Csak tizenegy gyermek és a családfő. Második generáció Fotók:
Vörös Szilárd
– Ernő, sápadt vagy, de továbbra is mosolyogsz.
– Azon kaptam magam, hogy egyszer? irodista lettem. Itt van az irodám a táskámban,
reggeltől estig szaladgálok egyik helyről a másikra, papírmunkát intézni.
– Miért nem a gyerekeket küldöd.
– Na, abból lenne csak baj. Nem lehet őket egyetlen hivatalos helyre sem elküldeni.
Áldott jó gyerekek ezek, szántanak, vetnek, mindent megcsinálnak, de én megyek most
is a bankba, aztán a kukoricát kell elrendeznem. A fiúk pedig most éppen kombájnolnak.
Jó az idő, hát megy a betakarítás.
– Ilyenkor, karácsony előtt?
– Most van jó idő. Amikor leesett a hó, nem lehetett vágni, mert vizes volt. És
ha szárítóba kell vinni, az nagyon sok pénzbe kerül.
– Most éppen Baranyában vannak. Ott is élnek?
– Baranyában megvettem egy irtózatosan eladósodott Kft.-t, amelyhez tartozik egy
kúria és a puszta, negyven lakóval. A kúriát rendbe tettem, de még nincs bent a víz
és fűtés sincs, így a srácok naponta 220 kilométert utaznak.
– Megvettél egy pusztát?
– A Majlát-pusztát a Dráva mentén. Jó földek vannak arra, hát kellett nekem.
– Beindultál?
– Mondhatjuk azt is. Nálam nincs pardon, megyek előre folyton.
– Az asszony?
– Mondja, hogy már nagyok a gyerekek, unokák vannak, megöregedtünk, vegyünk
vissza.
– Miért nem fogadsz szót?
– Én még ugyanolyan erőben vagyok, mint húsz éves koromban. Tudod az
asszonynak volt mindig nehezebb. Ezt a sok szájat betömni, mosni
most meg ő a család
bérszámfejtője. Ha hiszed, ha nem, én a hobbimnak élek, de ő rengeteget dolgozik.
– Te is.
– Magamat nem féltem, őt inkább.
Hány is legyen a gyerek?
Csat Julianna, szekszárdi leány, a Herbáriánál, vagyis a munkahelyén ismerkedett meg
Lukács Ernővel, aki szintén ott dolgozott. A szerelem gyorsan jött. Az ajánlat is. A
szerelmes férfi fűt-fát ígért a kiválasztottnak, de Ernőnek igénye volt. Azt
mondta a munkatársai előtt Csat Juliannának: ha hozzám akarsz jönni, akkor legalább
tíz gyereket kell szülnöd. Ezen mindenki nevetett, még az arajelölt is.
Összeházasodtak. A harmadik gyerek után az albérlet szűkös lett. Fácánkert külterületén
találtak egy rissz-rossz tanyát, némi földdel. Megvették. A műszergyári haverok
vettek föl l0-l0 ezer forint személyi kölcsönt – Ernő akkor már ott dolgozott –,
mert pénzük az nem volt.
A valóság az: ha már lakás van, akkor tényleg jöhetnek a gyerekek. S jöttek. Épen,
egészségesen. Szőkék, kékszeműek. Kiköpött Lukácsok. A tizenötödik gyerek megszületésénél
figyelt fel rájuk a közvélemény. Akkor vezették be a villanyt Lukácsékhoz. Soha
semmit, senkitől el nem fogadott. Semmilyen segélyt és szociális támogatást. Csak
ezt a villanyt.
Éva, a huszadik, hét éve született.
A pajkos vita még ma is tart. Ernő tizet, vagy hetet mondott. Csat Julianna az utóbbira
emlékszik.
A lókupec
– Ernő, miből éltetek?
– A ház körül alig volt egy hektárnyi föld. Abban az időben körös-körül téesz-birtok
volt minden. Be voltunk szorulva ide a tanyára. Mit tehettem mást, kupeckodtam.
– A kupec az egy kicsit csirkefogó.
– Ez nem igaz. A kupecok mindig kiemelkedtek a vásáros emberek közül. Külön
kaszt az. Nekem l970-től l990-ig volt 320 lovam. Óriási rizikó ám ennyi lovat
megvenni és eladni. Az a szerencse, hogy a gyerekek is megállapítják, hogy melyik a jó
ló és melyik nem.
– A gyerekek?
– Még a lányok is. Nálunk mindenki tud mindent. Kocsit és traktort vezetni. Az
állatokat meg mindenki úgy ismeri, mint a saját tenyerét.
– Most is mosolyogsz.
– A családra gondolok.
– Büszke vagy rájuk.
– Hogyne. Az enyémek.
– Soha nem voltál boldogtalan?
– Mióta a feleségemmel együtt élünk, egyetlen pillanatig sem voltam
boldogtalan. Magányos az voltam.
– Mikor?
– Amikor elment Amerikába tanulmányútra.
– Hogyan?
– Vettünk egy John Deer kombájnt, és ezért járt egy tanulmányút Észak-Amerikába.
Nekem a határ a kertkapu, így az asszony ment el.
– Egy húszgyermekes családanya.
– Miért, a húszgyerekes családanyák nem mehetnek Amerikába?
– Csak azért gondolom, mert te vagy igazán a paraszt.
– Az asszony nagyon okos. Mindent videóra vett és megjegyzett. Itthon elmondta.
– Ennyi?
– Ennyi.
1998. 12. 19. (II/51)
