Kereső toggle

A felejtés bére

Politikai háború az ultraortodoxok ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Fekete ruha, fedett fő, imasál és nagy szakáll – a haredi életmód egyre nagyobb botránykő Izraelben. A szekuláris alapon létrejött államban egyesek inkább szövetkeznének arabokkal, mintsem a dinamikusan erősödő, mélyen vallásos irányvonalat képviselő testvéreikkel.

Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke tavaly úgy fogalmazott a The New York Times hasábjain, hogy „Izrael kapitulált a vallásos szélsőségesek előtt”. Ezzel a zsidó nép egyik legfontosabb csoportjára, a hagyományőrző haredi közösségre utalt. Mint nem ortodox zsidó, az bosszantja, hogy „a kormányzatilag kikényszerített vallásosság a modern és liberális Izrael államát félteista társadalommá változtatja”. Szerinte Izrael így „eltér Herzl Tivadar humanista víziójától, és olyan karaktert ölt, ami saját elveivel és a 21. század szellemiségével is szembemegy”.

A Világkongresszus elnöke legalább bocsánatot kért, amiért szavai „nem kívánt fájdalmat” okoztak. Eric H. Yoffie rabbi, a Reform Judaizmus Szövetségének elnöke a liberális Haaretz hasábjain odáig merészkedett, hogy „az ultraortodox politikai vezetés rombolja Izrael államát”. Ő nem kért bocsánatot.

Honnan vajon ez a zsigeri ellenszenv a tradicionális zsidóság felé? Kizárólag racionális – hogy úgy fogalmazzunk, materiális – indokokat keresve elsősorban arra jutunk, hogy az alkotmánnyal nem rendelkező Izraelben, ahol a „zsidó” jelent nemzetiséget és hitet is, nehéz szétválasztani az államot a vallástól. A sajátos vallási status quo eredménye a sabbat, és hogy csupán ortodox házasságkötéseket ismernek el hivatalosan. Ezen túl az ultraortodoxokat megillető kivételes kedvezmények jelenthetik az egyszerűbb választ egy komplex kérdésre.

Korábban már cikkeztünk arról (Bibi és a kultúrkampf. Hetek, 2019. június 7.), hogy Izrael első miniszterelnöke, Ben Gurion pár száz ultraortodox zsidónak adott mentességet a hadkötelezettség és a közteherviselés alól. Az államalapító álma az lett volna, ha idővel ez a vallási réteg is integrálódik a társadalomba, ám mára majdnem egymillióan vannak (és számuk nő, mivel a haredi asszonyok termékenységi rátája háromszorosa a szekuláris nőkének), és pártjaik a 120 fős knesszet székeinek több mint 10 százalékát birtokolják.

A vallások világszinten tapasztalható elöregedésével ellentétben a haredi közösség fele a 21. században született. Társadalomtól való elzárkózásuk, kivételezett státuszuk, külön negyedeik már alapot adnak a társadalom kevésbé vagy egyáltalán nem vallásos rétegeinek ellenszenvére, de az olajat a tűzre különösen a Siratófal kisajátításának vágya, az askenázi felsőbbrendűségtudat, illetve a haszidok messianisztikus várakozásán alapuló anticionista szemlélet önti.

Úgy tűnik, a szekularizációra mindinkább törekvő zsidó társadalmi többség elfelejti az előző generációk felfogását: bár a viszolygás mindig megvolt, még olyan ízig-vérig világi vezetők is, mint Ariel Saron úgy gondoltak a harediekre, mint az „igazi zsidókra”, akik nélkül nem lenne sem Izrael, sem zsidóság. Imáikra népfenntartó erőként, közösségükre autentikus népcsoportként tekintettek. Mára viszont az „igazi zsidókból” inkább a „nem normális zsidók” lettek.

Holott az ultraortodoxok a róluk kialakult jogos és jogtalan sztereotípiákra egyre nagyobb intenzitással cáfolnak rá. Míg 2002-ben a haredi férfiaknak csupán harmada és a nőknek fele végzett hivatalosan elismert munkát, mára a férfiak fele és a nők háromnegyede erősíti a munkaerőpiacot. Akkor még a közösség 58 százaléka élt mélyszegénységben (s emiatt a sokakat dühítő állami segélyeken), ez a szám mára 45 százalékra csökkent. Emellett jelentős részük iratkozik be felsőoktatási intézményekbe; tízszer annyian, mint egy évtizede. És mára már a haredi fiatal férfiak egyharmada jelentkezett valamilyen katonai szolgálatra is. Ezeket a folyamatokat egyesek progresszív és integrációs lépésekként értelmezik, mások pedig a haredi hitehagyás előjelét látják benne. Az mindenesetre szekuláris behatásokra utal, hogy a házasodási életkor náluk is lassan kitolódik, a gyermekvállalási kedv is némiképp apad, az ultraortodox oktatási intézmények növekedési rátája pedig a negyedével csökkent pusztán négy év (!) alatt.

A hadseregbe belépő ortodoxok száma nyilvánvalóan növekedni fog a jövőben, hiszen 2017-ben az izraeli Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek és diszkriminatívnak ítélte, illetve eltörölte a 2015-ös sorozási törvény haredi rendelkezéseit, és új törvényi rendelkezéseket írt elő a kormánynak jövő évi határidővel. Netanjahu ennek mentén nehéz politikai taktikázásokra kényszerült, és a kérdés, a zsidó identitás kérdése, azóta is központi eleme a belpolitikai válságnak.

Ennek egyik alapvető oka, hogy a Likuddal koalícióban álló „Izrael a mi hazánk” mozgalmat vezető Avigdor Liberman nem tudta tovább magába fojtani vallásellenességét, és szembefordult az ortodoxokkal szövetkező Netanjahuval. A kampány során megjelentetett videójában gond nélkül tett egyenlőségjelet a Hamasz terroristái és az ultraortodoxok közé – mind a fegyverkező gyilkosokat, mind a fegyverkezni nem hajlandó vallásosokat társadalompusztító elemként tüntetve föl. Egészen meghökkentően nyílt retorika ez egy zsidó vezető részéről – sokan antiszemitizmussal vádolták, amiért az izraeli társadalom tizedét ilyen drasztikusan leírta.

A mostani kampány során Liberman és Jair Lapid versenyt gyűlölködtek az izraeli médiában, hogy az ortodoxellenes szavazatokat maguknak zsebelhessék be. A taktika visszájára sült el: rekordszámú haredi járult az urnákhoz még egyes rabbik apokaliptikus intelmei ellenére is. A politikusok ártalmas általánosításai, úgy tűnik, valamennyire egyesítették a mélyen megosztott haredi közösséget is – interjúkból kiderült, hogy bár sokan úgy gondolják, hogy a haredi pártok sem képviselik őket megfelelően, sőt, akár ártanak is az érdekeiknek, a nyílt uszítás láttán mégis inkább rájuk szavaztak.

A legfinomabban szólva is skizoid gyűlöletkampány jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy világszerte nyíltabban démonizálják az Írásokhoz és a hagyományhoz ragaszkodó zsidóságot, s velük együtt a vallásos cionistákat. Ez pedig egyre több fizikai erőszakot szül irányukban, különösen Amerikában. Ám sem a verbális, sem a fizikai erőszak nem bizonyul címlapsztorinak; még Izraelben is csak ritkán – ellenben, ha egyetlen haredi bűncselekményre ragadtatja el magát, biztos a sikersztori. Az Izrael ellen működő, jól ismert kettős mércéket hatványozottan alkalmazzák az ultraortodoxokra.

Netanjahu is érzi, hogy sem a teljes mentesség, sem a büntetőjogi kényszerítés nem jó megoldás a hadkötelezettség kérdésében. És azt is jól tudja, hogy az ortodox oktatási intézmények és a vallásügyi minisztérium költségvetését is át kell gondolni, hiszen ezek is közfelháborodásnak adnak alapot. Ebben főszerepet játszik a heves baloldali populista hangulatkeltés, és az adatokat súlyosan torzító baloldali lapok, amelyek azzal gerjesztenek pánikot a társadalomban, hogy „az ultraortodoxoknak adott anyagi juttatások miatt nem tudják fejleszteni az izraeli egészségügyet és oktatást”. A jobboldali The Jerusalem Post nem győzte hangsúlyozni e feltevések nevetségességét, hiszen a lakosság 10 százalékát érintő jesivákra, a minisztériumra és hasonló ultraortodox intézményekre fordított állami keret nem éri el az éves izraeli büdzsé (479 milliárd sékel) 0,5 százalékát sem!

A hangulatkeltés másik eleme a „gonosz rabbik által létrehozandó teokrácia” Izraelben, amit a haredi pártok politikájának még az ellentmondásos részleteibe sem lehet semmiképpen belemagyarázni.

Még ha nem is tudtak mit kezdeni a mélyen vallásos réteg buzgalmával és életmódjával, a korábbi generációk a zsidó identitás alapkövének tekintették a Tóra tanulmányozását és a hagyományokban való elmélyülést. Ez biztosította sok tekintetben a zsidó identitás és vallás túlélését évezredeken át. Az a tendencia, hogy a harediek ügyét az izraeli társadalom és a diaszpóra egyre kevésbé tekinti sajátjának, a saját zsidó identitásuktól és gyökereiktől való elidegenedést jelzi. Sokan örvendetes folyamatnak tartják – azok, akik a nyugati társadalmakban is a posztmodern szellemében hirdetik a vallások és a hit avíttságát, kárára minden kereszténynek és a más vallásúaknak is. Akik szemében viszont ez nem közömbös folyamat, félve nézik az egyik leginkább hitőrző nép egy részének felejtését.

 

Három az izraeli igazság?

Lapzártánkig nem született megoldás az izraeli választási patthelyzetre. A kudarcért a két oldal egymást okolja, mondván, a másik nem hajlandó engedményt tenni az egységkormány érdekében. De vajon van-e olyan megoldás, ami nem megy szembe a választók akaratával?
Korábban részletesen bemutattuk, papíron milyen koalíciós megoldások lehetségesek az izraeli kormányalakításra. (Másodjára sincs győztes. Hetek, 2019. szeptember 20.) Ahogy várható volt, ezekből egyik sem valósult meg, annak ellenére, hogy Reuven Rivlin államelnök még törvénymódosítást is felajánlott, amely értelmében amennyiben a hivatalban lévő miniszterelnök bármilyen okból a felfüggesztését kéri, a helyettese teljes jogkörrel, korlátozás nélküli ideig helyettesítheti. A konkrét helyzetben ez azt jelentené, hogy amennyiben megalakul egy új kormány Benjamin Netanjahu vezetésével, és a miniszterelnök ellen vádat emelnének az ellene folyó eljárásban, akkor Benny Gantz veheti át a hivatalát a bírósági eljárás lezárultáig. Rivlin a választási eredmények alapján Netanjahut kérte fel elsőként a kormányalakítási tárgyalások megkezdésére.
Ezt a megoldást Gantz és pártja elutasította, elsősorban Gantz koalíciós partnere, Jair Lapid tiltakozása miatt. Lapid nem vette jó néven azt, hogy ebben a felállásban esélye sem lenne miniszterelnöknek lenni, pedig eredetileg ő kötött rotációs megállapodást Gantzcal. Persze a választók felé más indoklás hangzott el, nevezetesen az, hogy Netanjahu nem hajlandó csupán a saját pártja, a Likud nevében tárgyalni, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy a teljes jobboldali blokk része legyen a kormánykoalíciónak.
A baloldali pártok másik érve Netanjahuval szemben az, hogy nem hajlandók olyan kormányban részt venni, amelyet olyan miniszterelnök vezet, akivel szemben vádat emelhetnek. Az izraeli főügyész többszöri halasztás után október 2-án kezdte meg a meghallgatásokat, amelyek alapján eldönti, vádat emel-e a vesztegetéssel és a hivatali hatalommal való visszaéléssel gyanúsított Netanjahuval szemben. A döntés még az év vége előtt várható.
Nem nehéz belátni, hogy Benny Gantzék arra játszanak, hogy egyáltalán ne kelljen kormányt alakítaniuk Netanjahuval. A baloldal csak Avigdor Liberman és az arab pártok együttes támogatása mellett alakíthatna úgy kormányt, hogy abban a jobboldal nem vesz részt. Ezt természetesen mindenki kizárja, így ha Gantz kap másodikként felkérést az államelnöktől, számára egyetlen lehetőség egy Netanjahu és az ultraortodox pártok nélküli kormánykoalíció lenne. Gantz arra számít, hogy a Likud megpuccsolja Netanjahut, és felmondja a többi jobboldali párttal való szövetséget.
De ha meg is történne ez a kettős árulás (aminek semmi jele), akkor egy ilyen koalíció szembemenne a választók többségének az akaratával. Az összes jobboldali szavazó úgy adta le voksát, hogy egyértelműen tudta, azzal egy Netanjahu vezette kormányt támogat. Az arab szavazók nem adtak felhatalmazást Gantznak arra, hogy a Likuddal alakítson kormányt. És a baloldali választók sem egy ilyen kormányra szavaztak.
Az izraeli és nemzetközi liberális sajtó azt várja el Netanjahutól, hogy önként távozzon, és így „hárítsa el a harmadik választás veszélyét”. Ennek azonban nincs sem jogi, sem demokratikus alapja: többen szavaztak arra, hogy Netanjahu legyen újra a miniszterelnök, mint amennyien Gantzot támogatták. Az izraeli törvények pedig csak jogerős elmarasztaló bírósági ítélet esetén kötelezik lemondásra a kormányfőt. Ezért bármilyen kényelmetlen és nehézkes, demokratikus döntést csak az izraeli választók hozhatnak ebben a patthelyzetben.

Olvasson tovább: