Kereső toggle

A társadalom és a piacgazdaság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kevés magyar társadalomkutatóról mondhatjuk el, hogy világhírnévre tett volna
szert. Mannheim Károly, Hauser Arnold, Lukács György, Jászi Oszkár, Polányi Károly,
sorolhatnánk a kivételeket. Ez utóbbi főműve, a több mint 50 éve írt A nagy
átalakulás, a közelmúltban jelent meg első ízben magyarul. Ez a könyv – ahogy a
fülszöveg fogalmaz – alapjaiban rendítette meg a gazdasággal kapcsolatos
fogalmainkat. Polányi Károly az önszabályozó piac, a szabályozatlan kapitalizmus
következményeként mutatta be a társadalmi ellentétek kiéleződését, és az emberi
értékek elsikkadását. Végső félelmét látta beteljesedni abban, hogy a folyamat
következtében a 30-as években nyílt vagy rafinált totalitárius rendszerek jöttek
létre. Ma, amikor a gazdaság irányítói közül a legtöbben a jóléti állam helyett
a monetáris gazdaságot és a deregulációt szorgalmazzák, különösen aktuálissá
vált a m? téziseinek átgondolása. Kérdéseinkre dr. Vajda Mihály, a Kossuth Lajos
Tudományegyetem Filozófia Intézetének Igazgatója válaszolt.



Vajda Mihály. "Bele kell törődnünk abba, hogy a totalitárius tendenciák győzelmet
aratnak a politikai szabadság maximumát biztosítani kívánó liberális állammal
szemben?”
                      
  Fotó: Hetek

- Mikor, milyen körülmények között jelent meg Polányi tanulmánya?

- Polányi, mint kelet-európai emigráns tudós az Egyesült Államokban és
Angliában írta ezt a művét a negyvenes években, a háború alatt. Ahogy az Élet és
Irodalomban pár hónapja megjelent tanulmányomban megírtam (és ezt sokat fogom idézni
a továbbiakban), az 1946-os angliai első megjelenés tudomásom szerint meglehetősen
visszhangtalan volt. Akik ismerték, ha részben el is fogadták a téziseit, az
aktualitását vonták kétségbe.

A háború sújtotta nyugati társadalmakat lekötötte a "nagy átalakulás"
romjainak az eltakarítása. Keleten szintén idegenkedve kellett hogy fogadják a
könyvet: aligha lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Polányi, noha a szocializmus vagy a
gazdaságba való állami beavatkozás részleges jogosultságát képviseli, egyúttal
éles kritikával illet minden olyan gazdaságelméletet, amely a társadalmi
beágyazottságot figyelmen kívül hagyja, s így – bár szinte meg sem említi Marxot
– műve a marxizmus lényeglátó bírálataként is értelmezhető. Úgy tudom,
németül a m? csak 1977-ben jelent meg először. A mostani magyar megjelenés
körülményei jól jellemzik a könyvhöz kötődő sokféle ambivalenciát: a szerző
egy lelkes híve "csempészte be" egy kis könyvkiadón keresztül a magyar
könyvpiacra. És nincs is ezen semmi csodálkozni való. Kényes dolog ma, amikor az
Egyesült Európába tartva az európai pénzintézetek piaccentrikus, monetáris
gazdaságfilozófiájához kell igazodnunk, arról beszélni, hogy az önszabályozó
piacgazdaság épp oly megvalósíthatatlan utópia, mint a marxizmus, mivel végső soron
fölszámolja a társadalom természeti és emberi szubsztanciáját.

- Pontosan mit is ért Polányi "a nagy átalakulás" alatt?

- Egyrészt a liberális piacgazdaság kvázi-megvalósulásának azt a száz évét,
amely már-már a tönk szélére juttatta a hagyományos társadalom romjain kivirágzott
modern társadalmat (jóllehet bizonyos ellentendenciák automatikus és szükségszerű
fellépésének, a társadalom önvédő reflexeinek eredményeképpen az "ördögi
malomnak" mégsem sikerült tökéletesen áruvá darálni embert és természetet),
másrészt az önszabályozó piacgazdaság "ördögi malmának" századunk harmincas
éveiben bekövetkezett, az akkori Polányi szerint végleges, ma nekünk úgy tűnik,
csupán átmeneti lerombolását, azt a gazdasági, társadalmi kataklizmát, amely a
diktatúrákon túl a II. világháborúhoz is vezetett. Ha a könyvet teljes egészében
vizsgáljuk, akkor azt kell válaszolnunk, hogy inkább az utóbbit, a totalitárius erők
nem előzmények nélküli, mégis látványos hatalomra jutását tekinti Polányi a
"nagy átalakulásnak"; az önszabályozó piacgazdaságon alapuló százéves, a
Szent Szövetség uralmának kezdetétől a harmincas évekig fennállott liberális
kapitalista rendszer teljes ívét követő európai helyzetet, amelyben a periférián,
az Orosz Birodalomban sztálinista szocializmus, a fejlett országokban meg fasizmus vagy
az állami beavatkozásnak valamifajta kevésbé drasztikus rendszere mint pl. a New Deal
jött létre. Polányi szerint ez a folyamat az egész civilizáció megváltozását
jelentette.

- Miért gondolta végzetesnek a "százéves rendszer" bukását Polányi?

- Hadd bocsássam előre, ő sohasem akart jós lenni, mindig csak elemző
gazdaság-antropológus. Olyan mondatot, hogy az önszabályozó piacgazdaságon alapuló
rendszer soha többé nem lesz képes regenerálódni, bizonyára nem lett volna hajlandó
leírni, még ha kétségtelenül ezt gondolta is. A kérdés csak az, hogy mit jelentene
Polányinak ez az igazsága. A hitet abban, hogy az európai embernek előbb-utóbb
sikerül majd kikísérleteznie valamifajta, a szabadságot nem teljesen megsemmisítő
szocializmust? (Erre utalna egyrészről az utolsó fejezet, amely a "Szabadság egy
bonyolult társadalomban" címet viseli, de sajnos alapjában csak közhelyeket fogalmaz
meg, másrészről az oweni kísérletnek a "Politikai gazdaságtan és a társadalom
felfedezése" cím? fejezetben történő, szinte elragadtatott bemutatása.) Vagy a
rezignációt? Minthogy az önszabályozó piacgazdaságot az általa automatikusan
kiváltott, szükségszerű ellentendenciáknak le kellett gyűrniük, mert különben
nemcsak önmagát, hanem magát az emberi életet, a munkaerőt, természeti
környezetüket és magának a termelésnek a feltételeit semmisítette volna meg, bele
kell törődnünk abba, hogy a totalitárius tendenciák győzelmet aratnak a politikai
szabadság maximumát biztosítani kívánó liberális állammal szemben? A könyvet
lehet így is, meg úgy is olvasni.

A szinte kalandregényt idéző izgalmas elemzéseket élvezve, akinek erre van
irányultsága, megnyugodva kon-statálhatja: Polányi tévedett, hiszen a modern ipari
társadalom – bár rettenetes áron – végül is kikísérletezett egy olyan modellt,
amelyben az emberi tevékenység alapvető mozgatórugója, akárcsak a szélsőséges
liberális utópiákban, továbbra is a nyereség, s mégis lehetővé teszi a rombolás
tendenciáinak megfékezését. (Ráadásul e modell működőképessége – saját
meggyőződése ellenére – összeegyeztethetőnek tűnik Polányi elemzéseivel.)
Mások – ezzel ellentétben – Polányi fejtegetéseinek aktualizálásával igazolva
látják a modern civilizáció "potenciálisan lehetséges" összeomlásának
intézményi mechanizmusáról alkotott teóriákat.

- Közelebbről mivel magyarázza Polányi a II. világháborút megelőző rendszer
bukását?


- Az első részben ("A nemzetközi rendszer") Polányi felsorolja a liberális
utópia igézetében élő 19. század századi civilizáció négy alapvető
intézményét, nevezetesen a hatalmi egyensúlyi rendszert, a nemzetközi
aranystandardot, az önszabályzó piacot és a liberális államot. Megállapítja, hogy
a négy intézmény egységes és megbonthatatlan rendszert alkotott. A hatalmi
egyensúlyi rendszer megbomlásának eredményeként bekövetkezett I. világháború
tanulságait azonban nemcsak hogy nem vonták le azonnal: a világháború befejezése
után vissza akartak térni a rendszerhez, s a húszas években látszatra sikeresen
vissza is tértek hozzá. Csakhogy a "vesztes államok tartós lefegyverzésének
képtelen eljárása" következtében a hatalmi egyensúlyi rendszer, az egésznek egy
nem lényegtelen eleme, nem volt többé helyreállítható, ez az eljárás "kizárt
minden konstruktív megoldást".

A II. világháború óta, melynek befejezésekor a győztesek gondosan ügyeltek arra,
hogy ne fegyverezzék le a vesztes államokat, a rendszer nem fenyeget többé
borulással. Hogy a győztesek vajon miért voltak ilyen óvatosak? Gondolom nem azért,
mintha végiggondolták volna mindazt, amit Polányi végiggondolt, hanem mert egy
egységesen erős Nyugatban (egy egységesen erős kapitalista világrendszerben) látták
a megerősödött Szovjetunió-

val szembeni határozott fellépés garanciáját. Az a gyanúm, hogy Polányi nem zárta
ki teljesen ezt a lehetőséget. A "képtelen eljárás" okozta katasztrófát ugyanis
így kommentálja: "E katasztrofális helyzet egyetlen alternatívája egy olyan
szervezett hatalommal felruházott nemzetközi rend létrehozása lett volna, amely
túllép a nemzeti szuverenitáson". Az első világháború után ennek a létrehozása
valóban lehetetlen lett volna. Polányi biztosan nem téved, amikor így folytatja:
"Egy ilyen kúra azonban teljesen kívül esett a korszak látókörén. Ilyen
rendszerbe egyetlen európai ország sem ment volna bele, az Egyesült Államokról nem is
beszélve."

A II. világháború után viszont a Nyugat mintha éppen ezt a "kúrát" alkalmazta
volna. Megteremtették a négy tényező új egyensúlyát úgy, hogy a nemzetközi
aranystandardot a pénzpiac nemzetközi szervezetek által történő irányításával
és ellenőrzésével helyettesítették. Megnyugodhatunk hát, ahogy én a könyv első
olvasásakor, a hetvenes évek derekán teljesen meg is nyugodtam. Nem gondolkoztam azon,
hogy vajon nem bizonyítja-e Polányi mégis azt, hogy a totalitarizmus korunk
kikerülhetetlen sorsa, hacsak nem törődünk bele abba, hogy az önszabályzó
piacgazdaság maga alá gyűrvén a társadalmat, teljesen tönkreteszi azt. Polányi
persze tulajdonképpen ezt bizonyítja. De mi mindent nem bizonyítottak már a
társadalomtudományokban?! Maga Polányi semmiképpen sem olyan bornírt, hogy azt
gondolná: a társadalomtudományok éppen úgy rendelkeznek az előrejóslás
képességével, mint a természettudományok. Az egész könyv éppen a közgazdászok
bornírtságát támadja, a ricardói örökséget, azt a bizonyosságnak tekintett és
deklarált puszta hitet, hogy az önszabályzó piacgazdaság akadálytalan működése
előbb-utóbb automatikusan társadalmi egyensúlyhoz, békéhez és jóléthez vezetne,
ha holmi reakciósok az örök békét meg nem akadályoznák. S nem azon az alapon
cáfolja ezt, mintha az ellenkezőjét tudná bizonyítani, hanem mert tisztában van
vele, hogy a társadalomnak, ha veszélyben érzi önmagát, mindig megvan az ereje ahhoz,
hogy beindítsa a gazdaság automatizmusát és az annak következményeit kiküszöbölő
ellenintézkedéseket. Hogy nem holmi reakciós összeesküvésről, hanem a gazdaság
automatizmusainak beindulásáról van szó.

Pontosan ez a fajta gondolkodásmód a legnagyobb értéke szememben a könyvnek. A
gazdaság-antropológus gondolkodásmódja, aki tudja: az ún. társadalmi
törvényszerűségek csak az emberi cselekedetek egy meghatározott, általánossá vált
motivációjának fennmaradása esetén érvényesülnek. Ha az emberek cselekedeteit
valami más kezdi mozgatni, mint azelőtt, akkor mások lesznek a társadalom törvényei
is. Polányinak tudnia kellett tehát, hogy elvileg nem lehetetlen, hogy a társadalom
egyszerre védekezzék a korlátozatlan önszabályozó piac pusztításai és a
totalitárius fenyegetés ellen, ami az egyedüli lehetősége annak, hogy a demokratikus
politikai szerveződés? modern ipari társadalom fennmaradjon. Hogy mégiscsak
létrejöhessen újra, új formában a nemzetközi rendszer, melynek a harmincas években
minden nyoma eltűnni látszott.

- Napjaink globalizációs tendenciáit figyelembe véve mennyiben intenek
óvatosságra Polányi gondolatai?


- Állíthatjuk azt is, hogy az emberiség a huszadik század elképesztő áldozatokkal
járó szocialista és fasiszta kalandjai után visszatalált 19. századi
örökségéhez. (Ezekben a "kalandokban" az emberiség nem egyszerűen Belzebubbal
űzte ki a sátánt, hanem végül is megteremtette kettejük "természetes"
szövetségét, azaz úgy számolta fel az önszabályzó piacgazdaságot, illetve
akadályozta meg annak létrejöttét, hogy annak a társadalom szempontjából negatív
hatásait nemhogy kiküszöbölte volna, hanem ki tudja, hányadik hatványra emelte: a
jólétet és a személyes szabadságot végül is azért áldozta fel, hogy a munkaerőt
minden addiginál erőteljesebben lealacsonyítsa, pusztítsa, s élen járjon a
természet tönkretételében.) Mégsem szabad minden további nélkül úgy tennünk,
mintha azt hinnénk, hogy az ismert politológus, Fukuyama szavával élve "nincs
többé történelem". Az "ördögi malom" csak tovább őröl. Őrli az embert, és
őrli a természetet.

A fenti "kalandok" tanulságaképpen igazából talán csak azt tanultuk meg, hogy
miképpen védjük meg a termelés feltételeit a piacgazdaság automatizmusának
hatásaitól. A termelés és a fogyasztás ördögi malma tovább őrli az embert. Egyre
inkább belehajszolja önmaga gondolattalan továbbhajszolásába, egy olyanfajta
aktivitást kényszerít rá, melynek nem nagyon látszik más célja, mint ez az
aktivitás maga. A másik oldalon meg egyre növeli azoknak a számát, akik kilépnek
ebből az ördögi körből, vagy mert nem képesek, vagy mert nem akarnak
"teljesíteni".

A civilizációnk tömegkultúrájától elszigetelt etnikai kisebbségekre,
hajléktalanokra, munkanélküliekre, kábítószeresekre lehet itt többek közt
gondolni. Civilizációnk még képes eltartani őket, itt magasabb, amott alig tűrhető
szinten, s hogy az elitnek ne kelljen kínosan éreznie magát, netalán lázadástól
fenyegetettnek, igyekszik kitalálni, hogyan tartsa el a periférián tengődő, eredeti
társadalmi szervezetüket megőrizni nem képes másfajta társadalmak egyedeit. Az
állam azonban, úgy tűnik, tehetetlen. Képtelen azon segíteni, hogy ne hulljanak ki
egyre többen a társadalomból. Polányi, mivel nem hitt a piaci mechanizmus és a
társadalmi önvédelem összeegyeztethetőségében, sötét képet fest. "A
kulturális intézmények védőernyőjétől megfosztva az emberek belepusztulnának a
társadalmi elhagyatottságba, meghalnának a heveny társadalmi felfordulás
áldozataiként, erkölcstelenség, perverzió, bűn, éhhalál következtében" –
írja. Nos, mint látjuk, meg nem halnak, de elhagyatottságuk szorongató valóság.

Ami meg a természetet illeti, ha nem muszáj is hinnünk a radikális ökológusok
apokaliptikus jóslatainak, ahhoz nem férhet kétség, hogy a modern ember, minden
ellenintézkedés dacára, látványosan tönkreteszi természeti környezetét.

- Van esély ennek a felpörgő folyamatnak a leállítására?

- Említettem, vannak olyanok, akik optimisták, és azt mondják, hogy az újabb és
újabb gondok természetes velejárói a fejlődésnek, és valamilyen módon meg fogjuk
őket oldani, ahogy eddig is megoldottuk a korábbiakat. Mások, a pesszimisták,
visszafordíthatatlannak tartják a silány értékek tömegfogyasztásában, a természet
rombolásában, és az állam tehetetlenségében jelentkező tendenciákat. Mi hozhat
változást? Egy háború? Egy diktatúra? Az ipari civilizáció felpörgő dinamizmusát
egyesek szerint csak a társadalom hisztérikus öngyilkosságát jelentő ismert
drasztikus politikai módszerekkel lehet leállítani. A technikai lényege az, ahogyan a
technika van, hogy Heideggert idézzem, magát az embert is foglyul ejti. Az ember vagy
alárendeli magát neki, vagy kilép az egészből. Ezen túl legfeljebb az marad az ember
számára, hogy megnyitja magát egy másik, tudatos emberi erőfeszítéssel meg nem
valósítható lehetőségre, mint amilyen például egy új, embernemesítő, lelkes hit
vagy vallás lehetne. Amíg ilyen nincs, csak az említett két lehetőség között
választhatunk.

Olvasson tovább: