Kereső toggle

Három nap a Bükkben

Ezredvégi barlangrajz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Bükk Magyarország legmagasabb hegyvidéke. A Tarna völgyétől a Sajó- medencéig
terjed. Északon a Gömör–Hevesi-dombság, délről az Alföld határolja. Hazánk
legnagyobb kiemelkedése a szomszédos Mátrában van, de a Bükk egész tömegét
tekintve, a központjában emelkedő fennsík miatt mégis magasabb.

"Itt egyértelm? mozdulatokra van szükség, ne lengesd, hanem dobd azt a vödröt!"
– mondja Ervin, és nem türelmetlen. Harminc méter mélyen, a föld méhszájában
dolgozunk. Nem munkásőrbázist építünk, csak barlangot bontunk. A bontás szó itt
annyit tesz: az üregrendszerbe töltődött, tömör, agyagos, hihetetlen színezet? és
formájú mészkődarabokkal teli földet termeljük a felszínre. Nem "bányásszuk",
mert az még azt jelenthetné: a kitermelt anyag reményében tesszük. Márpedig mi azért
dolgozunk, hogy még mélyebbre jussunk.

Különben ez egy harminc méteres akna. Odalenn már érthető, hogy bizonyos munkakörökben
miért közvetíti a ténykedő ember hangos beszéddel saját cselekvéseit. Mindketten vízhatlan
overallt viselünk. Alatta műnyulat. A fejünkön munkavédelmi sisak, a sisakon fejlámpa.
Azt a barlangászt, akinek nincs fejlámpája a közös túrákon, fényparazitának
nevezik. Aki még a fényt is úgy kéri kölcsön, annyira sötét, hogy nem tud magával
lámpát hozni egy barlangtúrára.

A műnyúl manapság termo-anyagból készült, cipzáras ruhadarab. Gyakorlatilag kezes-lábas
jégeralsó. A cipzár fogassínje az ádámcsutkától a farcsontig húzódik. Kitűnő
medvejelmezt lehetne belőle készíteni a farsangi bálra. Kivéve persze a karcsúsított
műnyulat, amit derékban bevettek. A műnyúl nappali viseletnek is kiváló. Emberlakta
vidékeken például jókedvre derítheti a lakosságot.

"Dobd már azt a vödröt! Ne lengesd! Mondjad, hogy »megy a vödör, és dobd!" –
okít Ervin, aki tőlem három méterrel lejjebb bontja az álfeneket. Ne gondolja a
kedves olvasó, hogy nem tudja, mi az álfenék. Ne gondolja, mert fogadok: érezte már,
hogy meglelte egy hiba okát, de jobban megismerve újabb hibákra lelt. És aztán arra
indult újabb keresésre, amerre a tudás és az ösztön akarta. Ilyen az álfenék.
Elhiteti a kutató-barlangásszal egy pillanatra, hogy nincs tovább, ez a barlang feneke,
itt van az út vége. De itt kizárólag az a biztos, hogy bejöttünk valahol.

A Pes-kő-katlani víznyelő barlangot a hetvenes években fedezték fel. A Bükk-fennsík
déli részének rengetegében tátong titokzatos lejárata. Pontosabban a "Magas-Bükkben",
annak is a szélén. Mi tegnap este, sötétedés után érkeztünk ide. A közeli Kerek rétről
gyalogoltunk a katlanig, a holdtölte utáni második éjszakán. Nem volt éppen vaksötét.
Ervin (nevének jelentése: vadkan erej? barát) lépdelt előttem. Suttogva beszélünk
arról, hogy a fák koronái között kavargó szél olyan, mint az emberi beszéd.
Hertendi Ervint úgy ismertem meg, hogy én belérúgtam, ő pedig orrba vágott. Az egész
azért történt – alig húsz éve –, mert beszóltam az öccsének a közkútnál. Éljen
a gyerekkor!

A katlan lejárata körül öt lassan mozgó emberi alakot látunk. Némelyikük m?anyag
kezeslábast visel, fejükön sisak, a sisakon karbidláng. Aprócska, imbolygó fénypontok
száz méterről. Eléjük állva viszont már látom ismerős vonásaikat: Kósza,
Lengyel Janó, Bence, Linda és Csaba.

"Ti aztán tudjátok, mikor kell jönni!" – fogadnak. Vége a munkának. Látjuk a
hamvadni hagyott tüzet. Szerelik szét a csörlőt, pakolnak össze, vetik le a kezeslábast,
vége van a "műszaknak", vagyis az aznapi bontásnak. Olyan fáradtak, elcsigázottak,
éhesek és szomjasak, hogy mi magunk elszégyelljük pihentségünket.

"Mi újság a nagy Budapesten?" – kérdik. "A szokásos" – feleli Ervin, aki távközlésben
utazik, és strukturált hálózatok ügyében rohan hétfőtől péntekig. Elindulunk a
kopasz-réti ház felé. A házat a föld alá tervezte és építette Lengyel János és
a Myotis Barlangkutató Természetjáró és Természetvédő Szakosztály. A ház a
Julcsa-barlang száján ül. Ácsolt, emeletes priccs, asztal, pad, kályha, tűzhely,
stelázsi. A priccs alatt a földön hatalmas, fából készült fiókok. Három gyertya,
három lux.

Aznap este Kósza főzött. Az előétel receptje: végy egy konzervnyitót, nyisd föl
vele a paradicsomos szardíniát, nyiss föl vele egy olajos halat is, azután keverd össze
a paradicsomossal. Az olajos olcsó és sok, a paradicsomos drága és kevés. A főétel,
vagyis a barlangi munkatúrák után ajánlott életmentő kalóriabomba, másképpen a
Trutymák receptje Kósza szerint: végy egy jó pohár egri muskotályt. Idd meg. Ha
ezzel elkészültél, vágj hagymát apróra, tedd zsírra, azon süss kolbászt és
szalonnát, de feltétlenül tégy bele az apróra vágott darált húsból, és kavargatás
közben mondogasd: meat lunch. Bolondítsd meg egy kis borssal a mártást, adj hozzá
minden fűszert, mit jónak látsz. A végén keverd be az egészet tejföllel. Meglátod,
milyen finom! De ha főzöl mellé egy fazék krumplit hajában, akkor biztos a siker. E
tartalmas mártás hamar összefő. Addig is eszegetheted a forró krumplit a ráolvasztott
kacsazsírral.

Tévé nincs.

Másnap a társaság kilencig pihen. Ervin, Kósza és én hétkor, komoly reggeli után
indulunk Istállós-kő felé. Kósza huszonöt éves. Munkás heteit alföldi munkahelyén,
alföldi otthonában tölti. Szabad heteiben a Bükkben kószál. Jól rajzol, legtöbbször
a mappája is vele van. Az a fajta, aki szeret egyedül lenni, de társaságban nem tesz
úgy, mint aki egyedül van. És akkor is itt lenne, ha mi nem. Nincs bánata. Tartalmat
akar. Míg Janóékkal öszsze nem találkozott, avarba-hóba kapart lyukakban,
barlangokban és az erdő szélvédett zugaiban éjszakázott. A leghosszabb idő, míg
emberrel nem találkozott, három hét volt. Aztán kénytelen volt leballagni a legközelebbi
falu boltjába.

Kopasz rétről a köves úton tartunk lefelé; Ervin, Kósza meg én. Dúdolom az opált.
Egy vadetetőnél letérünk a jelzett útról – járt utat a járatlanért mindig hagyj
el – és egy csodálatos szurdokon, hatalmas kőszálak tövében, gyalog is alig járható
úton ereszkedünk a felhagyott kőbánya felé. Néha visszanézünk, és szólni sem
tudunk típusú életérzés tölt el minket. A térdünk sajog – sziklába ütöttük,
a tenyerünk lehorzsolva – gatyafék, másik tenyerünket csalán csípte, mert abba
kapaszkodtunk. Mint egyszer.

Odalenn a bánya hatalmas "udvarát" kezdi visszahódítani az erdő. Nincs itt már
semmi a bányagépeket túlharsogó férfibeszédből. Mi ez a csönd? Ebédszünet? De
hol vannak az alumínium éthordók és Skála-szatyorba csavart tegnapi veknik? És hol
van László bányamester? Aki fejtés közben egy mélybe húzódó keskeny hasadékra
lelt. Nem volt kőszívű. Vasúti talpfákkal fedte le a barlang száját. Tudta, hogy a
fejtés tovább folytatódik, és még nagyon sok követ robbantanak rá. Már nyugdíjas
volt, amikor szólt a barlangászoknak. Nagyjából emlékezett még a helyre. László bányamester
barlangja – így szerepel ma már a térképeken.

Újabb, jóval szelídebb szurdokon ereszkedünk le a Szalajka-patak forrásáig. A
tiszta, jéghideg vizet szemléljük. Egy tábla a forrásbarlang bejáratán: Fodor Géza
barlangász könny?búvár emlékére. Aztán felmegyünk az istállós-kői ősemberbarlanghoz.
Onnan keményen emelkedő, közel egy órás út visz az Istállós-kő 959 méter magas
tetejére. Maradt egy kép arról, ahogy félúton megpihentünk. Elöl-fönn Kósza, középen-mögötte
Ervin, lenn végül én. A bükkfák között, amelyhez hátunkat vetettük, egyenlő a távolság.
Egyikünk sem a hegytető felé fordulva pihen, hanem lefelé néz: ha már ennyi van mögöttünk,
nem lehet sok hátra. Rosszul gondoljuk. Késve érünk viszsza a kopasz réti házhoz.

Csaba (kereskedő) barlangászati odaadása sokakat vonz. Melinda (Kósza húga, diáklány)
és Bence (geológus és mentőápoló) továbbá Kósza a Pes-kő-katlanba indultak
bontani. Ervin és én az első napon felszíni munkára szegődtünk Janó mellé. A Kálmán-lápafői
barlang harcsaszájhoz hasonló bejáratát igyekszünk szélesíteni. Janó jóformán
nem engedi ki a kezéből a csákányt, alig győzzük hordani a kitermelt, köves földet.
Most tanulom meg, mennyire más sziklás talaj bontásánál magányos kődarab helyett
"kőszáli kőre", nagyobb darab részére akadni. Később hűvös lesz, tüzet
rakunk. Tűzfelvigyázónak menekülhetek eredeti állásomból.

Valójában a harmadik napon ereszkedünk le a Pes-kő-katlanba Ervinnel. Janóval aznap
Bence és Kósza bont a felszínen. A lejárattól harminc méter hosszú vaslétra visz a
mélybe. A katlan kanyarulatainak megfelelően tervezte Lengyel János, a bélapátfalvi
lakatos pedig megcsinálta. A létra kerete sínpárként is szolgál. Azon közlekedik
egy kocsi, a kocsira keret készült a vödörnek. Azon húzza fel Csaba és Melinda a csörlővel
a felszínre, ahol "deponálják" tartalmát.

A sínlétra tövében állok. A derekamra kötve egy félméterenként megcsomózott kötél.
A másik végét, amire karabinert tettünk, leeresztem. Ervin egy tőlem lejjebb eső, három
négyzetméteres lyukban bont. Térden állva, sarkán ülve csákánnyal lazítja a földet,
aztán a kezeivel húzza bele a térdei közé szorított vödörbe. Aztán a teli vödröt
ráakasztja a karabinerre, én pedig felrántom. A vödör a kocsi keretébe kerül. Ezután
a tenyérkővel kettőt rácsapok a létrára. Ezt odafönn, ha halványan is, de lehet
hallani. Indul a csörlő. Összesen öt vödröt fogtunk be. Igyekszünk úgy intézni,
hogy egy vödör úton legyen felfelé, három odalenn tele legyen, egy pedig megtöltés
alatt. A maradék idő kell a bontásra. Ervin hátát látom. Át is üt vízhatlan
overallján az izzadság, és egyre bizonyosabb, hogy teste nem válik majd különböző
betegségek csataterévé.

Aztán potyogni kezd sisakjára az álmennyezet, ami egyben egy fölsőbb terem álfeneke.
Ervin legyint. Ez csak egy szűk kis kémény őfölötte. Azután tompa puffanások. Nem
látom Ervint. Pár vödör agyag a nyakába zúdul, a keresztvíznél némiképp sűr?bb
matériából. Kiürült a kürtő.

Nagy levegő, indulnék haza. Beleheltük, megcsapkodtuk, megbolygattuk a barlangi kitöltést,
nem is számíthatunk másra.

Felmegyünk ebédelni. Alma, kenyér, sonka, sajt, kolbász, ribizliszörp.

A sziklafal, maga a Pes-kő, tőlünk alig kétszáz méternyire van. Ebéd után
odaballagunk. Ez a Bükk-fennsík egyik meredek, magas és hosszan elnyúló lepusztulási
pereme. Sziklabérc. Mint a többi híres "bükki kő": Bél-kő, Őr-kő, Tar-kő, Három-kő,
Örvény-kő és a szentléleki Látókövek. Meg sem kísérlem leírni, hogy ami a Központi-Bükknek
erről a széléről látszik a világból, milyen hihetetlenül szép.

A föld alól előmászott embernek különösen. Legközelebb is előmászom.

Olvasson tovább: