Kereső toggle

Elhozták az új moralitás korát

A Clinton család története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1993. január 20-át íruNk. Egy hideg, napos reggelen több százezres tömeg gyűlt össze a Kongresszus körül, hogy részese legyen a frissen megválasztott demokrata elnök beiktatási ceremóniájának. Billy Graham imája, kezek a Biblián, elhangzó esküszövegek, majd tapsvihar jelzi, hogy Amerika népe készen áll új elnökével való együttélésre, ha minden jól megy, legalább négy éven át.

 

Bill Clinton felemelkedését többen az amerikai álom megtestesüléseként aposztrofálták. Szegény kisvárosi környezetéből hatalmas munkabírással, szorgalommal, tehetséggel és elhivatástudattal tört ki, és jutott a világ tetejére az Egyesült Államok megválasztott elnökeként. Az, hogy ez milyen mértékben került a fiatal korában megismert bibliai értékrend feladásába – melyben teljes őszinteséggel hitt – már más kérdés. Noha a csúcsra tört közszereplőként – 1992-es győzelmét követően a Time magazin megválasztotta „Az év emberé”-nek –, Bill kiskora óta küzdött identitásválsággal, melyről egy iskolai esszéjében így vallott: „Olyan ember vagyok, akit sokféle erő irányít és befolyásol, s néha kétségbe vonom létem észszerűségét. Élő paradoxon vagyok. Mélyen vallásos, mégsem vagyok eléggé meggyőződve arról, hogy miben is kellene hinnem; szeretnék felelősen viselkedni, de szeretnék kibújni a felelősség alól; szeretem az igazságot, de gyakran utat engedek a hamisságnak (…) Nézem azokat, akik nagyon fontosak nekem, és akik soha nem tanulták meg, hogyan kell élni. Szeretnék más lenni, és küzdök azért, hogy más legyek, mint ők, de gyakran majdnem pontosan ugyanolyan vagyok.”

Pályafutása elején baptista lelkipásztorát, W. O. Vaughtot a legmélyebb morális vívódásaiba is beavatta egy-egy politikai állásfoglalás előtt, hogy ne kerüljön ellentmondásba lelkiismeretével; ugyanakkor megvetően nyilatkozott a ’80-as években a „megrögzött” „fundamentalista” törekvésekről Arkansas államában, melyek a teremtéstudomány álláspontját akarták beemelni az oktatásba az evolúció alternatívájaként. Mikor Frank D. White kormányzó végül aláírta a törvénytervezetet, Clinton éles bírálatot fogalmazott meg vele kapcsolatban, majd megnyugvással üdvözölte az erre reflektáló bírói ítéletet, mely „alkotmányellenesség miatt” hatályon kívül helyezte a rendeletet.

Fiatal felnőttként abortuszügyben is a liberális álláspontot képviselte teljes határozottsággal, miszerint minden nőnek joga van ahhoz a döntéshez, mi legyen a benne fejlődő magzat sorsa – ugyanakkor kutatta a Biblia lapjain, azt hogy mikortól kezdődik egy emberélet. Későbbi Izrael-politikájára kétségtelenül hatott egy 1981-es bibliai zarándokút, melyen Hillaryvel kettesben vettek részt. Mindkettőjüket lenyűgözte a Szentföld különleges atmoszférája, és Billben ekkor fogalmazódott meg a szándék, hogy békét akar teremteni a Közel-Keleten. Lelkipásztora és tanácsadója, Vaught halála előtt azonban figyelmeztette Clintont: meggyőződése, hogy a fiatalembert egyszer elnökké választják Amerikában, de ha úgy akarja a palesztinok áldatlan helyzetét megoldani, hogy azzal Izrael államának békéjét és biztonságát megsérti, Isten soha nem fogja ezt neki megbocsátani.

A Clinton-éra elkezdődik

A választás és a beiktatás közötti hónapokat Clinton a stábtagok kiválasztása mellett a gazdasági helyzet elemzésével töltötte, hogy kampányígéretéhez híven „lézersugárként” összpontosítson a gazdasági kérdésekre. Az elmélet-gyakorlat ellentmondásába hamar beleütközött a szakértőkkel történő konzultációk során, és olyan lépésekre kényszerült, melyeknek épp az ellenkezőjét ígérte megválasztása előtt (ígérete szerint például csökkentette volna a középosztály adóit). Ilyen és ehhez hasonló lépések miatt az elnök első 100 napja megosztotta a közvéleményt.

Clinton a kezdetektől „dinamikus közép” kormányzási politikát ígért, és pártközi együttműködést – kabinetjébe és a tisztviselők sorai közé azonban egy republikánust sem választott. Két ciklusa alatt a jobb- és baloldal közti ideológiai ellentétek inkább mélyültek, semmint közös platformra kerültek volna.

1993-tól a first lady szerepe is újrafogalmazódott Hillary személyében. Elődeivel ellentétben az elnök jogászként végzett feleségét is bevonta a mindennapi politikába: egy átfogó egészségügyi reformprogram kidolgozását végző csoport vezetésével bízta meg, és saját irodákat biztosított nekik a Nyugati Szárnyban. Ezt a részleget tréfásan „Hillaryland”-nek is nevezték.

Bill úgy fogalmazott a first lady-jelenségről és a társadalmi irányváltásról önéletrajzi könyvében, miszerint „a választás megmutatta, hogy Amerikában a második világháborús veteránok helyét átvették a baby boom tagjai; (…) a politikánkat Vietnam, az emberi jogok, 1968 vihara, a tiltakozások, a lázadások és a gyilkosságok alakították ki. Ugyancsak első generációsként érzékeltük a nőmozgalmak erejét, melynek a Fehér Házra gyakorolt hatása érzékelhető volt. Hillaryből lehet a történelem első olyan first ladyje, aki saját hivatalában is a legmesszemenőbben érvényesült.”

Beiktatását követő negyedik napon Clinton azonnal megbolygatta az abortusztörvényt. A Roe kontra Wade ügyben hozott döntés 20. évfordulóján, mely alkotmányos joggá emelte az abortuszt, Clinton engedélyt adott a szövetségi finanszírozású klinikáknak is az abortusz legális elvégzéséhez, könnyebben elérhetővé tette a terhességmegszakítást a katonai kórházakban, valamint megszüntette a Reagan-adminisztráció idején hatályba lépett regulációt, amely megvonta a támogatást azoktól a nemzetközi családtervező-programoktól, melyek valamilyen módon érintettek voltak az abortusz tevékenységében.

A korábbi republikánus elnökök által az abortuszgépezetbe beépített fékeket a demokrata elnök a lehető leghamarabb félretolta az útból. A megdöbbentően gyors irányváltást maga Hillary Clinton sürgette leginkább. Míg az elnök közvetlen stábjának egyes tagjai túl korainak érezték az új abortuszpolitika időzítését, Hillary ragaszkodott hozzá, hogy az első döntések egyike ez legyen. Mint kifejtette, a szigorított abortuszszabályozások a Reagan-éra szimbólumai voltak; azzal, hogy a szigorításokat hatályon kívül helyezik, azt üzenik a világnak, hogy a Clinton-éra elkezdődött.

A terhességmegszakítás témája egyébként Bill Clinton második beiktatását követően is terítékre került; 1996 áprilisában az elnök megvétózta azt a kongresszus által megszavazott törvényt, amely betiltotta volna a részleges szüléssel járó abortusz gyakorlatát. (A részleges szüléssel járó abortusz során az anya félig megszüli a gyermeket, mielőtt az orvos kioltaná a csecsemő életét.) Döntését igazolva, az elnök öt asszonyt hívott meg az elnöki sajtótájékoztatóra, akik veszélyeztetett terhesként éltek a részleges szüléssel járó abortusz gyakorlatával. Történetüket megismerve Clinton azt hangsúlyozta: elnöki vétója nem a választáspárti kontra életpárti vita eldöntésére szolgált, hanem azokon a nehéz sorsú családokon kívánt segíteni, akiknél az anya élete veszélybe került a terhesség ideje alatt.

Tragédiák és botrányok

A Clinton-ciklus kezdetét sajnálatos módon beárnyékolta egy tragédia:

a Fehér Ház helyettes jogtanácsosának halála. Alig hat hónappal a beiktatást követően Bill Clinton gyerekkori barátja, az arkansasi Vincent W. Foster a ránehezedő nyomás és a korábban nem tapasztalt, washingtoni politikai rágalomkampány közepette összeroppant, és öngyilkos lett. Halála felborzolta az ottani belföldi kedélyeket; többen konspirációt is felfedezni véltek az ügy mögött, egyesek nem öngyilkosságról, hanem előre megtervezett gyilkosságról beszéltek a Whitewater-ügy kapcsán. Az elnöki házaspár természetesen tagadta a vádakat.

Volt még egy nemzetközi vizeket felkavaró haláleset, mely közvetett módon szintén Clintonhoz kapcsolódott: Jichák Rabin halála. Clinton a közel-keleti béke megteremtése érdekében támogatta 1993-ban az oslói titkos béketárgyalásokat az izraeli és a palesztin küldöttség között; majd tető alá hozta Washingtonban Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat PFSZ-elnök nyilvános találkozóját, melynek keretében aláírták az oslói szerződést, melynek lényege a „területet a békéért” elve volt, vagyis Izrael lemond egyes területeiről annak reményében, hogy így csitítsanak az etnikai konfliktusokon. A feszültségek az egyoldalú területátadás ellenére a mai napig sem oldódtak meg; Jichák Rabint azonban egy szélsőséges zsidó fiatal 1995-ben meggyilkolta. A haláleset a Fehér Házat is megrázta.

Clinton személyes írásai utólag tükrözik, milyen nagy reményekkel készült az oslói egyezmény megkötésére. A tárgyalást megelőző álmatlan éjszakáján elolvasta Józsué könyvét, majd ennek hatására egy kürtökkel díszített nyakkendőt választott a nyilvános eseményre – szimbolizálva, hogy ezek a kürtök most nem Jerikó falait döntik le, hanem a békét hozzák el, hogy az ősi település palesztin kézre kerüljön. A későbbi évek feszült közel-keleti eseménysorozata sem tántorította el Clintont attól, hogy folytassa a térségben a békéltető szerepét, és tovább ösztökélje a tárgyalásokat.

A Clinton-kormányzatot több botrány is kísértette a nyolc év alatt, azonban a legismertebb mind közül a Monica Lewinsky-féle ügy volt. A történet lényege, hogy 1995 és 1997 között Clinton elnök viszonyt folytatott egy fehér házi gyakornokkal, Monica Lewinskyvel. Az esetet megszellőztették, és országos botrány lett belőle, az elnök ellen vádemelést indítottak, melynek keretében azt vizsgálták, hazudott-e eskü alatt tett vallomásában a viszonyról. Clinton végül maradt a pozíciójában.

Ám a botránytól felkavart hónapokat átszőtte egy kevésbé ismert nemzetközi szál is. Clinton önéletrajzából tudjuk meg, hogy lelki vívódásainak kellős közepén – mikor még nem állt a nyilvánosság elé beismerő vallomásával, hogy mégsem „jobboldali összeesküvés” áldozata lett, hanem tényleg illegitim kapcsolatba került az egykori gyakornoknővel – információt kapott a CIA-tól, hogy egy nagy volumenű találkozót szervez az al-Kaida vezető rétege Afganisztánban, ahol többek között a jövőbeli terrorakciók tervei is terítékre kerülnek. Clinton engedélyt adott a terroristacsoport likvidálására, azonban az akció csak félsikerrel járt – Oszama bin Laden nem volt azon a bázison, melyet célba vettek. Ugyanez év decemberében ismét terveztek egy rajtaütést bin Laden feltételezett tartózkodási helyén, Clinton azonban leállította az akciót, mondván, hogy ezzel az érintett kisváros lakosainak is kioltanák az életét, melyet mindenáron el akart kerülni.

A hátralevő években így nem indítottak további támadásokat az al-Kaida-vezér ellen. Három évvel később, 2001. szeptember 11-én – mindössze pár órával a New York-i ikertornyokat ért közel 3000 emberéletet követelő terrortámadás előtt – Bill Clinton egy üzleti találkozón vett részt Ausztráliában, ahol a melbourne-i közönségnek elkezdte fejtegetni a terrorista vezérrel kapcsolatos tapasztalatait: „Tudják, sokat gondolkodtam Oszama bin Ladenről. Egyszer majdnem elkaptam. Megölhettem volna, de (…) ez 300 ártatlan emberéletbe került volna – ha megteszem, nem vagyok különb nála. Úgyhogy nem öltem meg.”

Clintonék és a liberális

kereszténység

A Clinton házaspár előszeretettel látott vendégül neves keresztény vezetőket is a Fehér Házban. Bill önéletrajzi könyvében említi, hogy egyik alkalommal Hillaryvel közösen úrvacsorát vettek egy fontosabb politikai esemény előtt; Billy Graham evangélista békítő szerepére biztos pontként támaszkodhattak házassági krízisük kellős közepén; és fotók járták be a világsajtót, ahogy Bill Clinton alelnökével, Al Gore-ral együtt imádkozik egy-egy közös étkezésnél.

A kereszténységet egyre inkább csupán kulturális értékként közvetítő elnöki pár azonban más tradíciót is meghonosított, melyre korábban nem volt példa. A keresztény vendégek mellett iszlám hitűek is helyet kaptak a Fehér Ház vendégei között: 1996-tól Hillary Clinton új gyakorlatot indított el a ramadán hónap végét lezáró ünnepség megszervezésével az elnöki rezidencián. Az eseményeken az amerikai közélet muzulmán képviselőit, valamint iszlám hitű diákokat is rendre vendégül láttak. A Clinton házaspár emellett a New Age képviselői előtt is ajtót nyitott, amikor a nehéz időszakokban tanácsot kértek nyíltan spirituális tevékenységet folytató személyektől; nem egyszer szeánszokat is folytattak az elnöki épület falai között.

Washingtoni évei alatt Hillary rendszeres látogatója volt a Foundry United Methodist Churchnek, mely öndefiníciója szerint a „békéltető gyülekezet” szerepét vállalta magára. A békéltető szerep nem mást jelent, mint minden ember feltétel nélküli elfogadását, tartozzon akármilyen etnikai csoporthoz vagy szexuális kisebbséghez. A metodista felekezet liberális vonalát erősítő washingtoni gyülekezet tárt karokkal várta a szolgálatban és a közös hitgyakorlatban a „meleg, leszbikus, biszexuális és transzgender” személyeket is. Bill Clinton szimpátiája a szexuális kisebbségek irányába – több korábban meghozott rendelet mellett – 2000 júniusában egy forradalmi nyilatkozatban öltött formát: június hónapját a Meleg és Leszbikus Büszkeség Hónapjának nyilvánította, és kérte az amerikai állampolgárokat, hogy megfelelő módon emlékezzenek meg különböző programok keretében e kisebbségről.

A nyolcéves Clinton-éra örökségét, az „új moralitást” – kétciklusnyi republikánus kormányzás után – 2008-tól az Obama házaspár vitte tovább, még intenzívebb hatásfokon. A konzervatív elődeihez képest merőben új csapásirányt képviselő Bill Clinton 2001. január 20-án ugyan befejezte elnöki tevékenységét, miután átadta George W. Bushnak a stafétabotot, a first ladyként leköszönő Hillary Clinton azonban annál kevésbé érezte lezártnak politikai karrierjét. (folytatjuk)

Olvasson tovább: