz jut el hozzájuk. Nem babkonzerv
gúlában, nem miniszter konflison, nem takaró bálákban, hanem pénz.

Összefogásról szerintem már most sem lehet beszélni. Sokkal inkább közönyről és
némi kis széthúzásról. Ha minden a régiben marad, és később valami minimális,
jól semmiképpen el nem osztható juttatás egymás ellen fordítja a nép jogutódját,
vagyis a polgári lakosságot, akkor vége mindennek. Akkor nem csak a víznek kell a
mérgezést kihevernie, mert akkor vége a tiszai magyarok szövetségének is. Arra sincs
garancia, hogy a történtek nem ismétlődnek meg.

A Tisza azután már nem e halványzöld bolygó európai részének legnagyobb
vitalitású, legszínesebb folyóját jelenti majd – mert az! Hanem egy csökkenő
horderejű, unalmas politikai vitát a sok közül, amit mindenki elkíván majd.

Februárban, aztán áprilisban és most is megkérdeztem a Tiszán, hogy akad-e olyan
horgász, aki az éves engedély hétezer forintos díját inkább nem fizeti be,
tekintve, hogy a folyó mérgezett. Hittek benne: ilyen nem lesz. Hiszen nem túl derekas
dolog épp a bajban nem fizetni. Rendes években a hétezer forint többszöröse fogható
ki, még akkor is, ha a hal pikkelyszürke, 400 forintos kilónkénti árával számolunk,
vagy a saját fogyasztással. Volt nem fizető horgász a cián évében, és lesz is. De
ha ők nem hajlandók némi kis áldozatra, akkor ki? De ha e horgász azt látja, hogy a
Tisza magasról, a "Nagy Elosztóból" nem érdekel senkit olyannyira, hogy mondjuk a
Kóródokon már ott legyen az a nyomorult pénz, amiből a kútfúrók ki lettek fizetve,
akkor ők miért lennének másképp?



Felszíni rablás



Füstös Gábor csónakja a nagy melegben kiszáradt, a réseken pedig víz szivárgott a
csónak aljába. Kimeri a vizet.

– Mit lehet vele csinálni? Ki kell az alját szurkolni?

– Ki kell cserélni a palánkot – néz fel a stégre.

A csónak orrában Gyuri, mi Zolival a középső helyen. Füstös hátul a kormánynál.
Egymással szemben ülünk. A csónakmotorhoz növényi olajat használ. Az lebomlik a
vízben. Az ásványi olaj nem. Ha jól értem, a növényi kenőanyag literje négyszer
drágább az ásványinál! Miért? Miért azt sújtja a fogyasztói ár, aki
tisztességes kíván lenni? Józsi bácsi ezek után persze, hogy nem fizet a cián
évében.

Gyuri katonatiszt, Zoli jó barát, Füstös márciustól a Miniszterelnöki Hivatal
Tisza-Szamos Kormánybiztosi Iroda szakértője. Zolinak kis háza van Dinnyésháton. Jó
dolgában jár oda. Füstöst a ragadozó halak horgászatáról írott könyvei, a Magyar
Horgászban megjelent cikkei révén ismeri. Zoli javasolta, hogy Füstöst keressük.

Füstös háza mellett lakályos "nyári konyha". Az előtérben tejes láda, benne
nyurgaponty ivadékai. A vízben levegőztető. Helyben vagyunk – gondolom a láda
mellől fölegyenesedve. Füstös öt évesnél nem idősebb gyereke bogárral a tenyerén
határoz:

– Bodobács – aztán lefújja.

– Kócsag – kiáltom a csónakban később.

– Szürke gém – hűtenek le.

Füstös a csónak alját nézi. Beszélgetni a motor zajától úgysem lehet. Megyünk a
6-os öblítő, a Rücskös vizén, és szerintem a kormányos arra gondol, hogy mennyire
semmit, de semmit nem mondhat nekünk ez a sötét víz, a parti erdők zöldje, az
emberek arcán visszatükröződő aggodalom. Szóval mindaz, amiért jöttünk. A
vízfenék élővilága. A felszínen – ahol megállunk – rucaöröm és békaszőlő.
A csónak orra áll a nádban. A felszínen kis rablások.

Ami a nehézfémterhelést illeti: nem minden sót old a víz. Nem mindegy, hogy az
oldatlan szemcsék – amelyek a Tiszába kerültek, és amelyekre a jövőben is
számítani lehet –, mekkora méretűek voltak. Ha nagyok, akkor szépen megültek a
Tiszabecs utáni folyószakaszon. Ott lép a "Sáros" folyó Magyarországra, 1920.
június 4-e óta. Milota, Tiszacsécse, az ukrajnai Vári, Tiszakóród és Szatmárcseke.
Ha nagyobb szemcsék voltak, e falvak alatt ülepedtek. Ha kisebb méret? szemcsék
voltak, akkor azokat a folyó vize akár a teljes mederszakaszon szétkenhette. Ha így
van, akkor a terhelés nem lépte, nem fogja átlépni a határértéket, esetleg
"csak" a Felső-Tiszán, hiszen nem kizárt, hogy a víztesthez kötődve utazó
nagyobb szemcsék már "odafenn" megálltak, míg a kicsiknek "lejjebb" szólt a
jegyük. Akár a negyedik országig.

A ciánról: nem tudhatja senki, hogy a durva beavatkozást szenvedett medervilág és
folyóvölgy élete mikor és hogyan, milyen áron konszolidálódik majd. A legyintés
– a Tisza kiheveri – felelőtlen. Akkor is, ha a Tisza kiheveri.



A túlélő halak társasága



A halgazdálkodásban például többféle társadalmi természet? "nyomás"
együttléte mellett kell újratelepíteni, mindenek fölé helyezve a "megkérdezett"
folyó ökológiai szempontjait. Vagyis a folyó válaszát, amit a hozzáértőknek
értelmezniük, azután hitelesíttetniük, megismertetniük és komolyan vétetniük
kell. (A vérrel-verejtékkel lecsapolt Kis-Balaton példája is mutatja, hogy menynyire
"meleg a pite", ha az ember ökológiai rendszerekkel machinál, úgyszólván
humánközpontúan.)

A túlélő halak társasága megoszlik. Egy részük a szennyezetlen és kedves
holtágakból úszott vissza a sodorba. Már ez is bizonyítja, hogy a holtágak nemcsak
gyönyörűek, nemcsak leny?göző állomásai a Tiszának, ennek a pusztán vonuló
hatalmas életerőnek, hanem új szerepet is kaptak arra az esetre, ha egyik szomszédnál
valaki kontinentális alapon ciánt vizel. Tekintet merev, közben és mindig keres
valamit – így írták le szerencsétlen pueblók a gyarmatosító fehér embert.

A holtágba bele lehet menekülni, és beleszületve írmagnak lehet benne megmaradni.
Élnek a visszaúszottak, az áradás levonultával érkező új fiúk, és akik az
áradásnak köszönhetik életüket, élnek a megúszottak, a fenékre lapulók, az
iszapba fúródottak, az előre menekülők, a kritikus napokban jó irányba úszók, és
a betelepítettek. De nem tudni még, hogy generatív szerveik milyen mértékben
károsodtak. Képesek lesznek-e genetikailag egészséges egyedek létrehozására. Ha
helyettük másfélék születnek, azok vajon milyenek lesznek? Ha megváltoznak, akkor
minden megváltozik? Utódaik vajon alkalmasak lesznek-e az életre, vagy sem? Milyen
élet lesz az? Tudnak-e olyan gyorsan és olyan irányba változni, mint amilyet a
változó életfeltételek kívánnak? A kérdést nemhogy megválaszolni, de feltenni sem
tudom rendesen. Minthogy azt sem tudom sokakkal együtt, hogy hogyan számolják át a
kárt forintba, mennyibe kerül egy alga ma, mennyibe jövőre, mennyibe egy elpusztult
balin, s mi az ára egy "genetikailag szennyezett", de élve maradt tavi békának,
ami áprilisban párzik, lárvái pedig szeptemberre alakulnak át.

És azt sem tudom, hogy ki fog itt rendet tenni.

Azt sem tudom, hogy a megkérdőjelezett végösszeg után ki fog fizetni. A
hétköznapokban a szenynyező fizet. De ez a szennyező nem hétköznapi.

Jung (1875-1961) írja, hogy az ember még nem tudja, hogy a nagy haladást ugyanolyan
hanyatlás egyenlíti ki.

"Még fogalma sincs arról, mit jelent lélektől megfosztott természetben élni."

Hímek és nőstények erős hangja nélkül, a tökéletes csöndben.



Bodobács



Ha figyelembe vesszük a nehézfémterhelés akkumulációs idejét és a Tiszában, a
Tiszán és a Tisza mellett élő lények szaporodási ciklusát – szúnyognál 3-5 nap,
halak egy részénél 3-5 év, akkor máris 2005-ben vagyunk. (És nem számoltuk még a
csónakkölcsönző vállalkozó szaporodási ciklusát – körülbelül 15 év. Füstös
vicce. Vicc ez egyáltalán?)

Öt év alatt egy bodobácsot megismerő 5 éves gyerekből 10 éves gyerek lesz. Ami
engem illet ez az egész ügy semmi másért nem érdekel. A XXI. századi, gyerekkorú
utóddal bíró környezetvédőről pedig úgy gondolom, a legnagyobb realista. Tudja
ugyan, hogy aminek elébe akar állni, az megállíthatatlan. Amiért erről gondolkodik,
az tiszteletet érdemlő kényszer. Az ilyen ember egészséges egoista, időhúzó, aki
időt akar nyerni az övéinek és magának. Kedvelem az ilyesféle egoizmust, mert
óhatatlanul terjed ki "személyi hatálya" mindenkire.

Ezek a Tiszán élő emberek egyedül hagyva semmire sem mennek. A Tiszát folyamatosan
figyelniük kell, az ismert összes eszközzel és több ponton mellételepedve minden
módon vizsgálni. De nem úgy ám, ezt ők tudják a legjobban, hogy néha leengednek egy
vödröt valami hídról, aztán felhúzzák. Úgy kell lennie, ahogy ők akarják. A
beteg, akiről egyszer már kiállították a halotti anyakönyvi kivonatot, mindent
megérdemel.

Olvasson tovább: