Kereső toggle

Wunderfrau

Kinek az embere Ursula von der Leyen?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Angela Merkeltől, a német nagytőkén át az európai föderalizmus híveiig sokan magukénak érzik az Európai Bizottság elnökének győzelmét. Politikai pályafutása azonban nem sok jót ígér azoknak, akiket aggasztanak a német „birodalmi” törekvések és az unió demokratikus helyzete.

 

Gütersloh egy kedves kis német város Észak-Rajna-Vesztfáliában. Hatalmas vadregényes erdőségek határolják, egy Dalke nevű hangulatos folyó szeli ketté. Hogy ennek a helynek mi köze van az attól több száz kilométerre zajló uniós csatározásokhoz, a későbbiekben kiderül. 

Egy hajszálon múlt

 

Alig pár száz kilométerre délre, a franciaországi Strasbourgban a minap hosszú, kínkeserves alkudozások sora folyt arról, hogy Ursula von der Leyen volt német védelmi miniszter valahogy összekapargassa magának azt a 374 parlamenti szavazatot, ami a bizottsági elnökké történő megválasztásához kell. Ehhez kisebbfajta csodára volt szüksége, hiszen ahogyan arról már a Hetek korábbi számában is írtunk, (Kettőn áll a vásár. Hetek, 2019. 07. 05.) az Európai Tanács és annak is a német–francia tengelye a teljes európai népképviselet, és ezzel együtt 200 millió szavazó feje felett átnyúlva kezdtek szivarszobás alkudozásba az uniós intézmények csúcsvezetőinek személyéről. Így merült fel von der Leyen, a német védelmi miniszter neve a legfontosabb posztra, az Európai Bizottság élére, felrúgva ezzel az öt évvel ezelőtt megalkotott szokásjogot, az úgynevezett Spitzenkandidat (csúcsjelölt) rendszerét, mely szerint az európai parlamenti választásokon győztes pártcsalád jelölheti azt. 

Ebbe a felbőszült és csalódott közegbe toppant be első női, és 1967 óta az első német elnökjelöltként von der Leyen, aki nyomban meg is kezdte a háttérbeszélgetések sorozatát, hogy a klímavallás híveitől kezdve a Timmermans-rajongó szocdemekig mindenkinek ajánljon valamit a támogatásért cserébe. Ennek az egészen abszurd ígéretcunaminak volt a záróakkordja az a keddi felszólalás, – amit végül az esti szavazáson kiderült –, a mérleg nyelvét a javára döntötte.

 

Von der Leyen a beszédében olyan egészen szürreális fogadalmakat tett, melyek szerint Európát 2050-re az első klímasemleges kontinenssé teszi, amihez a károsanyag-kibocsátás döbbenetes mennyiségű csökkentését irányozta elő már 2030-ra. Az olyan kijelentések, hogy 1 billió eurós zöldenergia-befektetés, és az Európai Befektetési Bank klímabankká történő átavanzsálása szinte ki sem tűntek az elhangzott fennkölt javaslatok közül. De szó esett itt genderkvótáról is, mely szerint az uniós biztosok felének kötelezően nőnek kell lennie; de a csúcsjelölti rendszert keresztre feszítő alku győztese még azt is ki merte jelenteni, hogy az elnöki ciklusa alatt azt mégis fel kívánja karolni; valamint az uniós szabályozásokkal teljesen szembemenve még jogalkotási hatásköröket is ígért az Európai Parlamentnek. 

A sort még hosszasan lehetne folytatni, egy biztos: a beszédet követő vastaps arra engedett következtetni, hogy itt mindenki megtalálhatta von der Leyenben azt a szeletet, amivel meg tudta magyarázni, hogy miért támogatja a jelölt személyét. A politikailag teljesen megosztott parlamentben talán a magyar képviselők voltak a legkiválóbb lakmuszpapír ebben az ellentmondásban. Von der Leyen személyét ugyanis saját bevallásuk szerint a fideszes, DK-s és a momentumos képviselők is megszavazták. Hogyan lehetséges ez? A Fidesz alapvetően a „bárki jobb, mint Weber és Timmermans” elve alapján döntött, míg a Demokratikus Koalíciót és a Momentumot  pedig az győzte meg, hogy a melegházasságot támogató, menekültet a házába fogadó német exminiszter ígéretet tett arra, hogy ádáz ellenfele lesz mindazoknak, akik rombolni kívánják az Európai Uniót, majd kilátásba helyezett egy a jogállamiságot szorosan vizsgáló uniós mechanizmust is, amellyel nagy valószínűséggel a lengyel–magyar duónak üzent. Igen ám, de két lovat egyszerre megülni nem lehet, így szinte borítékolható, hogy valamelyik támogató bázis (vagy akár mindkettő) csalódni fog az épphogy csak (a 751 tagú EP-ben 9 szavazatnyi többséggel) megválasztott európai bizottsági elnökben. A következő 5 év nagy kérdése talán az, kinek a wunderfrauja (csodanője) lesz von der Leyen? S itt vissza is érkeztünk Gütersloh hangulatos kisvárosához. 

Német gazdasági érdekek

 

Közel két évszázaddal ezelőtt egy Carl Bertelsmann nevű német üzletember ebben az észak-rajna-vesztfáliai településen nyitotta meg lutheránus könyvkiadóját. A cég azóta hatalmas utat járt be (és azóta is Gütersloh-ban székel), jelenleg Európa legnagyobb médiavállalata, az általa tulajdonolt RTL-csoport a kontinensen mindennap tízmilliókhoz jut el, miközben a Penguin Random House talán a világ legnagyobb könyvkiadója – 

náluk jelentek meg Dan Brown, Jamie Oliver, de még Michelle Obama óriási sikerű bestsellerei is. Gigantikus 

cégóriásról van szó, amely annak ellenére őrzi a kontinensen a piacvezetői pozícióját, hogy annak idején a második világháború során milliószámra nyomtatták a rezsimet kiszolgálva a náci irodalmat, nem mellőzve a hardcore antiszemita kiadványokat sem. Ezt azonban az akkori tulajdonosnak, Reinhard Mohnnak sikerült ügyesen eltitkolnia az országot megszálló szövetséges erők elől, úgy mutatva be a vállalatot, mint valamiféle ellenálló, betiltott kiadót. A trükközésre a ’90-es évek végén derült fény, az oknyomozó történészi munkát követően a cégbirodalom teljesen átvilágíttatta önmagát, és kárpótlásra is kötelezte magát több ezer német vállalattal egyetemben azok felé a zsidók felé, akik elszenvedték a náci rezsim borzalmait (Kollaboráns médiakonszern. Hetek, 2002. 10. 11.).

A nácikkal való kollaborálástól eltekintve a háború utáni újrapozicionálás jól megmutatta a vállalatot azóta is irányító milliárdos Mohn-család kivételes érzékét az éppen regnáló politikai rendszer megnyeréséhez. Saját bevallása szerint Reinhard egészen a 2009-ben bekövetkezett haláláig minden háború utáni német kancellárral jó, bizalmi kapcsolatot ápolt. A politikai elit köreiben való befolyásszerzés nem kizárólag a német nagyvállalatok sajátossága, korábban éppen a Hetek hasábjain közöltünk sorozatot az Egyesült Államok egyik legbefolyásosabb szereplőinek számító Koch-fivérek történetéről, akik tulajdonképpen cakompakk megvásárolnak évtizedek óta szenátusi és kongresszusi képviselőket. (A jobboldal „Soros Györgyei”. Hetek, 2018. dec. 14.) Németországban ennél azért visszafogottabb a helyzet, de ahogyan a 

Politico is cikkezett róla, a Bertelsmann például kiváló példa arra, hogy a brüsszeli politikát hogyan szövik be a német nagytőke és gazdaság kiemelt szereplői. 

A Bertelsmann egy kifejezetten a politikát befolyásolandó alapítványon (Stiftung) keresztül kiemelten jó kapcsolatot ápol szinte a teljes német elittel, Angela Merkeltől a CDU másik nagyhatalmú vezérén, Wolfgang Schäublén át egészen a most bizottsági elnökké választott Ursula von der Leyenig. Ezek a kapcsolatok egészen személyesek, a német kancellárral például a mai napig levelező viszonyban áll a cég keresztanyjaként is emlegetett Liz Mohn, Reinhard özvegye. Liz és Leyen is több ponton kapcsolódnak egymáshoz, a politikusok és cégvezetők számára szervezett éves luxuspartikon például többször mondott már beszédet a volt védelmi miniszter, a mikrofonátadások során rendszerint barátként hivatkoznak egymásra, sőt családpolitika témájában még közös könyvet is írtak. 

A Bertelsmann számára azonban nemcsak Berlin fontos, hanem Brüsszel is. Az Európai Bizottsággal sikerült olyan szoros kapcsolatot kialakítani, hogy a mostani választásokat megelőzve még közös kampányba is kezdett a két intézmény, hogy az európai víziót még közelebb hozzák az állampolgárokhoz. Hogy ez a vízió pontosan mit is takar, azt nehéz körvonalazni, mindenesetre a német újságírók, kritikus politikusok és szakértők teljes joggal sérelmezik, hogy a vállalat túl nagy befolyással rendelkezik Európa és Németország menekült-, és oktatáspolitikájára. Ehhez ráadásul minden segítséget meg is kapnak, hiszen a Bizottság eddigi két erős embere, a brüsszeli fenevadként is becézett Martin Selmayr (A brüsszeli fenevad. Hetek, 2018. ápr. 24.) és maga az elnök, Jean-Claude Juncker is rendszeres látogató volt évekig Güterslohban. Előbbi szó szerint a Bertelsmann embere volt Brüsszelben, a cég brüsszeli lobbistájaként dolgozott éveken keresztül, hogy aztán a céggel jó kapcsolatokat ápoló uniós biztosok – Viviane Reding és Jean-Claude Juncker mellett legyen kabinetfőnök. Pályáját a szintén egykori vezető Bertelsmann-alkalmazott, a néppárti veterán róka, Elmar Brok egyengette, hogy mostanra pedig az uniós intézményrendszer legnagyobb hatalmú bürökratájává nője ki magát. Junckerrel pedig azért volt jó a kapcsolata a Mohn-családnak, mert a vállalat által tulajdonolt RTL-csoport luxemburgi kötődésű, ahogyan Reding is honfitársa az egykori luxemburgi miniszterelnöknek. Nem véletlen, hogy az 5 évvel ezelőtti választási kampányában a 2014-es néppárti csúcsjelölt Güterslohban is tiszteletét tette. 

A jelenlegi hatalmi átrendeződéssel a cégóriás sok embere kikerül a brüszszeli körforgásból. Martin Selmayr lemondani kényszerült, mivel sokan (főként a franciák) sérelmezték, hogy von der Leyen megválasztásával túl nagy lenne a német befolyás vele együtt a Bizottságban. A Bertelsmann így sem aggódhat, hiszen Leyen személyében jó barátot köszönthet az intézmény élén, miközben a többi bizalmasát sem hagyja az út szélén, visszavonulását követően az amúgy a magyar kormány elleni kirohanásairól elhíresült Redinget is tárt karokkal fogadták a cég igazgatótanácsában. A médiaóriásnak azért is fontos az uniós kapcsolati háló, mert így eredményesen szólhattak bele a EU adatvédelmi, vagy éppen szabadalmi törvényalkotásába, vagy éppen a TTIP transzatlanti szerződés tárgyalássorozatába is, kizárólag a vállalat érdekeit szem előtt tartva. Egy biztos, nem a Bertelsmann az egyetlen nagytőkés, aki megvetette a lábát az Unió fővárosában, s minden bizonnyal az új bizottsági elnök személyében sem ők találnak majd egyedül szövetségesre. 

Merkeli sakkjátszma

 

Visszatérve von der Leyen személyére, a várható teljesítményével kapcsolatban teljes joggal merülnek fel aggályok az EP-képviselők részéről. 

A volt védelmi miniszter ugyanis egy rendkívül komoly politikai lejtmenet után kötött ki éppen az unió legfontosabb pozíciójánál. Von der Leyen viszonylag későn kezdte el politikai pályafutását annak ellenére, hogy már az édesapja is komoly karriert futott be német tartományi miniszterelnökként. Von der Leyen először orvosi pályára készült, majd később váltott a politikára. Merkel kormányának már 2005 óta tagja, óriási költségvetések fordultak meg a kezei alatt – volt családügyi, munkaügyi, majd védelmi miniszter is. A kancellár oldalán hatalmas politikai befolyásra tett szert, egy időben még Merkelnél is népszerűbb volt a németek körében, amit az elmúlt két évtizedben azért kevés ember mondhatott el magáról a német belpolitikában. A német kormány belső működését jól ismerő források szerint von der Leyen egyfajta jobbkeze, legfőbb bizalmasa a kancellárnak. Amikor külföldi úton van, tulajdonképpen ő a nem hivatalos helyettese, ő intézi a fontosabb ügyeket, sőt amikor jelen van, még akkor is legtöbbször von der Leyenen keresztül lehet Merkelhez eljutni. Nem véletlen, hogy neve sokszor felmerült mint a kancellári poszt lehetséges várományosa, de egy időben NATO-főtitkárnak is sokan el tudták volna képzelni.

Az nem teljesen világos, hogy a kancellár asszony pontosan milyen megfontolásból döntött úgy, hogy von der Leyent 2013-ban éppen a védelmi miniszterium élére delegálja, hiszen a romokban levő tárca tulajdonképpen egyet jelentett a halálos ítélettel von der Leyen politikai karrierje szempontjából. Legalábbis mindeddig úgy tűnt. Az egykor legnépszerűbb német politikus, és a Spiegel magazin szerint második legbefolyásosabb német nő pillanatok alatt kiesett a Top 10-es listákról, miközben nyomozások sorát indították meg ellene. Ha a pályafutása egy bukott minisztériumi munkával ért volna véget, akkor a kancellári döntést egy sima merkeli értelemben vett karaktergyilkosságnak tudhattuk volna be. Erre azért jócskán akadt példa az elmúlt 20 évben, mármint a politikai riválisok megbuktatására. 

Most azonban nyílegyenesen kilőtt von der Leyen csillaga azzal, hogy váratlanul (?) az ő neve került ki abból a bizonyos kalapból. Bár próbálják úgy beállítani a jelölését, mint Macron (vagy éppen a visegrádiak) elsöprő sikerét, tulajdonképpen ékes példáját láttuk a tipikus merkeli „kivéreztetésnek”, ami a politikai döntések olyan szintű elhúzását, unalomba hajló halogatását, patthelyzetek kialakítását jelenti, amiben a riválisok a haladás érdekében kvázi rákényszerülnek arra, hogy a kancellár számára legoptimálisabb forgatókönyvet fogadják végül el. 

Azonban a mostani történetben van még egy extra csavar: egyrészt sajnálatos módon Merkelnek van egy most már egyértelműen leplezhetetlen egészségügyi problémája, ami az egész európai politika alakulására kihatással lehet, másrészt a védelmi tárca élén von der Leyent éppen az az Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK) váltja, aki Merkelt követte a CDU (Kereszténydemokrata Unió) élén, és várhatóan majd a kancellári poszton is a jövőben. Kérdés, hogy AKK számára a védelmi minisztérium esély-e a bizonyításra, vagy a bukás előszobája. Von der Leyen poltikai karrierje arra enged következtetni, hogy a magyar kormány számára, amely nagyon jó kapcsolatot ápol a német gazdaság és ipar szereplőivel, a bizottsági elnök személye akár garancia is lehet arra, hogy sem jogállamiság, sem más tekintetében sok problémája nem lesz az orbáni vezetésnek. Másrészt viszont von der Leyen annak a világnézetnek és Európa-víziónak a képviselője, amit a rengeteg magyar és európai ember mélységesen elutasít: az erkölcsi szempontból liberalizálódó „konzervatív” oldalt (melegházasság, genderkvóta és a homoszexuálisok örökbefogadása) és a német birodalmi törekvéseken alapuló európai föderalizmust (az Európai Egyesült Államok víziója).

 

Olvasson tovább: