Kereső toggle

Káoszteremtés az Eufrátesznél

A Szíriából való kivonulás beláthatatlan következményei

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Török invázió, új migránshullám, az ISIS feléledése – csak a legsúlyosabb lehetséges velejárói annak, hogy az USA kivonul Szíriából. Amerikának joggal Amerika az első, de vajon mennyire fordíthat hátat más tájakon dúló konfliktusoknak?

A Nobel-békedíjas Henry Kissinger nagyszerűen ragadta meg Diplomácia című híres könyvében Amerika sajátos világpolitikai helyzetét: „A most kialakuló világrendben az az új tény, hogy az Egyesült Államok első ízben nem vonulhat vissza a világtól, de nem is irányíthatja azt. Amerika nem változtathatja meg azt az utat, amely történelme folyamán szerepét kialakította, de nem is akarhatja.” A politikus-diplomata kifejti, hogy Amerika 1917-ben Thomas Woodrow Wilson vezetése alatt lépett ki igazán a nemzetközi porondra, addig elsősorban csak a nemzetközi erőegyensúllyal volt elfoglalva. Az első világégés drámáját a mindinkább óriásállammá növekvő hatalom nem nézhette tétlenül – elvei, meggyőződése, keresztény gyökerei nem engedték neki. A wilsoni irányelvek döntően eltértek az európai óelvektől, és hamar azok helyébe léptek.

Míg Theodore Roosevelt színtisztán nemzeti érdekek mentén képzelte el Amerika szerepvállalását a világpolitikában, Wilson sokkal idealistább irányba vitte országát. Mondhatni messianisztikus törekvése mentén nem csupán a hatalmi erőegyensúlyt próbálta fenntartani, mint elődje, hanem az amerikai idealista eszmény világszintű exportját hirdette meg. Az óvilág szemében szokatlan és arrogáns hozzáállás volt viszont az egyetlen, ami biztosította, hogy egyáltalán maradt valami az óvilágból. A wilsonizmus idealizmusa szülte az első világszervezeti elképzelést, a Nemzetek Szövetségét, ami azonban még teljesen más értékek és érdekek mentén kezdte meg működését ahhoz képest, amit jogutódja, az ENSZ napjainkban képvisel.

Bár indítékaiban más vezérelte John F. Kennedyt, mégis ezen idealizmus sikerén felbuzdulva merte bátran kijelenteni a hatvanas évek válságában, hogy Amerika van olyan erős, hogy bármi árat megfizessen a szabadság diadalra viteléért. Utódja, Johnson elnöklése és a vietnami háború alatt kezdett egyértelművé válni, hogy az amerikai társadalom már kevésbé osztotta a „bármi áron” filozófiát. Mégis ennek szellemében indította meg a terror elleni háborút George W. Bush a Közel-Keleten, amihez csakis egy olyan sokkhatás adhatott némi legitimációt, mint szeptember 11-e.

A 21. század individualizmusával viszont végképp összeférhetetlenné vált a messianisztikus, demokratikus exportszemlélet. Amerika – legalábbis katonai szempontból – kissé újra a világháborúk előtti bezárkózás felé lép vissza. Ennek elsődleges nyitánya az Obama-vezényelte iraki kivonulás, és az afganisztáni jelenlét gyengítése volt, ami mögött elvi és költségvetési okok is húzódtak. Az egyetlen, aki igazán profitált ebből: Irán.

És a politikai paletta másik végletén navigáló Trump pontosan az Irán-politikájában igencsak héjabeállítottságú John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadót menesztette nemrég. Úgy tűnik, a regnáló elnök is megelégelte a túlzott áldozathozatalt mások ügyeiért.

„Nevetséges törzsi háborúk”

A Fehér Ház közleménye szerint mivel az Egyesült Államok legyőzte az Iszlám Állam kalifátusát, nem kíván tovább Szíriában állomásozni. Természetesen nem maradhatott el az elnöki Twitter-bejegyzés sem, ami igen vad külpolitikai állásfoglalást tartalmaz: „Vagy három éve halogatom ezt a csörtét, de itt az ideje, hogy kiszálljunk ezekből a nevetséges, végtelen és sok esetben törzsi háborúkból, és hazahozzuk katonáinkat.” Leszögezte: csak ott fognak harcolni, ahol ehhez érdekük fűződik, és csak akkor, ha a győzelem garantált.

Az amerikai társadalom szemszögéből talán érthető ez az „Amerika az első” (ugyanakkor mégiscsak kísértetiesen obamai) mentalitás, ám az már kevésbé, hogy Trump ismét telefonhoz nyúlt, és egyúttal jóváhagyta Törökország beavatkozását a térségben. A Fehér Ház egyik hivatalnoka arról tájékoztatta az igencsak zavarba jött publikumot és a republikánus politikustársakat, hogy bár nem tartják helyes megoldásnak Törökország invázióját Észak-Szíriában, nem fogják ennek útját állni. Különösen azért hat cinikusnak e lépés, mert Amerika is tagadhatatlanul hozzájárult ahhoz a zűrzavarhoz, aminek forrongása máig komoly áldozatokat követel a Közel-Keleten.

A kurdokkal mi lesz?

Jogos a kérdés, hogy tényleg elfogytak-e az amerikai érdekek a magára hagyandó térségben? Nemcsak arról van szó, hogy az Iszlám Állam feltámadásától sokan tartanak (például a Pentagon szóvivője), hanem arról is, hogy milyen fényt vet az amerikai vezetésre, ha rendre cserbenhagyja szövetségeseit. Ahogy a polgárháborúban Washington támogatta a Szíriában harcoló kurd milicistákat, úgy a kurdok is főszerepet játszottak a kalifátus eltörlésében.

Bár a szövetség eddig sem volt zökkenőmentes, most azért mégiscsak meglepően felelőtlennek és tiszteletlennek hat, ahogy Amerika szó nélkül hátat fordít a kurdoknak, akiknek helyi milíciáit Törökország köztudottan terrorszervezetként tartja számon, s így nem sok jóra lehet számítani a török bevonulástól.

A fő célpontok a kurd Népvédelmi Egységek (YPG milíciák), amelyek egyúttal az amerikaiak által sokáig támogatott Szíriai Demokratikus Erők nevű ernyőszervezetet is irányítják, és szövetségben állnak az Erdoğan által tűzzel-vassal üldözött törökországi Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK), amelyet viszont Amerika és az EU is marxista terrorszervezetnek tart.

Ezek az egységek komoly szerepet játszottak számos ISIS terrorista kézre kerítésében, akik tekintetében most az amerikai vezetés teljesen szabad kezet ad a törökök számára. A fehér házi közlemény a nyugat-európai nagyhatalmak szemére veti, hogy e terroristák egy része pontosan az ő országaikból érkezett, mégsem voltak hajlandók kivenni a részüket a felelősségre vonásban. Mindez kétségtelen, ám akkor is érthetetlen, hogy miként megoldás az egész problémát az igencsak részrehajló török rezsimre hagyományozni.

Újabb migránshullám jöhet

Az ENSZ teljes joggal már felemelte hangját az esetleges jogsértések ellen, de a világszervezet egy újabb migrációs hullám kialakulásától is tart, ezért elsődlegesen az emberek áttelepítése ellen lépnek föl. Kétségek merültek föl a török–szír határon létrehozandó, terrorelemektől mentes zóna kapcsán, amelyet a törökök elvileg menekültek fogadására szeretnének kialakítani. Az ENSZ kifejezte, hogy a szervezet eddigi történetében nem voltak jó tapasztalataik az ilyen biztonsági övezetekkel kapcsolatban, hiszen általában az elnevezésükre rácáfoló forrópontokká váltak – mint például Srebrenica esetében, ahol a bosnyák szerbek majd’ kilencezer muzulmánt mészároltak le 1995-ben.

Az Európai Unió is kifejezte, hogy katonai eszközök nem alkalmasak a térség gondjainak megoldására, ezért önmérsékletre szólították a török rezsimet, különben „a regionális stabilitás kerül veszélybe”.

Törökország ezzel szemben mindent mutat, csak önmérsékletet nem. Erdoğan elnök Trumppal folytatott telefonbeszélgetése során szemrehányást tett, hogy Amerika nem tett eleget a semleges (értsd: kurdmentes) zóna létrehozása érdekében, ezért kénytelen ő maga kezébe venni az ügyet. Előre bocsátotta, hogy hadműveletre készülnek Szíriában az Eufrátesztől keletre eső térségben – mint mondta, „a béke forrásait hoznák el” oda. Erdoğan szóvivője kifejezte, hogy ők „csupán a YPG terrorsejtjeit kívánják eliminálni, egyébiránt tiszteljük Szíria területi integritását és politikai egységét”. Elmondása szerint demográfiai változtatás és megszállás nem áll szándékukban, csupán a kurdokat is elnyomó terroristáktól akarják felszabadítani a térséget.

A Szíriai Demokratikus Erők szóvivője, Mustafa Bali leszögezte: stabilitásra vágynak a térségben, „de ha Törökország indokolatlan támadásba kezd, nem fogunk hezitálni, hogy az egész határvidéken totális háborúval válaszoljunk népünk védelme érdekében”. Északkelet-Szíria megszállása a szóvivő szerint tömegmészárlásokhoz vezethet, ezért Amerika magyarázattal tartozik a törökökkel kötött alku tekintetében.

 „Veszélyben a mennyei mandátum”

Amerikában a vezető republikánus politikusok többsége felháborodással fogadta az elnök hirtelen bejelentését. Nikki Haley, nemrégiben leköszönt ENSZ-nagykövet kifejezte, hogy Amerikának mindig ki kell állnia a szövetségesei mellett. „Nagy hibát követünk el, ha hagyjuk őket meghalni! Törökország nem a barátunk” – szól a nagykövetasszony posztja.

Mitt Romney szenátor egyenesen a kurdok elárulásáról nyilatkozott, ami szerinte az Iszlám Állam feltámadásához és egy újabb humanitárius katasztrófához vezethet. Lindsey Graham szenátor pedig kifejezte, hogy igyekszik mihamarabb egyeztetni Mike Pompeo külügyminiszterrel, mert amennyiben a „sajtóértesülések pontosnak bizonyulnak, katasztrófa készül”. Ennek érdekében már ki is dolgozott egy határozatjavaslatot a NATO számára, hogy milyen szankciókkal éljenek Törökországgal szemben, amennyiben Erdoğan az invázió mellett dönt.

Még elválik, hogy Trump komoly elvi döntést hozott-e, vagy csak a kampány hevében valamilyen átmeneti érdekből hozott aktusról van szó, aminek végrehajtása máshogy alakul majd. Az alapvetően Trump-párti neves amerikai teleevangelista, Pat Robertson mindenesetre vészharangot kongat: „Az elnök, aki hagyta, hogy Khashoggit lekaszabolják minden következmény nélkül, most keresztények és kurdok lemészárlását engedi meg a törököknek.” Így figyelmeztet: „Ha az elnök hagyja ezt, komolyan veszélyezteti azt, hogy elveszíti mennyből kapott mandátumát.”

Olvasson tovább: