Kereső toggle

Rendhagyó interjú

Lókupecek finesze

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Talán mindenki ismeri azt a történetet, amikor az állatvásárra Gazsi, a lókupec
kivitte a frissen vásárolt bányalovat. Mint a legjobb hátast kínálta a gebét. Az
egyik vevő kipróbálta. Ügetés közben a ló nekiment a fának. Mérgelődve kiáltott
fel a leendő vevő: "Te Gazsi, hát vak ez a lú! – "Nem vak az, csak vakmerő"
– hangzott Gazsi válasza. Talán ez a történet jellemzi legjobban a lókupecek
világát. Egy lovat legjobban szóval, beszéddel lehet feljavítani, eladhatóvá tenni.
A lókupeceket viszont annál nehezebb szóra bírni. Tudniillik – ahogy az érintettek
mondták – vannak szakmai titkok.

Az első megkérdezett kupec kurtán azt válaszolta: "Hogyne, majd elmondom, hogy
aztán több évre leültessenek". Röpke válaszából kitalálható: a lókupecek
élete saját törvények szerint, csendben zajlik, és csak a vásárokon válik
nyilvánossá. Szükség is van erre, mivel az üzletek nagy része nem tartozik a
törvényre. A többnyire roma származású férfiak családi örökségként váltak
lókupeccé. Így volt ez riportalanyunknál, Zogánál is, akinek természetesen csak a
csúfnevét közölhetem. Valószínű, hogy ezen a néven sem vállalkozói igazolvány,
sem adószám nem szerepel, de őt üzletmenetében ezeknek a bürokratikus elemeknek a
hiánya cseppet sem zavarja. Zoga elmondása szerint bele kell születni a kupecságba.
Már az apja és a nagyapja is lócsiszár volt, és ő is ezt a "szép", családi
mesterséget választotta még az általános iskola befejezése előtt.

Zoga gyerekkorától kezdve állatok közt nőtt fel, s minden vásárra követte az
apját. Évekbe telik, míg valaki elér a pálya csúcsára. A tanulóidőkről imigyen
szólt Zoga: "Ahhoz, hogy valaki e szakma mesterévé "érjen", bizony, rögös út
vezet. Sok átverést, ráfizetést kell eltűrni tanulópénzként, mire lesz belőled
valaki. Nem elég egy lovat olcsón megvenni, hanem sokat kell rajta kozmetikázni, mire
jól el is lehet adni."

Az igazi Kánaán a rendszerváltáskor köszöntött be. "Azok voltak a szép idők –
emlékszik vissza hősünk: A lerobbant téeszekben mindenki csak eladni akart. Bagóért
jutottunk a lóhoz. A parasztnak persze kellett volna az állat, magánosítani akarta. De
hát, a ‘jó pénznek\' nincsen szaga, úgyhogy mi hoztuk el a lovakat. Egy rossz lovat
ki lehet kupálni pár hét alatt. Jó takarmány, és egy kis ‘lúösmeret\' (értsd
házi anatómia és állatorvosi tudomány) kell hozzá. A kehes állatok a penészes
takarmánytól betegek. Vannak bizonyos növények, amelyek helyrehozzák a gebéket is,
úgy, hogy azután pár hétig akár egyesbe is lehet velük szántani. Persze némely
ilyen csoda csak rövid ideig tart." A tsz-lovak privatizálása után jött az igazi
üzlet. Zoga erről igen sejtelmesen beszélt: a lovaknak nincs útlevele, nem tudja, hol
az országhatár. A fáma szerint keletről egész ménesek jöttek át a zöldhatáron
"eltévedve", nem tudták zavarukban, mit csinálnak.

A legnagyobb üzlet mégsem ez, hanem a sportlovak tartása, eladása (volt). Egy-egy
pedigrés állat értéke felér akár tízével is – okosíttatunk ki lóügyileg.
Sokat érnek a papírjai, a sütése (bőrbe égetett jelzése), hiszen egy jó
tenyészetből származó csikó igazolása már fél sikert jelent az üzletben. Az pedig
aztán az igazi, ha egy-egy ilyen fiatal állat az ügetőn ér el eredményeket. Akkor az
ára akár a csillagos égig is emelkedhet. "De hát ezek az esetek igen ritkák –
mondta Zoga, aki még hozzátette: A magunkfajta szegény cigány számára marad az
igásló, a vágó "lúval" való bizniszelés. Az olaszok igen rákaptak az ízére,
s mostanában elég sokat visznek el belőlük. Nehéz munka ez, hiszen napokig kell
keresni a jó árut, aztán pedig vásárról vásárra járni, mire eladod.

"Rengeteget autózunk iccakánként" – folytatta Zoga. "Azért úgy látom –
szólítottam meg az önsajnálkozásba kissé belefeledkezett Zogát – van mit a tejbe
aprítani". Két hatalmas, lófejjel díszített pecsétgyűr? hirdeti a kezén, hogy
mivel foglalkozik. Nyakában pedig kötőfék vastagságú aranylánc. Legyint Zoga:
"Ezek csak a biznisz kellékei, hadd lássák az eladók, van miből lovat venni, mert
ebben a világban nagyon fontos a bizalom". Nagyon sokan idegenkednek, félnek velünk
kereskedni. Azt hiszik, hogy átverjük őket, pedig ez nem így van. "Hát úgy nézek
én ki, mint aki átveri az embereket?" – kérdezi tőlem nem kis erélylyel.
Megnyugtatom: igaza van, nem úgy néz ki. Zoga családos ember, nagy háza van és három
fia, akik szintén az apai hagyományt akarják gyakorolni.

"Lopott állat soha nem volt a kezem közt" – jelentette ki büszkén kupecunk.
"Én a törvényt mindig tiszteltem a saját fejem szerint, meg aztán mostanában több
papír kell egy lúnak, mint egy embörnek. Honnan tudnám én azt beszerezni? A lú
manapság már csak megszállottak, illetve a gazdák hobbija. Az igazi nagymenők nem a
lúkupecek, hanem, akik tenyésztik őket. Nem tartok lovat, nincs nekem arra pénzem.
Veszem és eladom őket. Meg aztán a lúval, ha van, dolgozni kell, különben
‘eltunyul\', megöli a vére. Egyre kevesebben vagyunk kupecek, mert nagyon nehéz
megélni ebből a munkából, de azért mégsem hagynám abba, hiszen én máshoz nem
értek. Mostanság a lovak mellett borjúkkal is kell, hogy foglalkozzam. Azért
összességében nem panaszkodom" – mondja Zoga. A szakmai titkokról való
faggatózásomat hideg mosollyal hárítja el. "Ja, kérem, minden mesterségnek
megvannak a maga fogásai, mi lenne a világgal, ha én ezt most elmondanám".

(Riportalanyunk nevét saját, jól megfontolt kérésére nem közöljük.)

Olvasson tovább: