Kereső toggle

Kísérlet egy nemzet eltörlésére

Elmaradt a szembenézés Japán rémtetteivel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyre feszültebb a japán–dél-koreai viszony a japán gyarmattartás idején kényszermunkára hajtott koreaiak ügye miatt: a két ország nem rendezte még véres múltját, és ez az elmúlt hetekben igen elkeseredett vitát robbantott ki a felek között.

 

Még februárban történt, hogy a dél-koreai legfelsőbb bíróság arra kötelezett két japán céget, hogy fizessen kártérítést azoknak a koreaiaknak, akiket a koreai japán gyarmati uralom idején, vagyis 1910 és 1945 között kényszermunkára hajtottak.

A bírósági döntés komoly diplomáciai vihart kavart a múlt terhei miatt egyébként is ellentmondásos koreai–japán viszonyban. Tokió szerint ugyanis nincs miről beszélni, a kártérítés ügyét a két ország már rendezte 1965-ös szerződésükben. Ez volt az a megállapodás, amellyel Szöul és

Tokió felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot. Július közepén tovább mérgesedett a helyzet. De mi is az alapja a konfliktusnak?

Nincs szembenézés, csak fenyegetőzés

A japán érvelés abszurditásának megértéséhez elég belegondolni, hogy mi lett volna, ha a második világháború utáni Németország még azelőtt lezártnak nevezte volna a saját, náci múltjával történő szembenézést, hogy igazából elkezdte volna. A náci múlttal történő európai szembenézés természetesen korántsem nevezhető tökéletesnek – ám a Japán Birodalom második világháborús bűneivel történő szembenézés még ennek fényében is elégtelennek bizonyul. Teljesen abszurdnak tűnik, hogy egy 1965-ös, a két ország közötti kapcsolatok rendezéséről szóló államközi megállapodással Tokió rendezettnek tekinti a Korea gyarmatosítása miatti felelősségvállalást is.

Japán mindenesetre júniusban azt javasolta Dél-Koreának, hogy a jóvátétellel kapcsolatos vita megoldására hozzanak létre egy nemzetközi döntőbíróságot, és ultimátumot adott Szöulnak arra, hogy július közepéig fogadja el a javaslatot. Dél-Korea azonban elutasította ezt, mondván, hogy a vitát kizárólag a két országnak kell rendeznie diplomáciai úton. Erre válaszul kérette be Dél-Korea tokiói nagykövetét Kono Taro japán külügyminiszter, aki szerint a nemzetközi bíráskodás szöuli elutasítása „nagyon sajnálatos”, hisz Dél-Korea ezzel megsérti a nemzetközi jogot, és Tokió „intézkedéseket fog hozni a helyzet komolysága miatt”, vagyis (japán hírügynökségi értesülések szerint) kereskedelmi korlátozásokat vezet be Szöullal szemben (az első ilyen korlátozásokat Japán már július elején bevezette). A vita tragikus fordulatot vett, amikor július közepén Szöulban egy 78 éves férfi a japán nagykövetség előtt felgyújtotta magát, majd kórházba szállítás után belehalt sérüléseibe. A rokonok beszámolója szerint a férfi apósával is kényszermunkát végeztettek a japán gyarmati uralom alatt.

A gyarmatosítás lépései

 

Korea 1910 és 1945 között volt a Japán Birodalom része. A koreai nemzettudatnak (a kettészakított ország mind a déli, mind az északi felén) máig központi eleme a japán gyarmati uralom emléke. Japán ironikus módon úgy kezdte meg Korea leigázását, ahogy a nyugati hatalmak Kínáét (és ahogy ugyanezek a nyugati hatalmak Japánt próbálták uralmuk alá hajtani, csak éppen sikertelenül): az egyenlőtlen szerződések politikájával, illetve a koreai kikötők megnyitásának kikényszerítésével. Az első ilyen szerződéskötésre 1876-ban került sor, ennek tárgya három koreai kikötő, Csemülpo, Puszan és Vonszan kikötő megnyitásának kikényszerítése volt a japán hajók és állampolgárok előtt egy rövid, 1875–76-ban lezajlott háborúskodás után. A megállapodás a japán alattvalóknak területenkívüliséget, a japán áruknak vámmentességet is biztosított a szóban forgó kikötőkben.

A japán áruk dömpingje súlyos károkat okozott a koreai kézművesiparnak, így nem csoda, ha a japánok előtt kapituláló királyi udvarral szembeni elégedetlenség 1882-ben katonai felkeléshez vezetett, amelyre válaszul Japán – a királyi udvar formális jóváhagyásával – csapatokat vezényelt Szöulba állampolgárainak védelmére. Az eredmény egy újabb koreai kikötő megnyitása lett a japán hajók előtt. Tokió ezenfelül hadisarcot kapott Szöultól; a koreai király pedig bocsánatot kért a japán császári udvartól a felkelés során megölt japán alattvalók miatt.

A szöuli udvar Japán-ellenes szárnya Kodzsong király felesége, Min királyné vezetésével a kínai császári udvartól remélt segítséget Tokió dominanciájának megtöréséhez. Ennek eredménye azonban Korea kínai függőségének megerősítése lett, amelyet 1882 szeptemberében egy Peking és Szöul közötti, szintén „egyenlőtlen” szerződés pecsételt meg. A kínai befolyás kivívta a fiatal nacionalista nemesség haragját, amely Korea fellendítését a japán császári udvar reformmódszereinek átvételével képzelte el.

1884-ben a királyi udvar kínai segítséggel leverte a liberális szervezkedést, amelynek vezetői Japánba menekültek. Az érdekeit féltő Japán nyomására egy évvel később Kína és Japán aláírta a tiencsini egyezményt, ezzel Kína elveszítette befolyását Korea fölött, ám 1893-ban egy koreai parasztfelkeléssel szemben a szöuli udvar ismét kínai segítséget kért, mire válaszul Japán a beavatkozás mellett döntött. Kitört az első kínai–japán háború, amely 1895-ben Japán győzelmével ért véget.

Egy brutális gyilkosság és következményei

 

A fordulat tragikus következményekkel járt a koreai királyi udvarban: a japánellenes Min királynét bérgyilkosok ölték meg, holttestét elégették. Szöulban japánbarát kormány alakult; a hatóságok ugyan letartóztatták, de felmentették a királyné gyilkosait. A király a japán nyomás elől az orosz követség épületébe menekült. Az oroszok anyagi támogatásával és orosz tanácsadóival a háta mögött Kodzsong 1897-ben felvette a császári címet. Ám ennek a támogatásnak ára volt; Szentpétervár ugyanis Korea északi részének megszállását tervezte, így a császár kiutasította az orosz tanácsadókat.

A századfordulóra a japánok vasútvonalat és távíróhálózatot építettek ki Koreában, de az övék volt a zömmel északon megtalálható bányák jelentős része és a tengeri halászat is. Korea lett az első komoly 20. századi háború kiindulópontja – II. Miklós cár a mai Korea-közi határtól némileg északra javasolta elválasztani az orosz és japán érdekszférákat egymástól, amit Tokió visszautasított – ez vezetett az 1904–05-ös orosz–japán háborúhoz (majd az oroszok veresége után az első orosz forradalomhoz). Japán győzelme után Korea formálisan is a császárság protektorátusa lett, ami a gyakorlatban a koreai külpolitika fölötti japán dominanciát jelentette.

A protektorátus japánbarát kormányával szemben Kodzsong császár a nemzetközi közösséghez fordult segítségért, de eredménytelenül – 1907-ben lemondott, a szöuli kormányt japán hivatalnokok lepték el, majd 1910-ben Korea formálisan is japán gyarmat lett. A japánellenes mozgalom egyik legnagyobb sikere Itó Hirobumi volt japán miniszterelnök, Korea ekkori kormányzójának 1909-es meggyilkolása volt – a merénylőt, An Dzsung Günt ma Korea mindkét felén hősként ünneplik.

Cél: egy nemzet eltörlése

 

Korea annektálását követően a helyi nemzeti mozgalom legkomolyabb erődemonstrációja Kodzsong császár temetése volt 1919. március elsején. A császárt búcsúztató tömeg ellepte Szöult, miközben Korea vallási és politikai vezetői függetlenségi nyilatkozatot adtak ki. A japán és koreai hatóságok több tízezer embert tartóztattak le, közülük több mint 7000-et halálra ítéltek, a félszigetet több százezren hagyták el Oroszország vagy Kína felé. Köztük volt a későbbi Koreai Köztársaság első elnöke, Li Szin Man, aki Sanghajban alakított emigráns kormányt.

1910 és 1945 között Koreában a japán hódítók megtiltották a koreai nyelv, irodalom és történelem tanítását. A koreaiak még a neveiket (!) is elveszítették, mindenkinek japán nevet kellett felvennie, földjeiket, házaikat és vállalkozásaikat a japán hadsereg számára sajátították ki, ugyanakkor az 1910 előtti időszakhoz képest jelentősen bővült az általános iskolai oktatásban részesülők száma, valamint a japánok komoly út- és vasútépítési programot is végrehajtottak Koreában.

A japánok koreai iparfejlesztésének fókuszában kezdettől a hadiipar állt. Ahogy a Harmadik Birodalomnak az elfoglalt Csehország, úgy a japán hódítóknak Korea volt az egyik legjelentősebb fegyverraktára. A nácikhoz hasonlóan a japán gyarmatosítók is munkaszolgálatra hurcolták a meghódított területek lakosságát – több százezer koreait hurcoltak kényszermunkára a szigetországba. Eközben mire Japán az Egyesült Államok megtámadásával belépett a második világháborúba, negyedmillió koreai szolgált kényszerből a császári hadseregben.

Különösen kegyetlen sors jutott a Koreából Japánba hurcolt „vigasznőknek”, azaz erőszakkal elrabolt vagy saját családjuk által eladott és prostitúcióra kényszerített koreai lányoknak és asszonyoknak. (Ezt az elképesztő gyakorlatot sajnos a ’60-as, ’70-es években a Dél-Koreában állomásozó amerikai hadsereg is folytatta. A minősíthetetlen viselkedéshez asszisztáló katonai diktatúra bűneiért máig több száz „vigasznő” pereli a szöuli kormányzatot.)

A japán hódítók az önálló koreai nemzet és kultúra létét is tagadták – a koreaiakat a félszigeten élő japánoknak tekintették, Korea meghódítását pedig „integrációnak”, „újraegyesítésnek” nevezték. Japán kétségtelen gazdasági sikerei hatására a koreai elit egy része igyekezett is „japanizálódni”, ám a hódítók nacionalista ellenzéke a nemzeti fejlődés feltételeként Korea függetlenségét követelte.

A szomszédaival (főként Kínával) szemben elképesztő kegyetlenséggel fellépő Japán Németországnál jóval kisebb hajlandóságot mutatott a múlttal történő szembenézésre. Ráadásul Japán saját társadalmát is a militarista kormányzat „áldozatának” láttatja, ami (a szomszéd népek szenvedéseivel összehasonlítva) nagyon furcsa állítás.

1945-öt természetesen Korea mindkét felén felszabadulásként ünneplik máig, ám tény, hogy a ’60-as és ’70-es évek dél-koreai katonai diktatúrája példaképként tekintett a 19. századi Japán felülről irányított modernizációjára, ezért mérsékelni igyekezett a lakosság japánellenes nacionalista indulatait. A tokiói kormány 1965-re eljutott oda, hogy elítélje a koreaiakkal szembeni kegyetlenségeket, lemondott a Korea mindkét felén amúgy is államosított japán tulajdonról, jóvátételi kötelezettséget azonban nem vállalt – és pontosan ez a mai vita gyökere.

 

 

Olvasson tovább: